„Az éhezés már akkor is súlyos gondot okozott, amikor az élelmiszerárak elfogadhatóak voltak és a világ a jólét időszakát élte. De a 2006-2008-as élelmiszerválság és a jelenlegi gazdasági válság katasztrofális helyzetet teremtett” – állapítja meg Daniel Gustafson, az Egyesült Nemzetek Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) igazgatója.
Pedig 2007 és 2008 között, az Élelmezési Világprogram költségvetését lecsökkentették 6 milliárdról 3 milliárdra $-ra. A FAO szerint évente 30 milliárd dollár elegendő lenne arra, hogy az éhségtől szenvedők számát a felére csökkentsük, 2015-re. Ez kevesebb mint a tizede a fejlett országok mezőgazdasági támogatásainak. A Rómában november 16-18 között tartott Élelmiszerbiztonsági Csúcskonferencia alkalmából fel kell tennünk egy fontos kérdést: milyen mezőgazdasági modell teszi majd lehetővé, hogy 2050-ben, amikor bolygónknak már 9 milliárd lakója lesz, mindenki jóllakhasson.
„Az éhezés nem egy természeti csapás” – mondja Olivier De Schutter, ENSZ szakértő, a táplálkozáshoz való jog kérdésének specialistája (1). Az éhezés mindenekelőtt a nem megfelelő politikai döntések következménye. Ez a megállapítás egyszerre elborzasztó és reményt keltő. Elborzasztó mert olyan sok embert éhezik: 2009-ben egymilliárd ember alultáplált a FAO, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete szerint (2) ; két milliárdan pedig egészségtelenül tápláltak; és ennek következtében évente kilencmillió ember hal éhen (3).
Reményt keltő a megállapítás, hiszen azt is jelenti, hogy az élelmiszerválság elkerülhető lenne, ha egy másmilyen társadalom mellett döntenénk. Egy másmilyen fejlődési modell mellett lennének technikailag reális és hatékony megoldási lehetőségek. Ezek feltérképezése feltételezi azonban a jelenlegi súlyos helyzet okainak megismerését és megértését.
Először is, itt van a gazdasági válság jelenlegi súlyosbodása: ennek következtében egy év alatt jó százmillióval nőtt az éhezés áldozatainak száma. Ezt a katasztrófát a mezőgazdasági árak 2007-2008-as robbanásszerű emelkedése váltotta ki, ami az egyes országok belső piacain különbözőképpen jelentkezett (4). Az árnövekedés egyik strukturális oka a mezőgazdasági tartalékok történelmileg alacsony szintje volt. Az agrármérnök Marcel Mazoyer szerint, „a tartalékok csökkenése arra vezethető vissza, hogy ez elmúlt huszonöt évben estek a mezőgazdasági árak. Ez kétszáz éve minden huszonöt-harminc évben bekövetkezik. 1975-től 2005-2006-ig, a mezőgazdasági nyersanyagok ára körülbelül hatodára esett a világpiacon. Ennek következtében a tartalékok lassan elfogytak, a raktárak fokozatosan kiürültek. Ami a gabonaféléket illeti, a tartalékok, a világ termelésének és fogyasztásának kevesebb mint 16%-ra estek vissza. Ezen a szinten azután már egy semmiség is elegendő volt ahhoz, hogy az árak berobbanjanak.”
Jelentős a vidéki munkanélküliség
Könnyű megjelölni a szikrát, amely lángra lobbantotta a helyzetet: az agro-üzemanyagok iránti kereslet gyors felfutása az Egyesült Államokban (2004-2005-ben) és Európában. Az eleve roppant alacsony szintű tartalékok következtében, ez a nyomás sok alaptermék árának azonnali növekedését okozta: ez történt a többi közt a kukoricával és a növényi olajokkal (pálma, szója, repce), amit az etanol és a biodízel előállításakor használnak fel. A különböző határidős piacokon (Chicago, New York, Kansas City és Minneapolis) a spekulatív alapok (5) erőteljes beavatkozása felgyorsította és megsokszorozta az árfolyamok, majd az árak emelkedését. És ehhez hozzájárult még a kőolaj drágulása, és ennek következtében a vegyi alapanyagok és a szállítás és az energia árának gyors növekedése.
De nem csupán ezek a tényezők magyarázzák az éhezők számának növekedését. A helyzet súlyosbodása mindennapjaik mélyszegénységének következménye, amit csak súlyosbít az élelmiszerárak robbanásszerű drágulása. Az éhezés áldozatai 80%-ban a fejlődő országok parasztjai: 50%-uk kisgazdálkodó, 10%-uk állattenyésztő, 20%-uk földnélküli paraszt (6). Az éhezők 20%-a a városlakó, de egy részük olyan faluról elmenekült ember, aki a jobb élet reményében költözött a városokba. A kérdés tehát az, hogy miért él annyi sok parasztember szegénységben a fejlődő országokban?
A válasz lesújtóan egyszerű: a különböző mezőgazdasági, kereskedelemi és más témákban rendezett országos, regionális és nemzetközi fórumok, a nélkül hoznak döntéseket, hogy figyelembe vennék a parasztságot. Erről tanúskodnak a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) égisze alatt hozott döntések és határozatok, de ez jellemzi a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap ún. Strukturális kiigazítási programjait, illetve a szabad kereskedelmi vagy mezőgazdasági export megállapodásokat is a különböző államok és régiók között, mint például az Egyesült Államok, az Európai Unió, Brazília stb.
A nemzetközi szervezetek által előírt intézkedések következtében általánossá vált a határok megnyitása, abbamaradt a kínálat, a termelésszabályozás, felszámolták a készletek, a tartalékok raktározási rendjét illetve a kereskedelmi, felvásárlási rendszereket. Ezek az eljárások sértik a parasztság jogos érdekeit. Azzal, hogy a belső árakat fokozatosan a nemzetközi árakhoz igazítják, bizonytalanná teszik a parasztok jövedelmét. Azzal, hogy durván versenybe állítják a versenyképesség tekintetében roppant nagy különbségeket mutató agrárgazdaságokat, általánossá válik a mezőgazdasági termékek időleges, nem rendszeres kereskedelme, erre jó példa az import erős hullámzása.
Egy adott ország szempontjából, az import hirtelen megugrása azt jelenti, hogy egy bizonyos termék importja megugrik, míg az ára erősen esik. Ez elviselhetetlen konkurenciát jelent a helyi termelésnek, és a belső árak és a mezőgazdasági bevételek összeomlását okozza. Elszegényíti a parasztokat, tönkreteszi a kistermelők hagyományos életmódját és tömeges munkanélküliséget hoz létre vidéken. Ez a jelenség jól ismert. 1984 és 2000 között tizenhét fejlődő országban 767 hirtelen bekövetkező import-csúcsot regisztráltak. Ez az érintett országok termelésének hanyatlását és az mezőgazdasági deficit növekedését okozta. Ennek következtében nőtt az importfüggőség és a lakosság élelmiszerbiztonsága egyre erősebben a nemzetközi áraktól függ (7). Így már érthető, hogy az utóbbi évek mezőgazdasági áremelkedése milyen súlyos problémát jelentett és milyen katasztrofális helyzetet okozott a nettó élelmiszerimportáló országoknak.
Az élelmezési lánc különböző szereplői nagyon eltérő erőviszonyokat képviselnek, és ez is hozzájárul a vidéki szegénység elmélyüléséhez. Az élelmiszer ellátást érintő tárgyalásokon, az árak és egyéb feltételek kialakításakor a szereplők érdekérvényesítő képessége erősen függ az adott terület koncentrációs fokától. Ugyanakkor közismert, hogy a mezőgazdasági termelők koncentráltsága sokkal kisebb, mint a többi szereplőé. Becslések szerint közvetlenül 2,6 milliárd ember él a mezőgazdaságból és ebből 450 millió a mezőgazdasági munkások száma. Ugyanakkor tíz óriásvállalat uralja a vetőmagpiac felét, és termékenként csak három-négy vállalat ellenőrzése alatt áll a nemzetközi kereskedelem nagyobbik fele. Ami pedig a kiskereskedelmet illeti, a fejlett országok piacain négy-öt szupermarket láncot találunk és ezek egyre nagyobb piaci részesedést szereznek maguknak a fejlődő országokban is.
Ebben a helyzetben, mivel ilyen szűk keresztmetszetekkel szembesül a beszállítóinál (vetőmag, stb.) és az értékesítési lehetőségeinél egyaránt, a parasztság előtt egyetlen lehetőség áll: engedelmeskedni a lánc többi szereplőjének. Az erőviszonyok egyenlőtlensége itt is súlyos következményekkel jár: lehetővé teszi az elosztást végző vállalatoknak, hogy nagyon olcsón szerezzék be a termékeket, olyan árakat kényszerítsenek a parasztokra, amelyek rendszerint alacsonyabbak a termelési költségeknél, és lefelé húzzák a nagy monokultúrában megművelt ültetvények dolgozóinak amúgy is alacsony bérét.
Számos tényező járul hozzá a vidéki lakosság elszegényedéséhez: a földhöz jutás nehézsége, a zöld forradalomhoz (8) kötődő termelékenység növekedés történelmileg roppant egyenlőtlen megoszlása, a fejlődést támogató állami segítség csökkenése. E tényezők közös nevezője azonban az, hogy a „politika” lemondott arról, hogy támogassa a paraszti gazdaságok tartós fejlődését.
Agro-ökológiai megoldások
Az éhezés megszűntetése radikális irányváltást igényelne: biztosítani kellene, az élelmiszer szuverenitás keretében, a paraszti gazdaságok fejlődését. Egy ilyen irányvétel stabil és jövedelmező árrendszert tételezne fel a világ minden parasztgazdasága számára. Ehhez a kínálatot, a termelést kellene hatékonyan szabályozni az egyes országok és régiók szintjén, de világméretekben is. A termelés rugalmas szabályozásához az ország- és régióhatárokon különböző és a helyi adottságoknak megfelelő protekcionista, piacvédő szabályokat kell bevezetni. Ezzel párhuzamosan, elkerülhetetlennek tűnik, hogy a piaci szereplők erőviszonyait kiegyenlítsék és ezt a paraszti szervezetek megerősítésével és az élelmiszeripar illetve a kereskedelem óriásvállalatai erejének meggyengítésével. A beruházások növelése elengedhetetlen, de nem mindegy, hogy milyen feltételek mellett. Az elmúlt évtizedek politikája, a mezőgazdaság intenzív iparosítása már bebizonyította korlátait. Az agro-ökológia olyan megoldásokat kínál, amelyek lehetővé teszik a termelékenység növelését, de úgy, hogy egyúttal hozzájárulnak bolygónk „lehűtéséhez” és tiszteletben tartják a földi életet.
2008 áprilisában közel hatvan kormány írta alá „A fejlődést szolgáló mezőgazdasági ismeretek, tudományok és technológiák nemzetközi felmérése” c. jelentést (9) (9). A jelentést elkészítésében több mint négyszáz, számos tudományághoz tartozó, a világ minden tájáról verbuvált kutató vett részt. Megállapításaik szerint elengedhetetlen, hogy új irányt adjunk az agro-ökológiai forradalomnak és növeljük az erre fordított pénzügyi forrásokat. A politikának garantálnia kell a földhöz, a vetőmaghoz és az ivóvízhez való hozzájutást. Az a tény, hogy 2009-ben rendkívül megnőtt az éhezés áldozatainak a száma, kikényszeríti, hogy megfogalmazzuk az alapkérdést: milyen mezőgazdasági és élelmezési modell szeretnénk magunknak?
