A szerződés, amely a kormány helyére az óriáscégeket ülteti

 

againstA„Képzeljünk el egy kereskedelmi szerződést, amely felhatalmazza a multinacionális vállalatokat és befektetőket, hogy külföldi bíróságok előtt kártérítésre pereljék azokat a kormányokat, amelyek politikai vagy közigazgatási rendelkezéseinek következtében csökkent a nyereségük” – írta a Le Monde Diplomatique 1998-ban[1]. Akkor a nyilvánosság és a parlamenti képviselők ellenállásának köszönhetően zátonyra futottak a Multilaterális Befektetési Megállapodás (MAI[2]) tárgyalásai. A titokban 1995 és 1997 között, az OECD 29 tagállama által végigtárgyalt kereskedelmi és befektetési egyezmény legkárosabb célja a példátlan vállalati hatalomnövelési kísérlet volt. A megállapodás értelmében ugyanis a magánvállalatok egyenlő státusba kerültek volna a nemzetállamokkal. A titokban kierőszakolt megegyezéssel a cégek állami kártérítést kaphattak volna a kormányzati döntések vagy a lakosságot érintő környezetvédelmi, egészségügyi és egyéb fogyasztóvédelmi előírásoknak a költségeket növelő vagyis a nyereséget csökkentő hatása miatt.

 

USA–EU szabadkereskedelmi egyezmény

Az óriásvállalatok most ismét próbálkoznak a MAI még rosszabb változatával, amely a Kereskedelmi Világszervezet, a WTO bővített verziója kíván lenni. Hivatalos neve: Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP–TAFTA[3]). Azzal a céllal jött létre, hogy az Atlanti-óceán két partján a törvényi előírások megfeleljenek az európai és amerikai óriásvállalatok által és érdekében kialakított szabadkereskedelmi szabályoknak. A befektetők kiváltságait megvédenék a nemzeti élelmiszerekre és termékekre vonatkozó biztonsági előírások, az adatvédelem, az internet szabadsága, a kulturális és klímapolitika, a pénzügyi szabályozások és más, nem kereskedelmi kérdésekben is. A szerződés értelmében egy-egy ország korlátlan mértékű kereskedelmi szankcióknak néz elébe vagy az adófizetők dollármillióit fizetheti ki kártérítésként az óriásvállalatoknak.

A lassított puccsnak tekinthető egyezmény tárgyalásai 2013 júliusában kezdődtek az USA és az Európai Unió között, és várhatóan két év múlva tennének pontot a szerződés végére. A TTIP–TAFTA a horrorfilmek elpusztíthatatlan szörnyeihez hasonlóan éledt újjá és egyesíti a múlt legkárosabb egyezményeit, sőt új elemekkel is bővíti. Elszánt a csődöt mondott neoliberális paradigma bebetonozására.

A TTIP–TAFTA aláírásának pillanatától a vállalatok kiváltságai jogerőre emelkednének és tartósan érvényben maradnának, akkor is, ha a közvélemény vagy a kormányzati szándék közben megváltozna. Az egyezséget ugyanis csak az összes aláíró ország egyetértésével lehetne módosítani. A TTIP–TAFTA az európai klónja az USA és tizenkét ázsiai ország között épp elfogadás előtt álló Csendes-óceáni Partnerség (TPP[4]) egyezménynek. A két egyezmény (TTIP–TAFTA és TPP) valódi gazdasági birodalmat hozna létre, amely közvetlen határain túl is képes lenne kikényszeríteni az egyezmények alkalmazását. Az USA-val és az EU-val kereskedelmi kapcsolatokat kereső országok ahelyett, hogy saját érdekeiknek megfelelő feltételekről tárgyalhatnának, alkalmazniuk kellene az egyezmények összes előírásait. Azaz el kellene fogadniuk az USA és az EU között kialakított közös piaci feltételeket.

A Barack Obama elnök újraválasztását támogatók, akik ,,hittek a változásban” most a düh és a szívinfarktus határán állnak. Az Obama-kormány ugyanis teljesen sajátjának fogadta el az óriásvállalatok által diktált tervet, amelyet a globális gazdaság ,,magas színvonalú, 21. századi” közgazdasági szabályozásaként állít be, miközben az sokkal inkább a 20. század szociális vívmányainak egyértelmű felszámolása. Titkos és alattomos támadás a demokratikusan vezetett tárgyalásokon már többször elutasított rendelkezések és szabályok bevezetésére.

Mivel az egyezmény a ma még az üzleti szférának nem kiszolgáltatott területek sorát is érinti, a TTIP–TAFTA-tárgyalások zárt ajtók mögött zajlanak. Az amerikai tárgyalódelegáció mellett dolgozik több mint hatszáz nagyvállalati hivatalos lobbista, akik korlátlanul hozzáférnek az előkészítő dokumentumokhoz és az amerikai kormányt képviselő döntéshozókhoz. Ugyanakkor a közvéleményt és az újságírókat szigorúan kizárták, a tervezetek nem kerülhetnek nyilvánosságra, amíg a végleges egyezséget alá nem írják – amikor azonban már késő változtatni rajta.

A volt amerikai kereskedelmi miniszter, Ron Kirk, enyhe iróniával megjegyezte, miért hasznos „a gyakorlatban” a tárgyalások bizonyos fokú bizalmas kezelése és titkosítása[5]: amikor a George W. Bush kormány által nagyon támogatott hasonló egyezmény – a Kanada, USA, Mexikó közötti szabadkereskedelmi zóna kiterjesztéséről az egész amerikai kontinensre – kiszivárgott 2001-ben, a megállapodást végül nem tudták aláírni… Válaszul Elizabeth Warren amerikai szenátor megjegyezte, hogy egyetlen olyan egyezményt sem szabadna aláírni, amely nem állja ki a nyilvánosság próbáját[6].

 

Cég a saját nevében indíthat pert egy ország ellen

Miért is fontos szigorúan bizalmasan kezelni a tárgyalásokat? Mivel igazán nem kell elkapkodni az ország választott képviselőinek értesítését, miszerint is ezentúl a kormányzás minden szintjén, a legmagasabb szövetségitől le a helyi önkormányzatokig, kénytelenek lesznek – sok, ma még nem kereskedelmi területen is – az egyezményben több tucat paragrafus alatt kibontott nagyvállalati üzleti érdekeket alkalmazni. Vagyis a TTIP–TAFTA kereskedelmi tárgyalásokon a nagyvállalatok javaslatai alapján ,,diplomáciai törvényhozás” zajlik ma még kizárólag hazai ügyekről. Többek között az élelmiszer-biztonságról és -jelölésről, a vegyi és mérgezőanyagok szabályozásáról, az egészségügyi és gyógyszerárakról, az internetszabadságról és a fogyasztók védelméről, az energiaszolgáltatókról és a kulturális szolgáltatásokról, a szabványokról és a szerzői jogokról, a földhasználatról és a természeti erőforrásokról, a működési engedélyekről, a bevándorlásról, a közbeszerzésekről, a szakmai továbbképzésről, a magánélet védelméről és sok más témáról. Az egyezmény aláírása után a választott önkormányzati képviselőknek nem maradna más feladata, mint megállapodni a nagyvállalatok helyi megbízottaival a végrehajtás módozataiban.

Az aláíró országok kötelesek jogszabályaikat és közigazgatási eljárásaikat összehangolni az egyezményben foglaltakkal. Amennyiben ezt nem teszik meg, az érintett országok jogilag felelősségre vonhatók e célból létrehozott döntőbíróságok előtt, amelyek kereskedelmi szankciót szabhatnak ki a kormányok ellen. Ha ez túlzásnak és hihetetlennek hangzana, érdemes észrevenni, hogy alapvetően több más már létező kereskedelmi szerződés filozófiájába illeszkedik – a szabadkereskedelem vagy a kereskedelembővítés szépen hangzó nevei alatt. Amerikában a WTO csak az elmúlt évben megakadályozta a ,,delfinbarát” jelölésű tonhal címkéjének és a származási országot jelölő húscímke alkalmazását, valamint az édesített cigaretták betiltását. Utóbbi tiltás célja a fiatalok dohányzástól való visszatartása lett volna. Az EU elvesztette a GMO engedélyeztetési eljárás tárgyában indult pert, és több százmillió eurót fizetett a mesterséges növekedési hormonnal kezelt húsok betiltása miatt kiszabott WTO-szankcióként. A TTIP–TAFTA és a TPP abban hoz újdonságot, hogy adott cég a saját nevében indíthat pert egy-egy ország rendelkezései ellen, illetve a ma még a kereskedelmet nem érintő jogszabályokat is megtámadhatja. Már magában ez veszélyessé teszi a teljesen új viszonyokat teremtő TTIP–TAFTA-t.

Ráadásul az aláírást követően az egyezményt csak valamennyi aláíró ország jóváhagyásával lehetne megváltoztatni. Ez gyakorlatilag bebetonozná a vállalatoknak nyújtott előnyöket, és ellehetetlenítené a demokrácia normális eszközeit: a választásokban megjelenő felelősségre vonást, a nem-vállalati érdekek képviseletét, illetve a tüntetések jelentőségét.

A multinacionális vállalatoknak joguk lehetne megtámadni a nemzeti szabályozásokat egy extrajudiciális eljárás keretében. Ezeken a speciális bíróságokon három gazdasági jogász – a Világbank és az ENSZ szabályai alapján – korlátlan adófizetői kártérítést rendelhet el, ha szerintük a nemzetállami intézkedések és kormányzati lépések veszélyeztetik a vállalkozások ,,várható profitját”. Ezáltal az óriásvállalatok képesek megakadályozni egy ország fogyasztó- és a környezetvédelmi, egészségügyi és egy sor más, önállóan kialakított szociális vagy gazdasági elképzeléseit.

Az új jogokkal a külföldi és belföldi leányvállalataikon keresztül tulajdonképpen szinte minden nemzetközi magánvállalat a nemzetállamok szintjére emelkedne, a rendszer formailag is a kormányok szabályozási és belső irányítási joga fölé helyezné a vállalkozások jogait. A vállalkozásoknak joga lenne bíróság elé idézni az USA és az EU kormányait. Ezzel közvetlenül támadnák meg azokat a szerintük a külföldi befektetetők újonnan szerzett jogait aláaknázó nemzeti egészségügyi, pénzügyi, környezetvédelmi és egyéb döntéseket. A „befektető az állam ellen” típusú rendszer – amiről 1998-ban azt hihettük a MAI megakadályozásával, hogy sikeresen legyőztünk – azóta megjelent az USA számos szabadkereskedelmi egyezményében. Így már több mint 400 millió dollár megfizetésére kényszerítették az adófizetőket, vegyszerek betiltása, földhasználati és engedélyezési szabályozások, vízgazdálkodás és fakitermelési irányelvek, valamint egyéb ügyekért. Csak az USA egyezményei miatt több mint 14 milliárd dollár sorsa van függőben a páciensek jogai, a szennyezések felszámolása, a klíma- és energiapolitika, a termőföld tulajdona, a vízfelhasználás vagy a fakitermelés és más ügyekben, a vállalatok által indított perekben[7]. A TTIP–TAFTA pedig jelentősen megnövelné a pereskedés veszélyét, hiszen az egyezmény szerint egy sor új jogcímen is pert lehet indítani a közérdeket képviselő állami és helyi szabályzások ellen.

 

A „befektető az állam ellen”

Mivel az atlanti óceán két partja közötti kereskedelmi kapcsolatok rendkívül nagy volumenűek, a TTIP–TAFTA egyezmény erősen megnövelné e törvényes zsarolás veszélyét.

A több mint 3300 európai anyacég 24 200 leányvállalatával van jelen az USA piacán. Bármelyik kezdeményezhet egy „befektető az állam ellen” típusú pert, ha úgy ítéli meg, hogy kereskedelmi kára keletkezett. Ez messze nagyobb mértékű kockázat, mint amire a korábbi szabadkereskedelmi egyezmények lehetőséget adtak. Az EU ugyanígy ki lenne téve a „befektető az állam ellen” típusú viták sorának, hiszen 14 400 amerikai székhelyű cégnek több mint 50 800 európai leánya van. Összességében a TTIP–TAFTA lehetővé tenné, hogy az USA-ban és az EU-ban bejegyzett 75 ezer vállalat bármelyike pert indíthasson. Több ezer vállalat jutna új eszközhöz, amellyel olyan intézkedéseket támadhatnának meg, amelyekben a lakosság, vagyis mi mindannyian megbízunk.

1998-ban látszólag azért alakult ki vitarendezési mechanizmus, hogy védje a befektetőket a kisajátítások ellen a megbízható helyi bíróságokkal nem rendelkező fejlődő országokban. Az USA és az EU bíróságai azonban a világon a legerősebbek, és a tulajdonjogok védelme is garantált. Az USA–EU-egyezménybe beépített új jogok azt jelzik, hogy nem a befektetők védelme, hanem a vállalatok jogainak növelése a cél.

A kormányzati politikával szemben döntési joggal felruházott bíróság három, a választók számára megmagyarázhatatlan módon kiválasztott gazdasági jogászból, vagyis magánügyvédből áll. A szerepeket könnyen lehetne cserélgetni, az egyik ügyben a bíró, de egy másik ügyben az óriásvállalat által megbízott felperest képviselhetné ugyanaz a szakjogász, hiszen a nemzetközi befektetési jogászok köre nem végtelen. Az eddigi „befektető az állam ellen” perek 55 százalékába e zárt körből összesen 15 jogászt vontak be. Döntéseik ellen fellebbezésnek helye nincs.

Az új ,,jogokat” homályosan és terjedelmesen fogalmazták meg, és ezek ritkán védik a többség érdekeit. Például magukban foglalják azon vállalati elvárásokat, hogy a kormányok ne változtassák a szabályozókat, ha már egy külföldi beruházás megvalósult. A másik ilyen jog, hogy ,,indirekt kisajátítás” esetén kártérítést követelhessenek, vagyis a kormányok fizessenek, ha valamelyik szabályozás csökkenti egy beruházás értékét, akkor is, ha a szabályozás érvényes a hazai és a külföldi cégekre egyaránt. A befektetőknek szánt garanciák új jogokat is magukban foglalnának föld, természeti erőforrások, közművek, gyárak és egyebek tulajdonának megszerzésére. Ugyanakkor a multinacionális vállalatoktól semmilyen felelősségvállalást sem követelnének meg az államokkal szemben.

Az állami kártérítés reményében a külföldi befektetők a külföldi és hazai cégekre vonatkozó szabályozások esetében is élhetnek jogaikkal, és pereket indíthatnak az állam ellen. Például az EU és az USA vállalatai – több más ügy mellett – perelték az egyiptomi minimálbér-emelést, Peruban pedig védik az amerikai Renco cég jogát a szennyezésre[8]. További példák is vannak. Miután a helyi bíróságok előtt nem sikerült az egészségügyi törvényeket megsemmisíttetnie, a Philip Morris amerikai dohányóriás pert indított Uruguay és Ausztrália dohányzásellenes törvényeivel szemben. Az amerikai gyógyszerészeti vállalat, az Eli Lilly a NAFTA alapján pert indított Kanada azon joga ellen, hogy maga határozza meg a szabadalmakra vonatkozó követelményeket, s így tegyen olcsóbbá bizonyos gyógyszereket. A svéd energiavállalat, a Vattenfall a Németország ellen indított perben több milliárd dolláros kártérítést követel a széntüzelésű erőművekre vonatkozó szabályozás és az atomerőművek fokozatos leépítése miatt.

A bíróságok által kiszabható kártérítés összege – amit a kormány fizet a perelő nagyvállalatnak – nincs maximalizálva. Tavaly Ecuadort rekord összegű, kétmilliárd dollár pénzbüntetésre ítélték egy olajkitermelő cég javára.[9] A bírósági költségekért és a jogi szolgáltatásokért gyakran még akkor is fizetni kell, ha a kormány nyer. Ezek a költségek perenként átlagosan nyolcmillió dollárra rúgnak, amit természetesen az állampolgároknak kell leperkálni. Az ilyen pernek már a kezdeményezése is riasztó, többek között Kanada esetében, amikor megsemmisítettek egy mérgező benzinadalékra vonatkozó tilalmat, vagy amikor több tízmillió dollárt fizettek egy cégnek egy vízjogi perben.

Annak ellenére, hogy a kereskedelmi ügyekben illetékes választottbíróságok rendszere már az 1950-es évek óta létezik, a „befektető az állam ellen” típusú perek száma csak az utóbbi években nőtt meg jelentősen: az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferencia (UNCTAD) jelentése alapján 2000 óta a tízszeresére. 2012-ben több pert indítottak, mint addig bármikor. Független pénzügyi és speciális jogi cégek egész sora alakult erre a zsíros üzletágra, amelynek a lényege a közvagyon megdézsmálása.

 

Cél a nagyvállalatok globális uralmának bebetonozása

Az amerikai-európai óriás-szabadpiac tervét már hosszú évek óta egy erős lobbiszervezet ápolgatja, a Transzatlanti Kereskedelmi Párbeszéd (TABD[10]), mai, ismertebb nevén Transzatlanti Üzleti Tanács (TBC[11]). A TABD-ot még 1995-ben az amerikai kereskedelmi minisztérium és az Európai Bizottság hívta életre azzal a céllal, hogy az USA és az EU üzleti vezetői valamint az USA miniszterei és az EU biztosai között hivatalos, magas szintű közvetlen párbeszéd jöhessen létre. A TBC az Atlanti-óceán mindkét partján lehetővé teszi a legnagyobb amerikai és európai uniós vállalatok számára, hogy egyesült támadást indítsanak a még megmaradt fogyasztó-, környezet-, klímavédelem és egyéb civil érdeket védő intézkedések ellen.

A hivatalos cél, hogy elhárítsák a kereskedelmet ,,zavaró tényezőket”, tehát az USA és az EU közötti korlátlan termékszállítás akadályait, továbbá, hogy az USA-ban és az EU-ban is azonos szabályok legyenek érvényesek, a kormányok minél kisebb beavatkozása mellett. Szerintünk azonban ezek a ,,zavaró tényezők” alapvető élelmiszer-biztonsági, környezetvédelmi, egészségügyi és egyéb olyan intézkedések, amelyben mindannyian bízunk. A vállalatok a ,,szabályok egységesítésére”, ,,egyenlőségre” és ,,kölcsönös elismerésre” hivatkozva kötelezik a kormányokat a hazai előírásoknak nem megfelelő termékek és szolgáltatások engedélyezésére.

Az óriásvállalatok ma már nem elégednek meg az érvényben lévő szabályozások könnyítésével, hanem maguk akarják megfogalmazni és újraírni saját korlátozásuk, jobban mondva korlátlanságuk kereteit. Így azután a világ két legnagyobb üzleti szervezete, az amerikai Chamber of Commerce és a BusinessEurope kezdeményezte, hogy a részvényesek képviselői és a fontosabb politikai döntéshozók közösen alakítsák ki az új transzatlanti előírásokat, amelyekkel helyettesítik a jelenleg érvényben lévő amerikai és az uniós szabályzásokat. Tulajdonképpen ma már azt kell megkérdeznünk, kellenek-e a tárgyalóasztal mellé a politikusok….

 

Néhány példa

Az üzleti érdekeket rendkívül nyíltan és egyértelműen fogalmazzák meg. Kis ízelítő következik az amerikai kereskedelmi képviselő által beterjesztett követelésekről.

Az USA államainak több mint fele már jelöli az élelmiszerek GMO-tartalmát. Ezt egyébként a fogyasztók 80 százaléka támogatja, és sokan irigykednek a szigorúbb EU-s szabályokra. A GMO-t előállító és felhasználó cégek mindeközben a TTIP–TAFTA segítségével az óceán mind két partján el szeretnék törölni a GMO-jelölést. Az amerikai nemzeti cukrászszövetség[12] őszintén kijelentette:,,Amerika ipari vállalatai is örömmel fogadnák, ha az USA–EU szabadkereskedelmi egyezménynek sikerülne eltörölnie a kötelező GMO-jelölést és nyomon követhetőséget.” A Biotechnológiai Ipari Szövetség[13] – a GMO-óriást, a Monsantót is magában foglaló vállalati szövetség – aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az Egyesült Államokban árult termékeket az EU nem engedi be automatikusan. A cégek panaszkodnak, hogy az új biotechnológiai termékek egyesült államokbeli liberalizációja és ugyanezen termékek EU-s engedélyezése között jelentős a különbség és folyamatosan nő. A Monsanto és más, a Biotechnológiai Ipari Szövetséghez tartozó cégek azt remélik, hogy a TTIP–TAFTA segítségével el tudják fogadtatni az engedélyre váró GMO-termékeket.

A magánadatok védelme ugyanilyen erős támadásnak van kitéve. A Technológiai és Internetes Vállalkozások Szövetsége[14] kérte a TTIP–TAFTA tárgyaláson részt vevőktől, legyenek rajta, hogy az EU adatvédelmi politikája ne akadályozhassa a személyes adatok áramlását az Egyesült Államokba. Különösen amióta nyilvánosságra került – Edward Snowden kiszivárogtatásának köszönhetően – az USA Nemzetbiztonsági Ügynökségének (NSA[15]) gátlástalan kémkedése, meglehetősen abszurd a technológiai cégek állítása: ,,nem elfogadható az EU azon ítélete, miszerint az USA nem biztosítja a magánélet »megfelelő védelmét«”. Az amerikai Nemzetközi Üzleti Tanács[16] – amelynek tagja többek között az NSA-nak személyes adatok tömegeit átadó Verizon vállalat – kijelentette: ,,A megállapodásban meg kell fogalmazni a kivételeket, mint a biztonság és a magánélet, de garantálni kell, hogy ez ne akadályozza a szabadkereskedelmet.”

Az élelmiszer-biztonság ellen is támadást indítottak. Az USA húsipara a TTIP–TAFTA segítségével semmisítené meg a vágást követően klórba és más fertőtlenítőszerbe mártott húsok elleni EU-s tilalmat. Európa szigorúbb biztonsági előírásai révén a termékek a gyártás során kevesebb szennyezőanyagoknak vannak kitéve. Az USA-ban érvényes szabályok mellett jobban szennyeződnek a húsipari termékek. Ezeket később fertőtlenítőszerrel kezelik, hogy megöljék az E-coli és egyéb, ürülékben található baktériumokat, amelyek a kezelés nélkül a csirkemellben maradnának. Az észak-amerikai hússzövetség arra panaszkodik, hogy az EU csak víz és gőz használatát engedélyezi a hús feldolgozásakor. A Kentucky Fried Chicken tulajdonosa, a Restaurants International határozottan kéri, hogy a TTIP–TAFTA segítségével változtassák meg az EU élelmiszer-biztonsági előírásait, hogy az európaiak is vásárolhassanak klórozott KFC-t.

Az Amerikai Húsipari Intézet[17] tiltakozik amiatt, hogy az EU – szerintük indokolatlanul – továbbra is fenntartja tilalmát a béta-agonistákkal (például raktopamin-hidroklorid) kezelt húsokkal szemben. A raktopamint marhák és sertések izomtömegének növelésére használják. Alkalmazását esetleges humán és állategészség-ügyi kockázata miatt 160 országban (többek között az EU tagállamaiban, Oroszországban és Kínában) már betiltották vagy korlátozták. A Nemzeti Sertéstenyésztők Tanácsa[18] egyértelműen kijelentette, hogy a TTIP–TAFTA segítségével szeretnék elérni az EU-s raktopamin-tilalom eltörlését: ,,az amerikai sertéstenyésztőknek csak egyetlen eredmény elfogadható: a gyártás során alkalmazott raktopaminra vonatkozó EU-s tilalom eltörlése”.

Mindeközben Európa legnagyobb cégcsoportja, a BusinessEurope kijelentette, hogy az USA élelmiszer-biztonsági modernizációs törvénye[19] is szerepel az USA-ba irányuló EU-s exportot befolyásoló, nem vámjellegű korlátok között. A fordulópontnak számító, 2011-ben bevezetett törvény feljogosítja az amerikai Élelmiszer-biztonsági és Gyógyszerészeti Hivatalt (FDA[20]), hogy visszahívja a szennyezett élelmiszereket. Ezt a kiváltságot nyilvánvalóan az európai vállalatok szeretnék a TTIP–TAFTA segítségével eltörölni.

Klímapolitika. Az USA legnagyobb repülőgép-ipari szövetsége, az Airlines for America A4A) készített egy listát azokról, a szerintük felesleges szabályozásokról, amelyek jelentős terheket rónak rájuk és amelyeket a TTIP–TAFTA segítségével szeretnének eltörölni. Első helyen Európa klímapolitikájának központi eleme, a kibocsátás EU-ban alkalmazott kereskedelmi rendszere (Emissions Trading Scheme) áll, amely szénkibocsátásuk alapján kötelezi fizetésre a légitársaságokat. Brüsszel ideiglenesen felfüggesztette a rendszert, de az A4A a „fejlődés” nevében a végleges eltörlést követeli.

A legélesebb a pénzszektor szabályozása elleni támadás: öt-hat évvel a subprime válság kirobbanása után, az USA és az EU tárgyalófelei úgy ítélik meg, hogy az ágazat szabályzására már nincs szükség. Eltörölnék a kockázatos szolgáltatások és pénzügyi termékek tilalmát, és nem szabályoznák, sőt nem is ellenőriznék a pénzügyi termékeknek sem a kockázatjellegét, sem a mennyiségét, sem azt, honnan érkezett a piacra. Röviden összefoglalva: mindenféle szabályzást megszüntetnének.

Mi vezetett idáig? A német bankszövetség egyértelműen kifejezte, hogy számos kifogása van a Dodd–Frank törvénnyel (DFA) kapcsolatban. Ez igazán nem mondható szigorú szabályozásnak, de a pénzügyi válságból ocsúdva és alapvetően megrendülve a Wall Street akkor kénytelen volt elfogadni. A német lobbi legaktívabb tagja a német bankóriás, a Deutsche Bank, amely a válság után az értéktelen jelzáloghitel-fedezetért cserébe dollár százmilliárdokat[21] kapott az amerikai szövetségi alapokból (Federal Reserve). A Deutsche Bank és a német bankszövetség elsősorban a Wall Street Reform központi elemével, a Volcker-szabállyal nem ért egyet, szerinte „túl szigorúan korlátozza a külföldi bankokat”. Az Insurance Europa, Európa legnagyobb biztosítócégeinek szövetsége pedig a TTIP–TAFTA segítségével akarja eltöröltetni a biztosítók befektetéseinek mindenféle kockázat-ellenőrzését.

Az Európai Szolgáltatói Fórum[22] – amelynek szintén tagja a Deutsche Bank – a tárgyalások alatt intenzíven lobbizik az európai óriásbankok érdekében, és próbálja elérni, hogy az USA hatóságainak ne maradjon lehetősége átlátni a külföldi bankok amerikai piaci tevékenységét. Az amerikai pénzügyesek viszont azt akarják elérni, hogy az európaiaknak kedves Tobin-adó bevezetése végleg lekerüljön az Európai Bizottság napirendjéről. Maga a bizottság csak félszívvel állt a spekuláció ellen bevezetendő, a pénzügyi tranzakciókat megadóztató terv mellé. Egy 2010-es bizottsági feljegyzés például kimutatta, hogy a Tobin-adó bevezetése ellentétes lehet Európa WTO-val szemben vállalt kötelezettségeivel[23]. A TTIP–TAFTA tárgyalásokon az óriásvállalatok képviselői még liberálisabb – vagyis szabályzatellenesebb – helyzetet akarnak kiharcolni maguknak, mint amit maga a WTO propagál, ráadásul az IMF továbbra is mereven megakadályoz minden, a tőkeáramlás ellenőrzésére szolgáló intézkedést. Ezért a már eleve gyengécske Tobin-adó projektjét, úgy tűnik, sikeresen kiütötték a nyeregből.

Nem egyedül a pénzügyi szektor lelkesedett be az liberális intézkedések perspektívájától. A TTIP–TAFTA a szolgáltatószektor, így a közszolgáltatások egészét meg akarja nyitni a verseny és a konkurencia számára. Az egyezményt aláíró államok nemcsak azt fogadják el, hogy a közszolgáltatások ezentúl piaci alapon működnek majd, a külföldi cégektől sem védhetik meg saját hazai cégeiket. A politikai beavatkozás lehetősége – a sebészettől az oktatáson keresztül az energiáig, a szállításig, a víz- és csatornaszolgáltatásig – gyakorlatilag a nullára csökkenne. A kereskedelmi szemlélet a lakossági emigrálás kérdésére is kiterjed. Az egyezményt aláíró országok határain közös engedélyezési eljárással léphetnének be azok, akiknek van tőkéjük vagy képesek szolgáltatni, ellentétben a többiekkel. A szabályok nemcsak a szolgáltatások kereskedelmét határoznák meg, hanem az adott országban tevékenykedő külföldi szolgáltatócégekre vonatkozó kormányzati szabályozást is. Ez a nemzeti politikai tér behatárolását jelentené olyan kritikus területeken, mint az egészségügy, az energia, az oktatás, a víz, a szállítás stb. Még a helyi földhasználatot és övezeti rendszert is belefoglalnák.

Ezek a szabályok a nemzetközi szolgáltatást nyújtó természetes személyekre, vagyis a bevándorlási és vízumpolitikára is vonatkoznának. Bármi is legyen a véleményünk a bevándorlási politikáról, nem tűnik jó ötletnek, hogy zárt ajtók mögött döntsenek róla és foglalják olyan kereskedelmi egyezségbe, amelynek részeit csak az összes aláíró egyetértésével lehet megváltoztatni.

 

Gyenge gazdasági növekedés

Miért téma ez most? Washingtonban az az általános vélekedés, hogy a gazdaság felpörgetésére az elkeseredett európai vezetők mostanában mindenre hajlandók, akár a fogyasztóvédelem vagy a szociális helyzet rovására is.

A szabadkereskedelmi egyezségek mellett szól, hogy az ilyen megállapodások csökkentik a vámokat serkentve a kereskedelmet és több előny származik az olcsóbb importból, mint amekkora károkat a munkanélkülivé válók elszenvednek. Az amerikai Kereskedelmi Képviseleti Iroda[24] is elismerte[25] azonban, hogy az USA és az EU közötti vámok eleve meglehetősen alacsonyak. Az EU és az USA közötti szabadkereskedelmi megállapodás népszerűsítői könnyedén bevallották, hogy az egyezmény elsődleges célja nem a vámcsökkentés, hanem a feleslegesnek vélt nemzeti szabályozások – például a nemzeti pénzügyi, klímapolitikai, élelmiszer-biztonsági előírások és termékbiztonsági követelmények – lebontása és kiiktatása, azzal az ürüggyel, hogy csak gátolják a kereskedelmi forgalmat.

Kevés hatástanulmány készült a TTIP–TAFTA bevezetésével kapcsolatban, és főleg messziről elkerülték a szociális következmények elemzését. A Nemzetközi Politikai Gazdaságtan Európai Központja[26] készítette, gyakran idézett és a TTIP–TAFTA bevezetését egyértelműen támogató tanulmány csekély gazdasági előnyt jósol, hiszen személyenként és naponta 3 cent növekedést ígér 2029 utántól…

A vámtarifa-csökkenés hatásaként a tanulmány szerzői által vizionált, legoptimistább forgatókönyv szerint az USA és az EU bruttó nemzeti összterméke (GDP) töredék 0,06 százalékkal nőne az egyezmény teljes megvalósulásakor. De ez a hatás is irreálisan magas, hiszen a tanulmány szerzői feltételezik, hogy a szabadkereskedelem „dinamizálja” a gazdasági növekedést, miközben ezt, a tankönyvek által feltételezett hatást a gyakorlati tapasztalat nem támasztja alá. Ráadásul ilyen „végtelenül kicsi” növekedési többlet teljesen észrevétlen maradna. Összehasonlításképpen: a közgazdászok becslése alapján az Apple iPhone ötödik verziójának bevezetése nyolcszor akkora GDP-növekedést eredményezett, mint amekkora a TTIP–TAFTA várható hatása lenne.

A TTIP–TAFTA-ról készült hatástanulmányok legtöbbjét a szabadkereskedelem elterjesztését pártoló intézetek és tulajdonosi szervezetek készítették, így az egyezmény szociális következményeit általában nem részletezik, mint ahogy az egyezmény közvetlen áldozatait sem veszik számba. Pedig több százmillió emberről van szó. De a hajó még nem ment el. Ahogy az már megtörtént a Multilaterális Befektetési Megállapodással (MAI) és az összes amerikai államot érintő szabadkereskedelmi övezettel (FTTA[27]) és néhány WTO-tárgyalássorozat alkalmával is, a nyilvánosság, a következmények széles körű bemutatása képes volt és talán most is képes lesz megakadályozni az egyezmény aláírását, hogy a kereskedelem ürügyén ne bonthassák le a társadalombiztosítás fontos elemeit és ne üzletemberek vegyék kézbe ügyeink intézését.

 

A szerző a Public Citizen’s Global Trade Watch, a Globális Kereskedelem Állampolgári Felügyelet nevű civil szervezet igazgatója.

Fordította: Bozsér Anikó



[1] Le nouveau manifeste du capitalisme mondial [A kapitalizmus új kiáltványa], Le Monde diplomatique, 1998. február.

[2] Multilateral Agreement on Investment (MAI). – A ford.

[3] Transatlantic Trade and Investment Partnership (TTIP) vagy Transatlantic Free Trade Agreement (TAFTA). (A továbbiakban: TTIP-TAFTA.) – A ford.

[4] Trans-Pacific Partnership - TPP: egy multilaterális szabadkereskedelmi övezetről szóló tárgyalássorozat, az USA, Kanada, Ausztrália, Chile, Mexikó stb., összesen 12 ország részvételével. http://fr.wikipedia.org/wiki/Trans-Pacific_Strategic_Economic_Partnership

[5] Ron Kirk: Some secrecy needed in trade talks [Bizonyos mértékű titkosításra szükség van a kereskedelmi tárgyalásokkor], Reuters, 2012. május 13. http://www.reuters.com/article/2012/05/14/us-usa-trade-kirk-idUSBRE84C0AQ20120514

[6] Elizabeth Warren opposing Obama trade Nominee Michael Froman [Elizabeth Warren nem ért egyet Michael Froman kinevezésével], Huffingtonpost.com, 2013. június 19. http://www.huffingtonpost.com/2013/06/19/elizabeth-warren-obama-trade_n_3467497.html

[7] Table of foreign investor-state cases and claims under NAFTA and other US “trade” deals [Külföldi befektető az állam ellen, perek és követelések a NAFTA és más amerikai „kereskedelmi” szerződések kapcsán], Public Citizen, Washington, DC, 2013. augusztus, http://www.citizen.org/documents/investor-state-chart.pdf

[8] Renco uses US-Peru FTA to evade justice for La Oroya pollution [A Renco kihasználja az USA–Peru szabadkereskedelmi szerződést, hogy elkerülje a La Oroya-szennyezés következményét], Public Citizen.

[9] Ecuador to fight oil dispute fine [Ecuador harcol az olajvita miatti pénzbírság ellen], AFP, 2012. október 13.

[10] Trans-Atlantic Business Dialogue (TABD).

[11] Transatlantic Business Council (TBC).

[12] U.S. National Confectioners Association

[13] Biotechnology Industry Association (BIO).

[14] Digital Trade Coalition (DTC).

[15] National Security Agency (NSA).

[16] Council for International Business.

[17] American Meat Institute.

[18] National Pork Producers Council.

[19] Food Safety Modernization Act.

[20] Food and Drug Administration (FDA).

[21] Fed opens books, revealing European megabanks were biggest beneficiaries [A FED nyilvánosságra hozta, hogy az európai óriásbankok kapták a legnagyobb támogatásokat a 2008-as válság idején], HuffingtonPost.com, 2012. jan. 10.,

[22] European Services Forum

[23] Europe admits speculation taxes a WTO Problem [Az unió elfogadja, hogy a spekulációs adó nem felel meg a WTO-nak], Public Citizen, 2010. április 10.

[24] Trade Representative.

[25] Courrier de Demetrios Marantis, représentant américain au commerce, à John Boehner, porte-parole républicain à la Chambre des représentants [Demetrios Marantis, az amerikai kereskedelmi felhatalmazott feljegyzése John Boehnernek, a republikánus képviselők szóvivőjének], Washington, DC, 2013. március 20.

[26] European Centre for International Political Economy.

[27] Free Trade of the Americas (FTTA).

Hozzászólások   

0 #4 paris 2017 2017-08-08 21:20
Would love to always get updated cool site ! .
+1 #3 Ágota 2015-11-02 08:49
Köszönet a fordítónak a munkájáért!
+2 #2 Debil Polgár 2014-05-04 17:43
Kurvára szép jövőt találtak ki nekünk a vezetőink!
+1 #1 Viski Laszlo 2014-03-24 10:19
A feher ember meghulyult. Nemde?

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés