Amerikai-iráni tárgyalások: út a diplomáciai kudarc felé

A G5 plusz 1 és Irán között zajló tárgyalásokat az idő előtti kudarc réme fenyegeti. Ha valóban zátonyra futnak, az elsősorban az Obama-kormány súlyos diplomáciai tévedéseinek számlájára írható.

Obamáék, európai szövetségeseikkel együtt, arra a tervre építettek, hogy okos érveléssel meggyőzik Iránt: semmisítse meg alacsony fokon dúsított hatalmas uránkészletét. Úgy tűnt, ez a megoldás kiváló lehetőség az iráni nukleáris program leállítására, és a figyelmeztető jelek ellenére – amelyek arra utaltak, hogy a Nyugat ezt nem tudja elérni – a terv eltántorította a nyugati hatalmakat attól, hogy komoly erőfeszítéseket tegyenek a Washington és Teherán között feszülő, évtizedes konfliktus megoldását célzó diplomáciai kompromisszum keresésére.

A tervet fenyegető diplomáciai dráma gyökerei arra vezethetők vissza, hogy Iránnak fűtőanyaggal kell ellátnia az amerikai építésű, orvosi rádióizotópokat gyártó teheráni kutatóreaktort. Irán korábban egy 1988-ban kötött és 1993-ban lejárt egyezmény keretében 23 kilogramm 20%-osra dúsított fűtőanyagot szerzett be Argentínától. A fűtőanyag azonban 2010 végén elfogy, ezért Manuser Mottaki iráni külügyminiszter júniusban levélben kért segítséget az IAEA-tól (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség), hogy az ügynökség felügyelete alatt Irán elegendő mennyiségű, 20%-osra dúsított urániumot szerezhessen be, amely biztosítaná az egészségügyi célú reaktor hosszú távú ellátását.

A kérés teljesítéséhez azonban szükség lett volna az iráni nukleáris program elleni szankciók feloldására. Amikor az Obama-kormány kiszimatolta az iráni kérést, új diplomáciai stratégiát dolgozott ki. Ennek keretében arra próbálja rákényszeríteni Iránt: fogadja el azt a kikötést, hogy egy év alatt megszabadul alacsony fokon dúsított uránkészletétől. Gary Samore, Barack Obama elnök fehér házi tanácsadója az iráni nukleáris programban, júliusi moszkvai látogatása alatt állítólag egy javaslatról próbálta kipuhatolni az orosz illetékesek véleményét. Ebben azt követelték volna Irántól, hogy az alacsony fokon dúsított uránt szállítsa Oroszországba, hogy ott alakítsák át magas fokon dúsított fűtőanyaggá, s így Iránnak a már eddig elért hasadóanyag-előállítási képességét egy évvel visszavethetnék.

A javaslat összhangban van azokkal a diplomáciai célokkal, amelyeket Samore 2009 januárjában nyújtott be a Fehér Háznak. A Brookings Institution-ben dolgozó Bruce Reidellel közösen jegyzett, 2008 decemberében publikált tanulmányában Samore azt javasolta, hogy Irán az alacsony fokon dúsított uránt exportálja Oroszországba, hogy ott fűtőelemeket állítsanak elő belőle a buseri reaktorhoz, s így meg lehet akadályozni Iránt a hasadóanyag előállításában.

Alig egy héttel azután, hogy Irán belegyezett a G5 plusz 1 csoporttal folytatandó tárgyalásokba, Teherán értesítette az IAEA-t, hogy egy újabb urándúsító üzemet épített Qom mellett. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kifogásolták az üzem létrehozását, nukleáris „félrevezetésnek” minősítve, az amerikai illetékesek pedig azt bizonygatták, hogy Irán csak azért árulta el az üzem létezését, mert a nyugati titkosszolgálatok már korábban felfedezték azt.

A közvetett bizonyítékok azonban azt sugallják, hogy a gyárat valójában biztonsági tartaléknak szánták arra az esetre, ha az elsődleges fontosságú natanzi dúsító ellen bombatámadást indítanának. Az erről szóló hírt pedig azért hozták nyilvánosságra, hogy semlegesítsék az izraeli támadással való közvetett fenyegetést, amelynek diplomáciai célú bevetéséhez az iráni stratégák szerint az USA nagy reményeket fűz a tárgyalások során. Mindez nem légből kapott feltételezés volt. Samore – mielőtt még az elnöki apparátushoz csatlakozott volna – több ízben javasolta az amerikai tárgyalófélnek, hogy lebegtessék egy izraeli támadás lehetőségét. Júliusban Joe Biden alelnök, nagy feltűnést keltve, egyértelműen zöld utat adott az iráni nukleáris létesítmények elleni izraeli támadásnak, abban az esetben, ha Izrael azt szükségesnek látja.

A qomi létesítményről szóló iráni bejelentés racionális indokként szolgált az Obama-kormány számára ahhoz, hogy az október 1-jén megkezdett tárgyalásokon kemény és agresszív módon lépjen fel Iránnal szemben. Az eredmény nem is maradt el. A G5 plusz 1 csoport javaslattal állt elő, amely szerint Iránnak alacsonyan dúsított uránkészletének 80%-át előbb Oroszországba, majd onnan Franciaországba kell szállítania, hogy ott a teheráni reaktorhoz szükséges fűtőanyaggá alakítsák át. Az amerikai álláspont lényege az volt, hogy Iránnak azonnal meg kell szabadulnia alacsonyan dúsított uránkészletének jelentős hányadától, s ezzel az Egyesült Államok diplomáciai győzelmet aratna. Ebben az esetben Iránnak 9-12 hónapra lenne szüksége ahhoz, hogy elegendő mennyiségű alacsonyan dúsított uránt állítson elő, s újra hasadóanyag-előállítási képességével fenyegesse a világot.

Az amerikai illetékesek azt sugallták, hogy a javaslat mindkét félnek lehetőséget adna egy szélesebb körű egyezmény aláírására, ami megakadályozná az iráni atombomba előállítását. Az okfejtés logikája azonban hibásnak bizonyult. Az az elképzelés, hogy az Obama-kormány néhány hónap múlva változtat az álláspontján, és olyan alkut ajánl Iránnak, amely lehetővé tenné a korábbinál több alacsonyan dúsított urán előállítását, aligha reális, hiszen Obamáék eddig Iránt atomfegyver előállítására készülő országnak írták le, s ezért annak a hasadóanyag-előállítási kapacitását is elfogadhatatlannak láttatták.

Az iráni tárgyalófél az október 1-jén bemutatott nyugati javaslatot nem utasította el. Az irániaknak együtt kellett működniük, hiszen nyilvánvalóan meg kellett akadályozniuk, hogy a nyugatiaknak megfelelő alapja legyen a tárgyalások megszakítására és új, Irán elleni gazdasági szankciók bevezetésére. William Burns külügyminiszter-helyettes, a genfi tárgyalásokon részt vevő amerikai küldöttség vezetője, a Reuters tudósítása szerint azt mondta néhány beavatott újságírónak, hogy Szaid Dzsálili, az Iráni Legfelsőbb Biztonsági Tanács titkára beleegyezett: Irán 1.500 kg készletéből 1.200 kg alacsonyan dúsított uránt ad át, s cserébe 19,75 százalékra dúsított uránt kap vissza.

Egy befolyásos iránti tisztviselő október 16-án azonban úgy nyilatkozott a Reutersnak, hogy az iráni tárgyalófél olyan nyugati javaslatot nem fogadott el, amely a fenti elemeket tartalmazná, és semmilyen részletes megállapodást nem írt alá. A tisztviselő azt is világossá tette, hogy az iráni tárgyalófélnek semmilyen felhatalmazása sincs arra, hogy bármilyen megállapodást írjon alá az október 19-21-ére tervezett bécsi tárgyalásokon.

A tárgyalások második köre Mohamed el-Baradeinek, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség távozó főigazgatójának javaslata körül forgott. A javaslat meghatározta, hogy Irán mennyi alacsonyan dúsított uránt szállítson Oroszországba, s ezért mennyi húsz százalékosra dúsított uránt kapjon vissza. Egy francia diplomata azt nyilatkozta a Washington Postnak, hogy el-Baradei javaslata „nem áll messze” a nyugati hatalmak által ideálisnak tartott megoldástól.

Október 21-én, a három napig tartó bécsi tárgyalások utolsó napján, a hírcsatornák megint csak azt állították, hogy az iráni tárgyalófél elfogadta az el-Baradei-javaslatot. Ali Asgar Szoltanie, Irán IAEA-képviselője úgy nyilatkozott a javaslatról, hogy az „jó úton halad”, de „még figyelmesen át kell tanulmányoznunk a szövegét”. Maga el-Baradei is világossá tette, hogy nem született megállapodás a szövegről, s két napot adott Iránnak a válaszra.

Teheránban azonban 4-5 napig folyt a nyilvános és a zártkörű vita is arról, hogy milyen választ adjanak a tervezetre. Ali Laridzsáni, aki valamikor részt vett a nukleáris témájú tárgyalásokon, s most a parlament szóvivője, illetve Aladdin Boruzserdi, a parlament Nemzetbiztonsági és Külügyi Bizottságának elnöke, egyaránt amellett törtek lándzsát, hogy Irán inkább vásároljon magasan dúsított uránt, mintsem, hogy el kelljen érte cserélnie alacsonyan dúsított uránkészletét.


Irán alacsonyan dúsított uránkészlete, mint tárgyalási adu

Volt azonban az el-Baradei-javaslat ellen emelt kifogásoknak egy sokkal nyomósabb oka. A Kaleme reformpárti weboldal szerint Mir Husszein Muszavi, Ahmadinezsád választási ellenfele és a választás után létrejött ellenzéki mozgalom vezetője szerint, hogy ha az el-Baradei-javaslat kikötéseit végrehajtanák, „tudósok ezreinek erőfeszítései vesznének kárba”. Heszmatollah Falahatpisek konzervatív parlamenti képviselő szerint minden Nyugattal kötött megállapodásnak tartalmaznia kell azt a feltételt, hogy iráni alacsonyan dúsított uránexportjáért cserébe meg kell szüntetni az összes Irán ellen foganatosított gazdasági szankciót, beleértve az uránérc importtilalmát is. Mosen Rezai, az Egyeztető Tanács konzervatív titkára azt mondta, hogy ahelyett, hogy kb. ezerötszáz kilogrammos, alacsonyan dúsított uránkészletéből ezerkétszáz kilogrammot külföldre szállítana – mint ahogy azt az el-Baradei-terv javasolta – Iránnak ezeregyszáz kilogrammot meg kellene tartania.

Az ellenvetések azt a felismerést tükrözték, hogy az el-Baradei-terv megfosztaná Iránt legfőbb tárgyalási adujától, az alacsonyan dúsított uránból felhalmozott, nagy áldozatokkal előállított készleteitől. A vezető iráni nemzetbiztonsági tisztségviselők informális megbeszéléseken beismerték, hogy az alacsonyan dúsított uránkészletek felhalmozását elsősorban az motiválta, hogy komoly tárgyalásokra kényszerítsék az Egyesült Államokat. Az irániak a múltban, még az urándúsítási program előtt megállapították, hogy az USA-nak semmilyen érdeke sem fűződik a tárgyalásokhoz. Stratégiai szempontból, alacsonyan dúsított uránjának köszönhetően Irán ma úgy képes tárgyalásra bírni az Egyesült Államokat, ahogy az Rafszandzsáni vagy Hatami alatt elképzelhetetlen lett volna.

Laridzsáninak és Boruzserdinek a megállapodáshoz fűzött észrevételeit széles körben félremagyarázták, s az iráni politikai elitnek az el-Baradei-tervvel kapcsolatos megosztottságaként értelmezték. A New York Times egy hét alatt két olyan cikket is közölt, amelyben Obamáról azt állította: fontos politikai célokat teljesített azzal, hogy a terv kapcsán törésvonalakat idézett elő az iráni vezetésben.

Az elemzés azonban arra a feltételezésre épült, hogy az iráni elnök – bár a kérdésben gondosan védte politikai-diplomáciai manőverezési lehetőségeit – már magáévá tette a javaslatot. Valóban van alapja ennek, hiszen a színfalak mögött új konszenzus formálódott a kormányzat és az el-Baradei-terv ellenzéki kritikusai között. Az ellenzéki Muszavi október 29-én utasította el a nyugati tervet, s ugyanazon a napon az állami média az iráni ellenjavaslatot is közölte.

Boruzserdi parlamenti bizottsági elnök október 26-ai javaslata – mely szerint az alacsonyan dúsított uránt több szakaszban szállítsák Oroszországba, és a terv nyújtson garanciákat az esetleges cselfogások ellen – lényegében megegyezik az el-Baradei tervvel szemben, október 29-én megfogalmazott iráni javaslattal. Bár semmilyen hivatalos közlemény nem hangzott el, az IRNA állami hírügynökség szerint az iráni fél azt javasolta, hogy az alacsony fokon dúsított uránt nem egyszerre, hanem kisebb részletekben kell külföldre szállítani, s az egyes újabb szállítmányok csak akkor indíthatók el, ha a teheráni, orvosi célú reaktorba szánt csereuránium egy-egy újabb adagja beérkezik. Az IRNA a javaslatban megfogalmazott „szimultán cserét” Irán tárgyalási pozíciójának „vörös vonalaként” írta le. A javaslat másik fontos eleme: az iráni fél ragaszkodott ahhoz, hogy az orvosi célú reaktor uránigényének kielégítésére adásvételi-szállítási szerződést köthessen.

Bár az iráni ellenjavaslat minden, az Obama-kormányzatnak és a többi nyugati szövetségesnek tetsző elemet kitörölt az el-Baradei-javaslatból, a hivatalos iráni válasz óvakodott a tervezet nyílt elutasításától. A tudósítások szerint az irániak kifejezték „pozitív hozzáállásukat” és a további tárgyalások iránti nyitottságukat. Az iráni magatartás nyilvánvalóan megpróbálta a G5 plusz 1 csoportot megakadályozni a tárgyalások végének bejelentésében, arra hivatkozva, hogy Irán nem volt hajlandó komolyan tárgyalni.

Amikor Irán tárgyalópartnerei elutasították az iráni javaslatot, Ahmadinezsád újabb ötlettel állt elő: az iráni uránkészlet mintegy negyedét az IAEI iráni területen mindaddig zárolja, amíg az orvosi célú reaktorhoz szükséges urán meg nem érkezik. Október 15-én azonban Obama figyelmeztette Iránt, hogy az el-Baradei-javaslatról folyó tárgyalások „kifutnak az időből”.

Jelenleg az tűnik biztosnak, hogy a G5 plusz 1 csoport december vége előtt hivatalosan is bejelenti a tárgyalások végét, és újabb szankciókat vezet be Irán ellen. Az Iránnal folytatott tárgyalások tehát a nélkül érnek véget, hogy megkísérelték volna kifürkészni: lehetséges-e Iránnal egy nagyobb alkut kötni. Egy esetleges megállapodás a nyilvánvalóan ellenséges amerikai politika végét és Irán legitim, közel-keleti érdekeinek és státusának az elismerését jelentette volna. Az Obama-kormányzat azonban – Obama diplomáciai megoldások iránti elkötelezettsége ellenére – erre kísérletet sem tett, elsősorban Samore és a többi tanácsadó akaratának megfelelően, akik egy olyan diplomáciai megoldást szerettek volna Iránra erőltetni, amelyet – még ha csak rövidtávon is – az Egyesült Államok diplomáciai győzelmeként lehetett volna elkönyvelni.

Az el-Baradei-tervet kifundáló De Samore is úgy gondolta, hogy a kormánynak olyan megoldást kell felajánlania Iránnak, amely a korábbinál jobban respektálja Irán gazdasági és politikai érdekeit. Az Obama-kormány azonban olyan javaslatot tett magáévá, amely szemlátomást megakadályozta, hogy a felek visszatérjenek a tárgyalóasztalhoz, és a tárgyalások Iránnal a kölcsönös engedmények mentén folyjanak. A kemény megoldásokhoz való vonzódásuk nyilvánvalóan a jobboldali izraeli lobbi erős hazai befolyását tükrözi. Iránnal tehát nem sikerült megállapodni, ezért hosszantartó, sötét konfliktus elé nézünk.

A szerző, Gareth Porter, újságíró és történész, a Perils of Dominance: Imbalance of power and the road to War in Vietnam, University of California Press, Berkeley, 2006.

Fordította: Tóth Zsolt