Közhelytemető: A tálibok nem a középkorból jöttek, hanem a modernitás gyermekei

Kategória: 2009. november
Írta: Patrick Porter
Találatok: 8535

A tálibok meglepő rugalmassága

Miközben a pakisztáni hadsereg támadásba lendült Dél-Wazirisztánban, az USA-ban kiéleződtek a viták az afganisztáni katonai jelenlét jövőjéről. Több újságíró és elemző is párhuzamot von az amerikaiak vietnámi kudarcával (lásd William P. Polk cikkét). Az összecsapásokban, a vallásos retorika ellenére, a tálibok meglepő taktikai rugalmasságot és gyakorlatias hozzáállást mutatnak.

 

 

Földönkívüliekkel harcolunk? Ralph Peters szerint igen.  Peters tartalékos tisztként és „hitvitázóként” retteg az afgán vademberektől, akik talán egy másik bolygóról jöttek. A tálibok „olyan idegenek, akik jobban szeretik durva életstílusukat és könyörtelen kultuszaikat”. A velük vívott háborúnk „különböző galaxisokból származó civilizációk totális összecsapása”. Peters nem tartozik a felsőbbrendű triumphalisták közé. Tart a militáns iszlamistáktól, akik kemény ellenfelek, s egy „haragos istent” követve, televízión közvetített lefejezésekkel, élő pajzsként használt civilekkel és a kor csodafegyverének számító öngyilkos merényletekkel kegyetlen háborút folytatnak ellenünk. Peters szerint az amerikai katonákat – az USA-ban - gúzsba köti a velük ellenséges média, a tájékozatlan vezetők, a gazdagságában és liberalizmusában egyaránt sebezhető, megosztott lakosság. Peters modern, amerikai kifejezésmódjával Rudyard Kiplinghez nyúlt vissza. Kipling óvta a viktoriánus Nagy-Britanniát attól, hogy túlméretezett hadseregét a kis költséggel kiképzett „bennszülött hordák” levadásszák[1]. Amikor a birodalmak Afganisztánba jönnek, az a halálukat jelenti.

 

Barack Obama elnök nem hirdet fajok közötti háborút, de az idegenek „másságát” hangsúlyozza. Kijelentette, hogy az amerikai „katonai erő nemcsak a csapatok fegyveres erejében, hanem az általuk beszélt nyelvekben és a megismert kultúrákban is mérhető”. Az „egzotikum” felé tett kulturális fordulat, mint a háború összetettségére adott válasz, túllép a politikai határokon. Manapság ugyanis a különbözőség elfogadása és felvállalása az intellektuális tisztesség jele. A késői Samuel Huntington jóslat a „civilizációk harcáról” egyetemi körökben nem válhatott divatossá, de az etnocentrizmusra azért vevők néhányan. A külföldiek felénk megnyilvánuló, túláradó szeretetéről szőtt elképzeléseket jelentősen lerontotta az iraki háború, és Bush terve, hogy Amerika képére formálja át a világot. A vélemények súlypontja a különbözőségek hangsúlyozása felé tolódott el. Huntington talán vigyorog most rajtunk.

 

Amerikai jelenlegi háborúi, ahogy az egyik tábornok fogalmazott, „kultúrák közötti háborúk” a „birodalom határain”. A távoli vidékeken folytatott hadműveletek során, legyen szó békefenntartásról vagy fegyveres országépítésről, a hadsereg saját megújulásának és a harcászat modernizációjának lehetőségeit is kutatja. Az új, FM3-24 névre keresztelt, gerillák elleni hadviselésre kidolgozott katonai kézikönyvben nyomon követhetjük a Pentagon „Human Terrain Teams”[2] gyarmati antropológia-programjának újjászületését, s emellett az „arab lélekről” szóló klasszikus művek is divatba jöttek. A történelem során a birodalmi válságok, mint amilyen az 1857-es szipojlázadás volt, az etnográfia és a törzsi szokások kutatási eredményeinek újrafelfedezésére ösztönöztek.  1940-ben, a „a távoli népekkel” vívott háborúk nyomán, az amerikai haditengerészet Small Wars Manual (Csetepaték Kézikönyve) c. kiadványában a bennszülöttek „faji jellemzőinek” kutatását sürgette. Nincs új a nap alatt.

 

Az Amerikában folyó stratégiai-hadászati viták is tükrözik ezt az átrendeződést. A kultúraközpontú megközelítés a ’90-es évek technológiai gőgjének ellenszereként tűnik fel. Akkoriban a „látnokok” úgy hitték, hogy a precíziós lövedékek, az információs technológia és a műholdak Amerikát nemcsak páratlan rombolóerővel, hanem a hadszíntér teljes feltérképezésének képességével is felruházzák. A háborúhoz kapcsolódó bizonytalanságok eltűnnek, a „legerősebb kutya” legyőzhetetlenné válik. Irak és a tálib felkelés Közép-Ázsiában szertefoszlatta ezt az elképzelést. A „kulturális forradalom”, tehát hogy az identitást, a vérségi kapcsolatokat, a földet és a hitet újra a konfliktusok hajtóerejeként szemléljük, felülírja ezt a fantáziálást.

 

Azonban a kulturalizmus, a technologizmushoz hasonlóan, könnyen tévedésekbe eshet. Az azonosság feltételezése talán veszélyes. De a bizarrnak ható különbségek merev, kritikátlan elfogadása is az. Az arab „büszkeség” és az iszlám „becsület”, valamint a harcikutya-bevetés kulturális hatásainak túlértékelése együtt vezettek az Abu Ghraib börtönben folytatott amerikai kínzásokhoz. Ha azt gondoljuk, hogy az ellenséget lelke mélyéig ismerjük már, vagy szisztematikus kulturális képet tudunk alkotni róla, hamis önbizalomban ringathatjuk magunkat és súlyos elemzési hibákat követhetünk el. Ki ne emlékezne a CIA tapasztalt Irán-szakértőjére, aki 1979-ben hat hónappal a forradalom előtt elismeréssel szólt a sah egyre stabilabb hatalmáról?

 

Ha van olyan hely a Földön, amelyet a kívülállók az egzotikus ellenség kulturális szempontból régóta változatlan menedékének tartanak, az a pakisztáni-afganisztáni olvasztótégely, ahol az USA vezette koalíció jelenleg is harcol. 2001 óta közhelyes írások tömegei szóltak a „nagy birodalmak örök temetőjéről”. A „csontok földje” a múltban visszaverte a hódítókat, Nagy Sándor gyilkos őrjöngését éppúgy megállította, mint a Brezsnyev által indított szovjet rohamot. A tálibok morcos puritánoknak tűnnek, akik összetörték a televíziókat, meggyilkolták a homoszexuálisokat, megkorbácsolták a nőket és betiltották a zenét. Amikor 2001-ben Amerika a háborúra készült, a Time a tálib rendszert a világ egyik „legkifürkészhetetlenebb rezsimjének” írta le, amely „fanatikusan követi a világ egyik legrejtélyesebb vezetőjét”. A kommentátorok figyelmeztettek, hogy a tálibok csak „a nyugati gondolkodástól teljesen idegen” terminusok mentén érthetők meg. A megfigyelők a háborút egy archaikus teokrácia és egy gazdag, csúcstechnológiát felvonultató szuperhatalom összecsapásaként szemlélték. Miután 2001 őszén megdöntötték uralmukat, a tálibok egy sokak által kulturális aktusnak tekintett lázadással válaszoltak. A különleges erők egyik századosa szerint a „kőkorszaki szakik találkoztak a Jetson családdal”.

 

Nagy a csábítás, hogy Afganisztánt saját hagyományai foglyának tekintsük. Sokak szerint a pastu törzsek tagjai, akik közül a tálibok többsége is kikerül, a vérségi kapcsolatokra épülő becsületkódex elvakult követői. Az Economist[3] is elmereng a kérdésen: „A pastuknak kötelességük bosszút állniuk, ha folt esik a becsületükön, s ezért az amerikaiak gondban vannak”. Egyesek a tálibokat, távoli világból származó, miszticizmusra hajló muzulmánokként írják le. Amikor a tálibok imaszünetet tartottak interjú közben, az egyik újságíró megirigyelte „erejüket és tisztaságukat”, „a békének, a nagy célnak, a halál közelségének és Istennek a modern, nyugati világban ritkán tapasztalható, transzcendens érzékelését”. A kórus ugyanazt szajkózza: amiben mi megfontoltak, modernek és visszafogottak vagyunk, abban ők ösztönösek, életidegenek és primitívek. De nemcsak a nyugatiak érzékelik a radikális különbségeket. Egy afgán harcos szerint: „Az amerikaiak kedvelik a Pepsi Colát, de mi a halált szeretjük.”

 

Ha azonban jobban szemügyre vesszük a tálibokat, egyáltalán nem a szokásaik rabjaiként cselekvő, távoli világokból idecsöppent idegenek, hanem sokkal inkább különösen viselkedő realisták, akik ha szükséges, átírják a szabályaikat. Gyorsan megváltoztatták a máktermelésről alkotott véleményüket, az ópium istenfélő ellenségeiből a kábítószer-termelésre épülő állam híveivé és a vidéki élet oltalmazóivá váltak. Musa Qualában a lakosság megnyerése érdekében jegelték a társadalmi viselkedés szigorú szabályait, érvénytelenítették a férfiak szakállnövesztési kötelezettségét, a zene és a mozi sem tiltott már. Az öngyilkos merényletekről is egészen másképp gondolkodnak, mint korábban. A tálibok sokáig azt hirdették, hogy a robbanóanyagot tartalmazó mellény használata gyáva, alávaló dolog. Az egyik tálib frakció egy kandahári újságban még hirdetést is feladott, amelyben megígérte, hogy megbünteti azokat, akik felelősek az öngyilkos merényletekért, hiszen megsértik az iszlám tanításait. Most már a tálibok is fel-felrobbantják magukat. Vallási vezetőik újraértelmezték a Koránt, hogy egy 7. századi muszlim hadsereg önkéntes mártírjainak példájával igazolhassák az öngyilkos merényleteket.

 

Gerillák az internet korából

 

Az információs háború során a tálibok olyan gyorsan igazodtak a modern média hírközlési erejéhez, hogy ellenségeik előtt járnak. Televíziós interjúkat adnak, propaganda-termékeiket online áruházakban forgalmazzák, tagjaikat Irakba küldik, hogy az Al-Kaidától videó-hadviselést tanuljanak, s a nyugati embedded journalistok (a veszélyes helyekről a harcoló csapatok védelme alatt tudósító újságírók – a ford.) technikáját is utánozzák. Amikor kormányon voltak, bálványimádásnak minősítették és tiltották az emberábrázolást. Ma már az információs kor harcosaiként megszegik ezt a tabut. Komikus, de a korábban a zenét szigorúan tiltó mozgalom ma a propagandájához énekeseket toboroz, a tálib mártíromságot dicsőítő és a hitetleneket kárhoztató dalokkal teli kazettákat gyárt, az amerikai rapzenéhez hasonló stílusban.

 

Az afgánok lojalitását elnyerendő, a tálibok alternatív kormányt, „árnyékállamot” alakítottak, létrehozták az „Afganisztáni Iszlám Emirátust”. Alternatív bírósági rendszert működtetnek, a törvények betartatásáról is gondoskodnak, klinikákat tartanak fenn, sőt, még egy ombudsmani hivatalt is felállítottak Kandahárban, ahol a panaszok meghallgattatnak. A rendfenntartókat viselkedési kódexekkel próbálják visszatartani a betörésektől, a rablásoktól, a fosztogatásoktól, az erőszaktól és az olyan „bűnöktől”, mint amilyen a dohányzás. Mivel a tálibok és az amerikai koalíció versenyre kényszerül egymással, hasonló módon adnak választ a lakosság elidegenedésére. A tálibok tanulmányozzák a nyugati, gerillák elleni hadviselésről alkotott elméletet, s annak érzelmi és intellektuális hangsúlyait. Az ellenség stratégiájának megismerése és elsajátítása ugyanolyan fontos, mint a nagy becsben tartott hagyomány.

 

Bár az afgán felkelés etnikai bázisát a pastuk képezik, mégsem tekinthető csupán törzsi jelenségnek. Afganisztánban a hagyományos törzsi hűséget és mezőgazdasági támogatóbázisát szétfeszítette és átalakította a tanzimok (nagyjából a politikai pártoknak vagy csoportoknak felelnek meg) és a szubnemzeti lojalitásra épülő qawmok rendszere. (Ez utóbbi kifejezés vallási csoportokat és praktikus célok mentén szerveződő szövetségeket is jelöl.) A tálibok sem kizárólag törzsi alapon szerveződnek. Vezetőik között durrani és gilzai törzsbeliek is vannak. Egymással rivális törzsek tagjai is részt vesznek a mozgalomban, még a perifériára szorult, Gazni környékén élő hazarák is megtalálhatók közöttük. A tadzsik és az üzbég klérus számos tagja is csatlakozott az ügyükhöz. Utánpótlásvonalaik és kommunikációs hálózatuk a zömmel nem-pastu etnikai kisebbségek által lakott régiókra is kiterjednek, s toborzóterületük is túlterjed az általuk ellenőrzött területek határain. A formálódó „neo-Talibán” a helyi sérelmek orvoslásával próbálja kiterjeszteni korábbi, döntően pastu bázisát.

 

A tálibok viszonya a modernitáshoz és intézményeihez ambivalens. A modern fasisztákhoz hasonlóan elítélik a modernitás degeneráltnak tartott elemeit, de ki akarják használni a technika nyújtotta előnyöket és mindent felhasználnak, ami a modern szolgáltatások biztosítását lehetővé teszi. Paradox módon egy agresszívan antimodernista mozgalom kiaknázza a modernitás eszközeit. Nagyon is annak a globalizációnak a gyermekei, amellyel olyan radikálisan szembehelyezkednek. Egy szépen artikuláló színész a hagyományt dicséri, de a változásokhoz igazodik.

 

Az Al-Kaidát is csábító lenne középkori maradványként szemlélni, hiszen iszlám kalifátusról álmodoznak és Spanyolország 1492-es elvesztését gyászolják. Az Al-Kaida tagjai ravasz színészeknek is tekinthetők, akiknek az erőszak szent és öncélú, s mártíridentitást kereső híveik haragosan fordulnak szembe az elbukott világgal. Ebből a nézőpontból a háborút nem politikai eszköznek tekintik, hanem borzalmas színpadnak, ahol lehetőség nyílik a vallási-kulturális önkifejezésre. Bin Laden hálózata a radikális ellentétek találkozó pontja, ahhoz hasonlítható, mint amikor a konkvisztádorok találkoztak az emberáldozatokat végző aztékokkal Közép-Amerikában.

 

Az Al-Kaida egyelőre még marginális szereplő az eszmék és a technológiák világpiacán. Talán középkori álmokból és reakciós nosztalgiából táplálkozik. Hálózata küzd az erőszakos, puritán muszlimok ellenőrzéséért, akik Algériától Irakig számos muszlimot elrettentenek. De messze nem egy premodern szervezet, s több mint egy öncélú terrort folytató nihilista irányzat. Kiáltványaik klasszikus stratégiai elveket követnek. Amikor Oszama bin Laden háborút hirdetett az Egyesült Államok ellen, a „gerillaháborús” taktikát nemcsak a szent erőszak szükségességével indokolta, hanem az amerikaiak elsöprő katonai fölényéből származó „egyensúlytalanság” elleni küzdelem nélkülözhetetlen módszereként is igazolta. Az Al-Kaida fő ideológusa Ajman al-Zavarihi gondoskodik arról, hogy az erőszak politikai olvasatát is megfogalmazza. Úgy véli, hogy az iszlám ellenségei ellen vívott sikeres hadműveletek csak akkor igazolhatók, ha sikerül létrehozni egy „muszlim nemzetet az iszlám világ szívében”. Tehát egyáltalán nem öncélú terrorról vagy a clausewitzi hagyományok elvetéséről van szó; az Al-Kaida tagjai tora borai rejtekhelyükön a porosz katonai teoretikus A háborúról c. művét is hátrahagyták, széljegyzetekkel kiegészítve.

 

Az Al-Kaida a hitetlenektől veszi az ötleteit. Elképzeléseit részben Clausewitz politika és háború kapcsolatáról írt gondolatai alakítják. A kiképzőtáborok tele vannak nyugati irodalommal. A nyugati katonai kézikönyveket, a forradalmi baloldaliak műveit és Mao gerillaháborúról írt „Három lépés” koncepcióját egyaránt felhasználják. Az Al-Kaida eszméit a vallásos hit, valamint a klasszikus és a modern stratégiai gondolkodás formálja. Forradalmi vízióik és az új világért vívott, elhivatott, erőszakos harcuk alapján az Al-Kaida a 19. századi európai anarchisták örököse.

 

Néhány kulturális vonatkozásról is szót kell ejteni. Az idegen társadalmak szociális szokásainak tanulmányozása nagyban hozzájárult az amerikai hadászati reformhoz, a hadviselés eredményesebbé és humánusabbá tételéhez. Segített az iraki erőszak visszaszorításában és az Al-Kaida anbari felkelésének letörésében. Ha a polgári lakosság védelme a gerillaellenes hadviselés megújításának egyik fő szempontja, akkor a nép mélyebb megismerése pozitív lépésnek tekinthető. Mások szempontjainak megismerése és megértése mindig is egy előremutató intellektuális és morális feladat volt. Sokat kell még invesztálnunk a nyelvtanulásba és az összetett „társadalomföldrajz” tanulmányozásába. Ha a hadsereg újra egy elszánt felkeléssel, polgárháborúval vagy egy állam összeomlással találkozik, mindez sokat segíthet. A hadseregfejlesztés tervei, a magas körökben szokásos pénzszóró elképzelések sem maradhatnak érintetlenül. Ennek ellenére a világ mindig nyugtalanító marad számunkra, mivel a kultúráról minden szinten igen könnyen hamis képzeteket alakíthatunk ki.

 

A háború több holmi csoportképnél, ahol csak úgy egyszerűen otthagyhatjuk a kézjegyünket. Szun Cu pragmatikus szavaival élve, a háború élet és halál terepe, a túléléshez vagy a pusztuláshoz vezető út. Ezért létfontosságú a kultúra tanulmányozása oly módon, hogy észleljük a változásokat és az állandóságot, az eszmék felhasználását és elferdítését, az kozmopolita jellemzőket és a törzsi jegyeket, valamint nyitottak legyünk az iróniára. A felsorolt elemek ugyanis egytől egyig fontos szerepet játszanak az ellenség új típusú képzési módszereiben. Modern antropológiai kutatások már bebizonyították, hogy még az egyszerűnek vélt társadalmak is igen bonyolultak, töredezettek, hatalmi harcokkal sújtottak, és rengeteg dolgot kölcsönöznek a külvilágtól. Afganisztánban sincsen másképp. Az olyan képzett harcosok, mint a tálibok, utat találnak maguknak a káoszon keresztül, és megújulnak. Ahelyett, hogy az ősi kultúra kontinuitását képviselnék, gyorsan újraformálják önmagukat, kihasználják a globális erőket és fittyet hánynak a tradícióra.

 

A mitikus Keletet sosem szabad elfelejtenünk. A haláltól és a sötétségtől való félelemhez hasonlóan, túl erőteljes hatást gyakorol gondolatainkra, ezért teljesen sosem szabadulhatunk el tőle, halvány árnyként mindig a mentális horizontunkon marad. De tudatosabban szemlélhetjük a létezését, jobban odafigyelhetünk a mítoszaira, bizonyítékokkal és megfigyelésekkel alakíthatjuk át prekoncepcióinkat. Más módon aligha járhatunk el. A Talibán és az Al-Kaida változékonysága és sokszínűsége bebizonyította, hogy a háború minden elemében ott van a zűrzavar, a rend és a megosztottság. Akármilyen távoli is egy kultúra, sosem lehet szigetszerű. Ahogy Juan Goytisolo regényíró is megfogalmazta: „Sokat hallottunk már az Ibériai-félsziget és más vidékek, illetve társadalmunk és a régmúlt közösségeinek közös gyökeiről… De az ember nem fa. Nincsenek gyökerei, lábai vannak, amelyeken előrehalad.”

 

 

 

A szerző, Patrick Porter a londoni Királyi Főiskolán és az Egyesített Honvédelmi Főiskolán védelmi tudományokat oktat. A Military Orientalism: Eastern War through Western Eyes (Columbia University Press & Hurst, 2009) c. könyv szerzője.

 

 

Fordította: Tóth Zsolt



[1] „Taliban from outer space: Undertsanding Afghanistan” New York Post, 2009. február 3.

[2] Lásd William O. Beeman, „Lanthropologie, arme des militaires”, Le Monde diplomatique, 2008. március.

[3] „Honour among them: The Pashtun’s tribal code”, The Economist, London, 2006. december 22.

 

Katonai orientalisztika

Miközben az ország területének 80 százalékát letarolták a polgárháború során, a saría komor és drákói szigorúságú törvényeivel sújtották a lakosságot. Egy olyan országban, ahol a puritán iszlám korábban csak ritkán volt uralkodó, az új rend betiltotta a zenét és az alkoholfogyasztást, büntetési formaként bevezette a csonkítást és a halálra kövezést. A tálibok képrombolási orgiákat tartottak, a kabuli múzeumban több ezer, még az iszlám előtti korokból származó műtárgyat semmisítettek meg, és ősi buddhista szobrokat robbantottak fel. Etnikai tisztogatásokat hajtottak végre, Mazari Sarifban több ezer hazarát mészároltak le; kivégezték a homoszexuálisokat és a politikai másként gondolkodókat. Tiltották a lányok részvételét a közoktatásban, vallásrendőrséget hoztak létre, amely megverte az öltözködési törvényeket megsértő nőket. A tálibok az Al-Kaidának („az alap”) is támogatást nyújtottak, illetve támaszkodtak az iszlamista szervezetre, amely eltökélte magát a „gazdag ellenség”, az Egyesült Államok és szövetségesei elleni harcra, s a polgárháborút exportálni akarja az iszlám világba, majd világháborúvá akarja kiterjeszteni, s egy a hitetlenek és az igazhitűek között vívott, apokaliptikus méretűvé csúcsosodó harcban kiüldözné a hitetleneket a Közel-Keletről, s visszaállítaná az elveszett Kalifátust.


P. P.