Két akadály Koppenhága útjában

Az Egyesült Nemzetek (ENSZ) klíma konferenciája, amelyet december 7 és 18 között tartanak Koppenhágában, olyan korlátozó szabályok kidolgozását tűzte ki célul, amelyek bolygónk felmelegedése ellen irányulnak. A konferencia az „utolsó esély” egyesek szerint, ennek ellenére inkább aggodalmat, mintsem reményeket kelt, hiszen minden új megállapodásnak csak akkor lesz értelme, ha a két, üvegház-hatású gázokat a legnagyobb mértékben kibocsátó ország, az USA és Kína, aláírja, majd ratifikálja.

kopp_usa_kinaLesz-e „Koppenhágai Egyezmény”, mely folytatása lenne a kiotói protokollnak[1], az éghajlat-változás elleni harc szempontjából kiemelkedő jelentőségű egyezménynek? A nehézségek a legutolsó kulcsfontosságú tárgyalások fényében[2] váltak egyértelművé, amelyek a december 7-18-a között tartott csúcsértekezlet előkészítését célozták. A kegyelemdöfést több tényező adta: az amerikai szenátus nem fogadta el időben az éghajlatra vonatkozó törvényt, a kérdéssel október 30-31-én foglalkozó Európa Tanács tárgyalása kétértelmű eredménnyel zárult, és a november 16-17-i Kína-USA G2 tanácskozást záró közlemények is a kudarcot jelezték. Földünk két, a környezetet legnagyobb mértékben szennyező államának a vezetői abban ugyan megegyeztek, hogy előmozdítják a koppenhágai konferencia sikerét és azt, hogy a konferencia „azonnali érvénnyel” bíró egyezséggel záruljon – mégsem fogalmazták meg konkrétan, milyen módon kívánják mindezt elérni.[3] Egy esetleges kényszerítő hatású „egyezményt” illetően, minden bizonnyal tárgyalni fognak később… esetleg 2012-ben.

A helyzet egészen abszurd, hiszen a környezet „globális válsága” ma már majdnem mindenki számára nyilvánvaló. Még sosem követelték ilyen sokan a korlátozások útjában álló két legfontosabb akadály − a bolygó áruvá változtatásából eredő akadály, illetve az Egyesült Államok, minden szabadságát és érdekeit korlátozó nemzetközi megállapodással szembe szegülő, „történelmi” eredetű ellenállásából fakadó akadály − felszámolását.

A piaci kvóták rendszere

Az emberiség jövőjének kérdését a vezető osztályok a természeti erőforrások, és különösen az energia „gazdaságilag hatékony” kiaknázásának problémájává redukálták. A piaci mechanizmusokra bízták az erőforrásokkal való gazdálkodást és ennek értékelését: egy olyan világra, amelyben a „piaci” érdekek állandó ütközése a meghatározó, és amelyben a legerősebbek visznek el mindent. Ezen az alapon lehetetlen az emberiség és a földi élet jövőjét illető valódi globális politikai egyezségre jutni.

A folyamatban lévő tárgyalások középpontjában az energia és a piacok szerepelnek: minden más kihívás csupán másodlagos, alárendelt jelentőségűnek tekinthető. A kiotói protokoll (1997) már egyértelműen jelezte, hogy a klímaválsággal kapcsolatos tárgyalásokat elterelik az energia érdekeltségek és a levegő áruvá alakítása. Minden törekvés a világot az egyes országoknak kiutalt „üvegházhatású gáz kibocsátási kvóták” szerint történő felosztásán alapul, következésképpen „kibocsátási piacok” kialakításán.[4] Azt, hogy e mechanizmus révén valóban el lehet-e érni a káros gázok kibocsátásának globális csökkenését, egyáltalán nem bizonyított.

Ezek szerint az emberiség jövője és a fosszilis energiáktól való függésétől való megszabadulása a „kvótakereskedők” (különösen a széndioxid-kereskedők) közvetítésén keresztül fog megvalósulni. Ennek megfelelően a viták és a nézeteltérések az egyes országok káros hatású gázokat való kibocsátásának csökkentésének mértékéről szólnak, a kibocsátások piaci értékének kiszámításáról és annak kiszámításáról, hogy ezek mekkora költséget jelentenek az egyes országok gazdaságának, a nemzetközi versenynek kitett különböző szektoroknak és „nemzeti éllovasoknak”: vezető cégeknek. A számszerű becsléseknek elsőbbsége van a politikai megfontolások felett. Sőt, ezek a megfontolások – amelyek elméletileg az állam hatáskörébe tartoznak – valójában a nagy pénzügyi, kereskedelmi és ipari csoportok által meghatározott „piaci” becslésektől függenek.

A levegőnek és az éghajlatnak ez a piaccá változtatása új pénzügyi eszközök elburjánzásához vezetett. Ezek a pénzügyi eszközök két nagy csoporthoz tartoznak: egyfelől az ENSZ-nek a klímaváltozásokkal kapcsolatos Keretegyezményeihez és a kiotói protokollhoz, másfelől a Világbankhoz (lásd keretes írásunkat).

Az egyes államok tevékenysége csupán arra korlátozódik, hogy megkönnyítsék ezeknek az eszközöknek a bevezetését és működtetését, a közpénzek bevonásával, amelyek így összekeverednek a magánvállalatoktól származó pénzügyi alapokkal, a köz- és magánszektor-partnerség logikája alapján. A politikai döntéseknek ez az áttétele az erőforrások hatékony kezelésével kapcsolatban súlyos problémákat vet fel, nem is szólva az etikát, a társadalmi igazságosságot, vagy a demokráciát érintő kérdésekről…

Minden jel – kezdve a nemrég történt pénzügyi összeomlással – arra utal ugyanis, hogy a „market first” (a piac mindenekelőtt) stratégiája megbukott. Ahhoz, hogy e jelszó helyébe a „life first” (első az élet) lépjen, és hogy Koppenhága egy akcióprogrammal járó Világprogramot eredményezzen – két előzetes intézkedés-sorra elengedhetetlenül szükség van. Először is újjá kell alakítani a szellemi tulajdon jogi szabályait, nevezetesen az élő szervezetekre vonatkozókat. Mindaddig, amíg ez utóbbi jogok (az elemzést könnyítendő ideértenénk a megújítható energiákhoz kapcsolódó jogokat is) magánkisajátítása lehetséges, nem jöhet létre semmilyen valóságos globális egyezmény az éghajlatváltozás ügyében.

Hogyan is lenne elképzelhető, hogy ha Kína, India, Brazília, az afrikai országok módosítani akarnák termelési eljárásaikat és termékeiket a káros gázkibocsátások mérséklése céljából, akkor a szellemi tulajdon jelenleg érvényben levő jogi szabályainak értelmében fizetniük kellene az Észak országainak, amelyek a szellemi tulajdonjogok úgyszólván teljes egészét birtokolják ezeken a területeken? Miért fogadnák el, hogy ők finanszírozzák Észak újabb „zöld fejlődését”? Nem arról van szó, hogy az új ismereteket és technológiákat „ingyen” kellene átadni világszerte, de szükség lenne a meglévő szabályok reformjára, mert ezek gátat vetnek minden valóságos nemzetközi kooperációnak. Ez lenne az ára annak, hogy elősegítsük a légkör átlaghőmérséklet-növekedésének mérséklését, illetve a felmelegedéséhez való globális „alkalmazkodást”.

A második nélkülözhetetlen intézkedés a „karbon-piac” körül kialakított pénzügyi mechanizmus felváltása egy „globális közfinanszírozási tervvel”. Mindaddig, amíg nem állítjuk le a politikai döntéshozatal áthárítását a piacra, a klímaváltozás elleni harc részleges, erőtlen, inadekvát marad. Ha akarnák, a nyugati világ vezetői átirányíthatnák azokat a hatalmas összegeket – 8 000 milliárd eurót – amit a magántőke rendelkezésére bocsátottak, acélból hogy „megmentsék a kapitalizmust” attól a katasztrófától, amelybe az sodorta a világot. A legfrissebb becslések szerint, évi 66,7 milliárd euró tíz éven át (vagyis összesen 667 milliárd euro) elegendő lenne ahhoz, hogy megvalósítsák a légkör felmelegedése elleni küzdelem középtávú célkitűzéseit. Ez tizenkétszer kevesebb azoknál az összegeknél, amit a bankok és a magántőkék megmentésére fordítottak, csupán kétharmada a katonai kiadásokra évente fordított összegeknek (ezek 2008-ban 988 milliárd eurót tettek ki) és alig duplája a világszerte hirdetésekre szánt kiadásoknak (2007-ben ezek 363 milliárd eurót jelentettek). Az átirányítást csak akarni kellene…

A második akadály: az USA magatartása

De ez a „csak” egy hatalmas falba ütközik, amelyet mindenekelőtt Washington magatartása jelent: az Egyesült Államok még mindig nem ratifikálta a kiotói protokollt, annak ellenére, hogy ezt száznyolcvannégy ország megtette. Ezzel el is érkeztünk a második nagy akadályhoz. Az amerikai kormányzat, még hogyha akarná is (ami nem teljesen egyértelmű), nem lesz olyan helyzetben, hogy Koppenhágában olyan ésszerű és igazságos álláspontot védjen, amely a többi nagy országot – az Európai Uniót, a BRIC-államokat (Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát), Japánt – arra sarkallná, hogy azokról a szükséges kötelezettségekről tárgyaljanak, amelyek legalább a Kiotóban elfogadottakat meghosszabbítanák.

Nem ez az első alkalom, hogy az Egyesült Államok saját társadalmi modelljének állítólagos „felsőbbrendűsége” és országa „biztonsága” nevében (amit nem egyszer az „egész világ biztonságával” azonosítanak) – egyoldalú birodalmi politikát folytat, és azt az elvet követi, melynek értelmében állampolgárainak politikai döntései és életmódja „tárgyalhatatlanok”. Ezzel elősegítette azoknak az intézményeknek és eszközöknek a gyengítését, sőt eltűnését, amelyek egy sokoldalú kormányközi „politikai” szabályozást tehetnének lehetővé. Az USA messzemenően a soft law-t, a „puha törvénykezést” részesíti előnyben, kiváltképpen azt a gyakorlatot, amely minden egyes állam önszabályozására és saját felelősségére hagyatkozik. Az idősb George Bush elnök híres mondata – miszerint „Az amerikai életmód nem képezheti tárgyalás objektumát.” − sokatmondó: ezzel kívánta igazolni, hogy nem volt hajlandó részt venni a Rio de Janeiróban, 1992-ben megtartott, a fejlődéssel és a környezeti kérdésekkel foglalkozó első Világcsúcson.

Ennek a logikának a folyománya Koppenhága leblokkolása. Ténylegesen, az „America first” elve közvetlenül még erőteljesebben akadályoztató hatású, mint a „market first”. Ennek köszönhetően nagyon kevés azoknak az államoknak a száma, amelyek hajlandóak lennének a tárgyalásokat kivonni a kizárólag piaci keretből, illetve a szigorúan nemzeti érdekek köréből.

Ennek ellenére, működnek olyan feltételek, amelyek a nagy akadályok ellen hatnak. Egyes nyugat-európai és latin-amerikai[5], sőt afrikai országok is hangot adtak ingerültségüknek. Egyelőre ritka soraik gyarapodhatnak a következő hetekben. Ezeknek az országoknak egyes haladó politikai körei és civil szervezetei arra készülnek, hogy nyomást gyakoroljanak a kormányokra, tárgyalásokat folytassanak az Egyesült Államok nélkül is azért, hogy a Koppenhágai Szerződés meghosszabbítsa a kiotói protokollt, illetve annak helyébe lépjen. Igaz ugyan, hogy Washington és Peking aktuális érdek-konvergenciája igencsak bonyolulttá teszi az ilyen kezdeményezést. Persze nem kell feltétlenül leállítani egy mozgásban levő vonatot azért, mert egyes utasok nem kívánnak felszállni. Amikor majd az Egyesült Államok készen áll a felszállásra, melegen üdvözölni fogjuk.

A történelem során, akárhányszor a nemzetek egy csoportja elhatározta, hogy tovább folytatja útját egy, a közérdeket szolgáló igazságos és időszerű vágányon, a többiek mindig követték – és ez igaz az Egyesült Államokra is. Az Európai Unió huszonhét népének képviselőiként, az Európai Parlament tagjai történelmi felelősségtudatról és politikai kezdeményezőkészségről tennének tanúbizonyságot, ha arra ösztönöznék államaikat, hogy segítsék elő Koppenhágában egy szerződés aláírását, még akkor is, ha ebből az egyezségből egyelőre hiányozna az Egyesült Államok.

Barack Obama november 25-ei nyilatkozata, arról hogy elmegy a csúcsértekezletre és arról, hogy szeretné ha erős megállapodás születne ott, azonnal bevezethető intézkedések elfogadásával, komoly visszhangot váltott ki. De az amerikai gázkibocsátás 17%-os csökkentése 2020-ig messze alatta marad a szakemberek által javasolt 25-40%-os mértéknek. Ráadásul, az új törvények elfogadásához szükséges a Kongresszus jóváhagyása is, ami korántsem garantált.

  • A szerző, Riccardo Petrella, a humán ökológia professzora Mendrisioban (Svájc) az Építészeti Akadémián, és a globalizáció emeritus professzora a Louvaini Katolikus Egyetemen (Belgium).

Fordította: Sipos János


[1] Az ipari országok többségének egyezsége, melynek értelmében átlagosan 5,2%-kal csökkentik a Föld éghajlatának felmelegedéséért felelős, üvegházhatású gáz kibocsátásukat.

[2] Különleges ENSZ-csúcs New Yorkban 2009. szeptember 22-én, a G20 Pittsburgh-ben szeptember 24-25-én, „technikai” hét Bangkokban október 2-9. , és Barcelonában 2009 november 2-7. .

[3] Egyébként november 15-én az Ázsia-Csendes Óceán Gazdasági Fórum (APEC) huszonegy országának  – köztük Kína és az Egyesült Államok – vezetői a Szingapúri csúcsértekezlet záróakkordjaként és Koppenhága előkészítésének perspektívájában nem rögzítettek kényszerítő erejű célkitűzéseket az üvegházhatású gázok csökkentése ügyében.

[4] Az az ország, amely a nemzeti kvóta által engedélyezett volumennél kevesebb gázt bocsát ki, ezt a „többletet” eladhatná azoknak az országoknak, melyek valami miatt nem képesek az engedélyezett kvóta alatt maradni.

[5] Lásd ezzel kapcsolatban a „Koppenhága megmentéséért”c. francia-brazil paktumot, amelyet november 14-én tett közzé a brazil elnök, Luiz Inacio Lula da Silva, és a francia elnök, Nicolas Sarkozy – anélkül, hogy döntenénk ez utóbbi szavahihetőségéről.

Pénzügyi alapok, piacok, partnerségek

Az 1992-ben aláírt és 1994-ben százkilencvenkét ország által ratifikált ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményhez (UNFCCC) tartozó mechanizmusok és alapok köréhez a következők tartoznak:

- a főszövegben említett „kibocsátási piacok”

- a „tiszta fejlődés mechanizmusai”, amelyek segítségével az ipari országok olyan projekteket finanszíroznak, amelyek kevésbé gazdag országokban csökkentik a gázkibocsátásokat, és ezért jutalomképpen hitelt kapnak saját gázkibocsátási céljaik eléréséhez

- a „globális környezetet szolgáló alapok”, amelyek fejlődő országok projektjeit finanszírozzák a biodiverzitás, a klímaváltozás, a nemzetközi vizek, a termőföld védelme, az ózonréteg és a tartós organikus szennyezők területein

A Világbank által működtetett mechanizmusok és alapok körében említésre méltóak:

- a „klímához kapcsolódó beruházási alapok”, melyek célja a fejlődő országok ellenállási képességének az éghajlatváltozás területén történő növelése, újfajta, ún. „tiszta”, karbon-szegény technológiák segítségével

- a „karbon-partnerségi alap”, melynek célja a fejlődő országok segítése az alacsony karbon-tartalmú rendszerek kifejlesztésében

- az „erdei karbon-partnerségi alap”, amelyet 2008-ban a bali konferencia indított útjára. Ennek az alapnak a forrásait 2012 után, a kiotói protokoll befejezése után lehet felhasználni, avégből, hogy a fejlődő országokat az erdőirtás csökkentésére és az erdők pusztításának leállítására ösztönözzék.

Végül meg kell említeni még az „önkéntes karbon-piacokon” realizált szabad tranzakciókat, amelyek a fent említett két kereten kívül jönnek létre.