A téboly, mint közbiztonsági feladat

Kategória: 2009. december
Írta: Patrick Coupechoux
Találatok: 5102
2009. december 2. beírhatná magát a francia pszichiátria történelmébe. Nem csak azért, mert ezen a napon először látogatott el egy hivatalban lévő Köztársasági elnök egy pszichiátriai intézetbe – a párizsi d’Antony-ba -, hanem Nicolas Sarkozy ott tartott beszédének jelentősége miatt is. A Felszabadulás óta még soha nem bélyegezte meg az állam első embere ilyen mértékben a mentális betegségeket.

pszichiatriaAz ő számára semmi kétség: a bolondok mindenekelőtt veszélyesek. Elég csak kiemelnünk néhány idézetet a beszédéből, hogy erről magunk is meggyőződhessünk. Például: “Sok örömet és elégedettséget találnak a munkájukban (...) de ugyanakkor nagy az agresszivitás, (kiemelés tőlünk) az erőszak, a betegek gyakran visszaesők, és ekkor Önök is azt kérdezik saját maguktól, hogy vajon az ilyen betegek számára ez-e a megfelelő hely.” Vagy: “Ezekben az emberekben csak abban az esetben táplálhatjuk a reményt a normális életbe való visszatéréshez, ha az állampolgárok biztonsága elsőbbséget kap egy adott beteg állapotának megítélésekor.” Teljes mértékben megértem, hogy minden beteg emberi méltósághoz való jogát tiszteletben kell tartani. (...) A betegek bebörtönzése botrányos. De az is botrányos, ha veszélyes emberek szabadon járnak-kelnek az utcán.

Ahhoz, hogy érzékeljük ezeknek a mondatoknak a jelentőségét, ismernünk kell a körülményeket. Ma minden szakmabeli elismeri, hogy a franciaországi hajléktalanok 30 százaléka valamilyen pszichotikus betegségben szenved, tehát olyan magára hagyott elmebetegekről van szó, aki végül a városaink utcáin halnak majd meg.

A Köztársasági Elnök még tovább ment, amikor kijelentette: „ A pszichiátriai intézetek egy részét fejleszteni szükséges annak érdekében, hogy a közismert börtön-utca-kórház élethelyzetek között kielégítő egyensúlyt teremtsük és megtaláljuk a megfelelő kompromisszumot. Teljesen egyértelmű: azt a borzalmat, hogy az elmebetegek az utcán vagy gyakran a börtönökben élnek, kell hétköznapivá tenni és az elmebetegséget elsősorban közbiztonsági problémaként kell elfogadtatni és kezelni. Így a bolondokat – rögtön a pedofilok és a terroristák után – kiszolgáltatjuk a megfélemlített társadalom megtorlásának.

Emlékeztetőül talán szükség van néhány egyértelmű tény ismertetésére. Ha összehasonlítjuk a statisztikákat, akkor az elmebetegek kevesebb bűntényt követnek el, mint az átlagos népesség többi tagja[1]. Ezek az emberek többnyire csak akkor követnek el bűncselekményt, ha a kezelés valami miatt félbeszakad. A pszichiátriának tehát nem felügyelőkre, hanem hozzáértő ápolókra és orvosokra lenne szüksége. A mentális betegek a közöny, a megbélyegzés, az erőszak és az elhagyatottság áldozatai, akinek az születéskor várható átlagos élettartama rövidebb, mint a „ normális embereké ”. Nicolas Sarkozynek tehát megvan a kifinomult érzéke ahhoz, hogy hogyan formálja át a társadalom szemében az áldozatokat a bűnösökké.


Biztonsági őrök és ápolónővérek

Természetesen a fent említett beszédet nem véletlenül tartotta ezen a napon az Elnök, mivel néhány nappal korábban egy grenoble-i skizofrén megölt egy fiatalembert[2]. Sikeres média emberként, az esemény kiváltotta érzelmeket kívánja arra használni, hogy a politikáját elfogadtassa, hiszen a Köztársasági Elnök az Antony Kórházban tett látogatása alkalmával egy sor új intézkedés bevezetését hozta nyilvánosságra. Bejelentette többek között, hogy létre kívánja hozni a „ pszichiátriai kórházak biztonsági tervét ”, amelyre az állam 30 millió eurót fog áldozni.  „ Arról van szó – mondta -, hogy jobban fogjuk ellenőrizni az intézményekbe való be- és kilépést azért, hogy megelőzzük a szökéseket. ” Minden betegen el fognak helyezni egy helymeghatározó készüléket – anélkül, hogy a beteg beleegyezését kikérnék erről – amely automatikusan riaszt akkor, ha a páciens engedély nélkül elhagyja az intézmény területét. A zárt osztályokat biztonsági kamerákkal szerelik fel „ minden olyan intézményben ahol erre szükség van ” ; és kétszáz elzáró helységet fognak kialakítani. Az állam végül 40 millió euróból - a ma meglévő öt mellé – két új – zárt intézetet épít, ahol a nehezen kezelhető betegeket látják el.

Az Elnök továbbá bejelentette, hogy még nyár előtt kidolgozzák a kötelező kórházi elhelyezésről szóló törvénytervezetet, amely arról szól, hogy a páciens beleegyezése nélkül – egy harmadik személy, az esetek többségében, a család kérésére – lehetőség nyíljon az érintettek kórházi elhelyezésére. A kötelező kórházi elhelyezés törvénye értelmében jelenleg a döntés a városi prefektúra kezében van. Kötelező elhelyezés mellett abban az esetben döntenek, ha úgy látják, hogy veszélyeztetett a közbiztonság– és ez azért nem ugyanaz, mint a család kérésére elrendelt kötelező kórházi elhelyezés. A Köztársasági elnök rossz adatokat idézett, amikor azt mondta, hogy a kórházi elhelyezések 13 százaléka a kötelező kórházi elhelyezés. Ez a szám téves, mivel egy, az Egészségügyi Minisztérium által kiadott 2008. áprilisi közlöny szerint az esetek csupán 2 százaléka a kötelező kórházi elhelyezés. Ez biztosan túl alacsony aránynak tűnt Sarkozynek.  Az Elnök szó szerint azt követeli, hogy a törvény előírja a kötelező gyógyítást, ideértve az ambuláns kezeléseket is. Ez viszont már az alapvető szabadságjogokat érinti. Képzeljük csak el, amint a nővérek biztonsági őrök kíséretében adják be az injekciót az ellenszegülő betegeknek… Az ápolás mindenképpen a páciens bizalmán kéne hogy alapuljon, hiszen anélkül – mint ahogy Guy Baillon pszichiáter is hangsúlyozza –  “minden csak azt bizonyítja a beteg számára, hogy az őt körülvevő társadalom ellenséges vele szemben[3]. Nicolas Sarkozy is magáénak vallja az elvet, miszerint senki sem gyógyítható a tiszta, világos beleegyezése nélkül, de mint azt kifejti, “ehhez ara lenne szükség, hogy a tébolyultak képesek legyenek tiszta és világos beleegyezésüket adni”. Az elmebetegek esetében, akik egyébként is másodrendű állampolgárok, az Elnök tehát gond nélkül elveti ezt az alapelvet...

Szabályozni fogják a betegek kórházi kijárását is. Ehhez három szakvéleményt kérnek ki: a beteget kezelő pszichiáterét és ápolói csapatét és egy külső pszichiáterét. Azonban ők csak szakvéleményt adhatnak, mivel a végső döntést a város prefektusa hozza meg személyesen. Hogy miért ? Azért, mert Sarkozy szerint „ő képviseli az államotdöntéseket hozó ” főnöké  kell válnia. Felesleges is azt kihangsúlyoznunk, hogy ezek a menedzserek már egyáltalán nem értenek a mentális betegekhez és betegségekhez, hiszen ők más feladatok ellátására hivatottak: irányítani, tőkeforrásokat felkutatni, értékelési rendszereket kiépíteni, betartani a szabályokat és garantálni a biztonságot. Végül Sarkozy beszédében visszatért egy régi ötletéhez, amelyet már belügyminisztersége idején is hangoztatott[4]: országos kimutatást kíván létrehozni a kötelező kórházi elhelyezésre szorult páciensekről. ”. Sajnos úgy tűnik, hogy a döntés meghozatalakor a közbiztonsági szempont lesz a meghatározó, míg a pszichiáterek szakvéleményét kikérik ugyan, de nem kötelesek elfogadni. A közszféra döntéshozója a prefektus, a kórházi viszonylatban pedig egy olyan kórházigazgató/menedzser, akinek igazi, „

Az elnöki beszéd heves ellenállást váltott ki a kórházi orvosok és ápolók körében. Néhány hét leforgása alatt létrehoztak egy petíciót „ Biztonsági éjszaka ” címmel, amelyet több mint 20 ezren írtak alá; február 7-én a Párizs környéki Montreuil-ben egy tiltakozási gyűlésre, még sosem látott létszámban, csaknem kétezren jelentek meg.

Az Antony Kórházban elhangzottak nem érték villámcsapásként az egészségügyben dolgozókat, az elnöki beszédben egy már 25 éve tartó folyamat ijesztő felgyorsulása jelent meg. Ahhoz, hogy jobban megértsük miről is van szó, vissza kell tekintenünk a múltra, hogy lássuk, mi történt Franciaországban a Felszabadulás óta. A francia ellenállók körében született meg az „antipszichiátriai” mozgalom, melynek célja a pszichiátriai intézetek felszámolása, ahová - gyakran egész életükre is - bezárták a betegeket. A mozgalom Philippe Pinel, a francia pszichiátria alapítójának a francia forradalom ideje alatt már megfogalmazott gondolatát tűzi zászlajára, az őrület, a téboly emberségéről[5]. Más szóval, ha az elmebetegek emberi teremtmények, akkor joguk van ahhoz, hogy az emberek között éljenek, illetve joguk van ahhoz, hogy őrültek legyenek. Ehhez persze nem elegendő, ha leromboljuk az intézeteket. A téboly félelmet kelt és előfordul, hogy az elmebetegeket magukra hagyják – mint azt jelenleg megtapasztaljuk –, épp ezért meg kell szervezni visszatérésüket a társadalomba.

A körzeti és intézményes pszichoterápia hívei[6] – akik egyébként e forradalom legfőbb mozgatórugói voltak - így egy új pszichiátriai iskolát teremtettek, újraértelmezték a pszichiáter szerepét, mi szerint a pszichiáter már nem az „orvosi személyzet egy tagja”[7], hanem egy csapat „főszervezője”[8], akinek a beteg és a társadalom közti kapocs megszervezése a feladata. „Az emberek gyógyító erejét fogjuk használni”, mondta a francia Felszabadulás egyik pszichiátere, Lucien Bonnafé[9]. Újraértelmezték a betegápolói státust: mindenki lehet ápoló, beleértve a többi beteget is. Ez a kórház központi szerepének végét jelenti, de legfőképp a „folyamatos ápolás” kialakítását; másképp fogalmazva a gyógyító csapatnak folyamatosan törődnie kell a beteggel, kapcsolatot kell kialakítani és állandóan fenntartani – a kórházi kezelések alatt és azon kívüli is, a beteg egész élete folyamán. Mindezt földrajzi körzetekre osztva: „Ahogy minden körzetben van állami iskola, így minden körzetben kell legyen egészségügyi-társadalmi csapat is.”- mondta Jean Ayme, a mozgalom egy szervezője[10] .


A „tudományon alapuló” látásmód

Nyomatékosan ki kell jelenteni: a beteg emberszámbavételére alapozott pszichiátria működik, és minden nap kiállja a próbát, még ha állandóan kritizálják és újragondolják is. A pszichiátria „válsága” manapság az, ahogy ellehetetlenítik ezt az irányzatot. És Nicolas Sarkozy, ahogy elődei is, ezt a pszichiátriát szeretné végérvényesen leállítani. De miért? Egyrészt azért, mert a jelenlegi neoliberális eszme szerint a tébolyt semlegesíteni kell (ez a tervezett intézkedések lényege), illetve a lehető legkisebb költségből kell kezelni: e szerint a gondolkodás szerint a pszichiátriára költött pénzek felesleges kiadások felesleges emberekre. Ezt jelentik a dühödt értékelések, a legkülönfélébb minősítések, az ápolóknak előírt mindenegyes beavatkozás kiszámlázási kötelezettségei[11], stb. Továbbá azért, mert az elmegyógyászatnak más prioritásai vannak: az egyre gyakoribb, tömegesen megjelenő a pszichés szenvedés kezelése. Azért, hogy a pszichiáter foglalkozhasson a depressziós családanyával vagy az öngyilkos vállalatvezetővel, meg kellett szűntetni a tébolyt, az őrületet – , amit manapság nem hajlandók elismerni. A pszichotikus betegek egy megítélés alá esnek a  közönséges neurotikussal.

Végül tanúi leszünk a hideg és számító Észnek; nem a filozófusok, hanem a könyvelők és technokraták eszének, logikájának. Az őrült többé nem egyedi eset, akivel valós, emebri kapcsolatot kell ápolni, hanem egy „beteg elme”, amit „vizsgálgatni, ultrahangozni, szkennerelni” kell, meg kell találni a hibás genetikai kódot, meg kell fejteni a viselkedési zavarok okát, és a lehető leggyorsabban fel kell számolni a tünet együttest. Ez a „tudományon alapuló” látásmód, ami leginkább a jelenlegi „biopszichiátriában” nyilvánul meg, lehetővé teszi a kirekesztést. Miért jó valójában pénzt költeni olyan emberekre, akikre teljes csődként gondolunk? A tudomány egy nap ezt a problémát is megoldja majd; addig is léteznek az altató és kábító gyógyszerek – amely felvirágoztatja a gyógyszeripart – és a viselkedés terápiák, amelyek kordában tartják a betegeket...


A tébolynak tehát nincs többé helye világunkban, pedig a téboly pont azt mutatja meg, hogy életünk nem írható le számokkal és görbékkel, és az emberi kapcsolatok nem csak szerződéseken alapulnak. Nem engedi, hogy az egyén „gazdasági alanyként”, „piaci szereplőként” legyen számon tartva, vagy társadalmi feladata szerint, „fogyasztóként” vagy „termelőként”, aki mindig képes alkalmazkodni a változó környezethez, és akit nem az emberi kapcsolatok, hanem a „tranzakciók” jellemeznek még a magánéletében is. „A téboly emberi értékeinek felismerése nélkül maga az ember tűnik el”- mondta François Tosquelles.[12]. ”

A szerző, Patrick Coupechoux,  újságíró, az „Bolond világ, avagy miért bántja a társadalom az elmebetegeket” (Seuil kiadó, Párizs, 2006.) és a „ Nyomasztó elnyomottak. Kutatás a fizikai szenvedésről Franciaországban. (Seuil kiadó, Párizs, 2009.) szerzője.

 

Fordította:  Vajda Eszter  



[1] Jean-Louis Senon oktató és kriminológus szerint, a gyilkosságok elkövetőinek csupán 2-5 százaléka, illetve a nemi erőszakot elkövetők 1-4 százaléka küzd mentális zavarokkal. Ellenben a betegek a társadalom többi tagjánál tizenhétszer gyakrabban válnak bűncselekmények áldozataivá (elhangzott 2008. január 16-án a szenátusi tanácskozáson, amely arra volt hivatott, hogy tanulmányozza a betegek biztonsági okokból való kórházi ellátására és bent tartására hivatott törvénytervezetet).

[2] A 26 éves diák, Luc Meunier 2008. november 12-én halt meg, néhány órával azután, hogy egy a Saint-Egreve-i Pszichiátriai Intézetből (Isère megye) megszökött beteg megkéselte.

[3] Nyílt levél a „Biztonsági éjszaka” nevű mozgalom keretén belül: www.collectifpsychiatrie.fr

[4] Lásd „Már a téboly sem ártatlan többé” Le Monde diplomatique, 2006. július

[5] Pinel szerint minden őrült megőrzi értelmének egy részét, és erre támaszkodva nyílik lehetőség a gyógyításukra.

[6] A francia ellenállás idején alakult ki az elmeorvoslás megreformálását célzó két irányzat. Az első, François Tosquelles által szervezett irányzat az „intézmények ápolását” sürgeti a beteg ápolása érdekében; a második Lucien Bonnafé nevéhez kötődik és a körzetesített pszichiátriai rendszer kiépítését szorgalmazta.

[7] Michel Foucault, Histoire de l a folie à l’âge classique, Gallimard kiadó, Párizs, 1976.

[8] Lucien Bonnafé, „Le personnage du psychiatre”, in Désaliéner, folie et société,  Mirail-i egyetemei lapok, Toulouse, 1991.

[9] Recherches, n° 17, 1975.

[10] Chroniques de la psychiatrie publique, Erès kiadó, Párizs, 1995.

[11]Egy mosoly (nem a légikisasszonyok mosolya) nagyon fontos a pszichiátriában, de vajon egy mosolyt lehet-e értékelni?” mondja Jean Oury, a Cour-Cheverny-i La Borde klinika alapítója.


[12] Le vécu de la fin du monde dans la folie, Arefppi kiadó, Toulouse, 1986.