A H1N1 vakcináról fecsegő felszín alatt hallgató mély

magyarszerk
Bár a szaporodó súlyos esetek miatt a magyar lakosság egyre szélesebb körben oltatja be magát a H1N1 vírus ellen, az alábbi cikkben tárgyalt probléma mégsem veszített semmit aktualitásából. Tamás Gáspár Miklós írása[1] a kérdés speciálisan magyar vonatkozásaira koncentrál, én pedig globálisabban közelítek: az üzletté vált tudomány kártékony hatását szeretném megmutatni.

k._betegsgekAz új típusú influenza elleni oltás körüli médiacirkusz magánál a témánál sokkal mélyebb problémák végiggondolását igényli. Lehet ezt a cirkuszt speciálisan a magyar közélet sötét ostobaságának tartani, melynek következtében a miniszter és az ÁNTSZ vezetője – bohózatba illő módon – a kamerák előtt kénytelen beoltatni magát. Az MTA pedig – teljes tekintélyét latba vetve – külön nyilatkozatot ad ki, meggyőzendő a közvéleményt, hogy az oltás kockázatai nem nagyobbak, mint más vakcináké. Látnunk kell azonban, hogy sokkal többről van szó, mint a szokásos politikai zavarkeltésről („a kormány már ezt sem képes kommunikálni”) és az azt követő túlreagálásokról (feljelentés rémhírterjesztésért). Megdöbbentően magas az oltást elutasítók aránya az Európai Unió fejlettebb tagállamaiban is. Ám nem csupán ez az egyetlen eset bizonyítja, hogy riasztó mértékben csökkent a tudomány és annak képviselői iránti bizalom a magukat civilizáltnak tartó országok többségében. Árulkodó tény, hogy a műszaki és a természettudományos felsőoktatásnak még az államilag finanszírozott helyeire is kevesen jelentkeznek. E ténynek el kellene gondolkodtatnia azokat, akiket személyükben is érint a bizalomvesztés, amely paradox módon együtt jár olyan hazai sikertörténetekkel, mint pl. a Mindentudás Egyeteme televíziós sorozaté.

Az oltással kapcsolatban a közvéleményt elsősorban az foglalkoztatja, hogy „ez már megint kiknek a zsebébe juttat adófizetői milliárdokat?”…

A tudománynak az általános társadalmi elismertségéhez vezető nagy korszaka egybeesett a tőkés rendszer felívelő korszakával, a XIX. századdal és a XX. század első felével. Ebben az időszakban a tudomány és a technika eredményei szinte egyértelműen az emberi haladás, a jólét szolgálatában álltak. Bár voltak negatívumok, de szinte észrevehetetlennek vagy viszonylag egyszerűen megoldhatónak látszottak, esetleg egyes elvetemült figurákhoz lehetett kötni őket. Gondoljunk csak Verne vagy Jókai regényeire!

Már az első világháború is megingatta ezt a hitet – elegendő a tömeges mészárlást jelentő vegyi háborúra utalni a nyugat-európai hadszíntereken –, de a végső kiábrándulást a második világháború iparszerű emberirtása jelentette: az auschwitzi gázkamráktól kezdve a gyújtó- és szőnyegbombázásos támadásokon át a hiroshimai és nagaszaki genocídiumig. Bár ez a fajta háborús, sötét „tudomány” sem tűnt el a történelem színpadáról (elég csak a vietnami Agent Orange vagy a csökkentett urániumtartalmú bombák esetét megemlíteni), az utóbbi évtizedekben azonban már fogyóban a bizalom a „békés” tudomány és technika eredményeinek az emberiség javára történő felhasználását illetően is. Ebben szerepet játszottak a véletlenszerű (bár emberi hibákkal összefüggő) megakatasztrófák (pl. Csernobil, rendszeres olajtanker-balesetek, sevesói dioxinrobbanás), a megfelelő ismeretek hiányán alapuló energetikai megaberuházások következményei (súlyos ökológiai károkat okozó vízerőművek, építkezések), a végzetes gyógyszer-mellékhatások (pl. thalidomid-ügy). Ezekben az esetekben azonban mindig volt valami egyszeriség, „véletlen baleset”-jelleg, ezért rendszerint maguk után vonták azokat az új óvintézkedéseket, amelyek – legalábbis a kor ismeretei szerint – biztosíthatták, hogy a baj nem ismétlődhet meg.

A bizalom megrendülésében az igazi szerepet a mindennapi „minikatasztrófák”, a hamisított pirospaprikák, a veszélyes munkahelyeken dolgozók korai halálozása, a feleslegesen elvégzett orvosi beavatkozások, vagy olyan „ősi” megoldatlan problémák játszották, mint a harmadik világ országaiban ma is mindennapos éhhalál és a járványok. És akkor még nem beszéltünk a napi bosszúságokról: a rendszeresen lefagyó, a korábbi változataikkal rendszerint nem kompatibilis (mellesleg állami szerződésekkel a hazai felsőoktatásban bebetonozott) Microsoft-produktumokról, a magas javítási árak miatt kényszerből idő előtt hulladékká váló „tartós” fogyasztási cikkekről, a veszélyes gyermekjátékokról, az egyszer használatos minőségű ruházati cikkekről… A hiroshimai tragédiát még lehetett pusztán a politikusok számlájára írni, a fizikusokat legfeljebb naivitásuk miatt kárhoztatni, azonban a tudós vagy a tudomány eredményeit gyakorlatba átültető szakember felelőssége saját „termékének” későbbi sorsában a XX. század közepe óta nem kerülhető meg. A bizalomvesztés az utóbbi három évtizedben immár „békeidőben” is tovább terjedt és felgyorsult, és a rendszerváltás óta a magyar lakosság körében is észrevehetően megnőtt. Márpedig az utóbbi három évtized (Kelet-Közép-Európa történetében az utolsó húsz év) a kapitalizmus történetében a jóléti állam lebontásának története…

A jóléti rendszerek időszakában a fejlett – elsősorban a nyugat-európai – tőkés országok vegyes gazdaságában az állami szektornak igen nagy súlya volt. Ennek megfelelően a kutatás-fejlesztés támogatása is jelentős mértékben azokból az állami forrásokból eredt, melyek a magas adóknak voltak köszönhetők. A nyolcvanas évek neoliberális fordulata azonban ennek a termelő és szolgáltató struktúrának egyre nagyobb részét privatizálta, melynek logikus folyományaképpen az állam fokozatosan kivonult a tudomány támogatásából is (ha a fejlesztésekből eredő haszon a magánszférába kerül, fektessen bele a magánszféra – vélték a neoliberális közgazdászok és politikusok), összhangban a magánszférából eredő kutatás-fejlesztési beruházások adókedvezményeivel és a neoliberális ideológia „adóztass minimálisan” elvével, valamint a szabályozások fokozatos leépítésével (dereguláció). Ennek a folyamatnak az eredménye az alapkutatásokra fordított állami támogatások hosszabb távon is jelentős csökkenése és a fejlesztéseknek a köz ellenőrzése alóli kiszabadulása lett. Mivel a tőkelogika egyetlen hajtóereje a profit, ez a folyamat szükségszerűen vezet oda, hogy a fejlesztéseket nem a tényleges társadalmi szükségletek, hanem a rendelkezésre álló tudás piaci eladhatósága befolyásolja. Ezt számos példa igazolja. Elegendő arra utalni, hogy a mai mobiltelefonok felhasználása az eredeti céltól – a helytől független elérhetőségtől – teljesen elrugaszkodik, vagy hogy a gyógyszerfejlesztéseket csak a fizetőképes rétegek krónikus betegségeinek nagy profittal kecsegtető kezelése érdekében folytatják. A nagy gyógyszeripari cégek például nem szívesen vállalják új antibiotikumok kutatását: 2003-as adatok szerint az egyik nagy gyógyszergyár mintegy 2 milliárd dollár forgalmat bonyolított le antibiotikumával, míg 9,23 milliárdod egy lipidszint-csökkentővel.[2]

A profit hajszolása és állami bátorítása korábban elképzelhetetlen távlatokat nyitott a vállalati felelőtlenség előtt. Marie-Monique Robin Monsanto-dokumentumkönyvének[3] egyik fő erénye az, hogy egyetlen multinacionális cég viselt dolgain keresztül mutatja meg, hogyan és miért vezet tömeges bizalomvesztéshez ez a modell. A busás profitok morzsáival megvesztegethetővé válik az állam ellenőrzésre hivatott tisztviselőinek jelentős része, „forgóajtókon” váltogatják állásaikat a magánszektor és az annak ellenőrzésére hivatott hivatal között. Az adócsökkentések miatt az állam nem képes független kutatásokat finanszírozni az óriás magánvállalatok ellenőrzésére, ezért azok maguk „ellenőrzik” termékeik kockázatait – a következményeket nem túl nehéz elképzelni. Az alapkutatásokra állami forrásból kevés támogatást lehet kapni, ezért ezek nagy része is a magáncégek fejlesztési stratégiájába illeszkedik, az ilyen módon lekötelezett kutatók kritikai hajlandósága természetesen jelentősen csökken. Ezek a vállalatok nem riadnak vissza a legdurvább módszerektől sem: a kritikusok elhallgattatásától, sokszor állami eszközökkel való üldözésétől sem. Az 1956-os emigráns Pusztai Árpád saját bőrén tapasztalhatta meg a „sztálinista” módszereket („felülről” jövő telefonok utáni elbocsátás, a lejáratására szervezett rágalomhadjárat, szervilis tudóstársak bevonásával) az ötszáz éves pázsitját nyíró brit demokráciában, amikor felhívta a figyelmet a génmódosított élelmiszerek lehetséges egészségügyi kockázataira,[4] de még mindig igen olcsón úszta meg, ha azokra a latin-amerikai vagy afrikai aktivistákra gondolunk, akiket bérgyilkosokkal vagy a komprádor kormányok rendőreivel hallgattattak el az imázsukat otthon és a globális médiában fényező multik a demokratikus múlttal nem rendelkező harmadik világ országaiban.

A kutatók nem lehetnek semleges nézői ennek a globális játszmának. Tapasztalniuk kell, hogy a legtekintélyesebb tudományos folyóiratok sem képesek függetleníteni magukat a multik nyomásától, mert fennmaradásukat azok hirdetései teszik lehetővé. A kutató szinte törvényszerűen prostituálódik a publikációs versenyben, mert közlési technikája deformálódik az állandó közléskényszer miatt: a folyóiratok gyakorlatilag nem közölnek negatív eredményeket, ezért megnehezül a tekintélyes helyekről származó, manipulált „pozitív” eredmények leleplezése, maga a kutató pedig saját közleményeiben rendre csak a saját hipotézisét és eredményeit alátámasztó cikkekre hivatkozik, hogy ne adjon fel magas labdát a bírálóknak. És ez még mindig csak apró trükk az eredmények tudatos meghamisításához képest. A kilencvenes évek második felében kínos feltűnést keltett egy vizsgálat, mert rávilágított arra, hogy a tudományos folyóiratok bírálóinak és szerkesztőinek egy része enyhén szólva kettős mércét alkalmaz a híresebb és a kevésbé ismert kutatóhelyekről érkező közlemények megítélésekor[5]. De sok kutatónak lehetnek hasonló tapasztalatai a pályázatok elbírálásánál vagy olyan tudományos vitákban, amelyekben komoly – rendszerint a tiszta tudományon túlmutató és pénzben kifejezhető – tétje is van a vitának. A támogatások csökkentése miatt élesedő verseny – lévén a kutatók is emberek – nem az etikus magatartásnak kedvez. Ehhez társul a pénzek elosztására hivatott szervezetek nem mindig átlátható politikája a fejlesztési pénzek osztogatásakor: a rossz szerződéseknek „köszönhetően” akkor sem térül meg semmi az államnak, ha az általa adott pénz a magánszférában esetleg sikeres termékké konvertálódik – amint erről a Heti Világgazdaság több alkalommal is cikkezett (konkrét példaként említ egy 3 milliárd forinttal támogatott projektet[6] – ez az összeg lényegesen több, mint egy OTKA pályázati kiírás teljes támogatási kerete!).

A H1N1 elleni oltással szembeni ellenállásban nem kis szerepe van az Omninvest zavaros tulajdonosi viszonyainak[7], a klientúra-gyanúnak is, ami az egyébként szakmai kérdés átpolitizálását is lehetővé tette. Nem a tudomány népszerűségét növelik azok a kereskedelmi tévéreklámok sem – legfeljebb egy-egy termékét –, amelyekben orvosok, mérnökök, tudósok váltják (nem is mindig) aprópénzre – és ezzel csendben erodálják is – szakmai tekintélyüket. A tudomány iránti bizalom megingásának legsúlyosabb következménye a mindennapok korlátlan áltudományos népbutítása – ugyanazokban a médiumokban, amelyek az említett reklámokkal celebbé süllyesztenék a maguk területén kiváló szakembereket.

A tudomány képviselői több évtizedes „munkával” jutottak el oda, hogy a beléjük fektetett közbizalom lassan a politikusok és az üzletemberek iránti bizalom tartományába kerül. Nem meglepő mindez, ha azt látjuk, hogy a tudományban – ahogy a kultúrában is – ugyanúgy megjelent egy globális „elit”, amely viselkedésében és kapcsolataiban sem különül el politikai-üzleti rokonaitól. Ezek az összefonódások, a tudós szakemberek üzletemberré válása és az elitista politika részükről történő támogatása le is járatja őket a közvélemény előtt.

Ha a tudományt irányító politikusok nem állnak meg azon a lejtőn, amelyen elődeik elindultak, ha nem határolódnak el következetesen, a nyilvánosság eszközeit is felhasználva a globális politikai és gazdasági uralkodó köröktől (nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani!), akkor a helyzet tovább romolhat. A pénzügyi válság látványos ítéletet mondott az utóbbi harminc esztendő globális és magyarországi gazdaságpolitikájáról egyaránt. Az üzletet, a versenyt szinte bigott vallásossággal abszolutizáló modell csaknem minden területen rombolja az értékeket, a tudománytól a köz- és felsőoktatáson és a közérdekű szolgáltatásokon át a sportig.

Természetesen a tudományos kutatás végső célja mindig valamilyen, a gyakorlatban is hasznosítható új eredmény elérése, amely szerencsés esetben kézzelfogható anyagi haszonnal is jár a feltaláló, és/vagy a kutatást finanszírozó számára (ez sajnos egyre ritkábban a közösség) – ez önmagában nem ítélhető el. Az a gondolkodásmód azonban, amely a tudományt és annak alkalmazását kizárólag a maximalizált profit szolgálatába akarja állítani, elfogadhatatlan.

A szellemi tulajdonjog jelenlegi rendszere sem segíti, hanem akadályozza a fejlődést, és számos esetben szembekerül az etikai minimummal[8] is, nem is szólva betarthatatlanságáról: a privatizált rendőrállam olyan kellékeivel, mint a hírhedt szoftver- vagy „génrendőrség”. A végletekig vitt szabadalmaztatás a kutatót eredményei eltitkolásában teszi érdekeltté, továbbá „járadékossá” téve „megveszi kilóra”, őt is integrálja a tőkés bizniszbe.[9] A harmadik világban a megfizethetetlen jogdíjak miatt széles tömegek nem juthatnak hozzá létfontosságú gyógyszerekhez vagy olyan információkhoz, amelyek nélkül felemelkedésük nem lehetséges. Már régen nem a tőkés rendszer felívelő korszakában vagyunk, a jelentős változások szükségessége ezen a téren sem lehet kérdéses: az információs társadalomban az információ monopolizálása a médiában naponta reklámozott „demokráciát” ássa alá.

A felelős tudománypolitikusoknak és a tudomány támogatásáról határozóknak fel kell ismerniük, hogy a tudomány és a technika eredményeinek a közvélemény előtti hitelessége szempontjából az üzleti szemlélet által háttérbe szorított etikai megfontolásoknak döntő jelentőségük van. Választaniuk kell – globálisan, de legalábbis a nagy régiók szintjén –, hogyan viszonyulnak ehhez a helyzethez: tovább hitelesítik és kiszolgálják az elmúlt 30 év elüzletiesített, fenntarthatatlan társadalmi modelljét, vagy hajlandók az alapvető változások mellé állni. Egyelőre nem sok jelét lehet látni az utóbbinak, ami további hitelvesztést eredményezhet a minden(t át)ható üzleti logikát a centrumországokban is egyre határozottabban elutasító társadalmakban.

 

 



Jegyzetek:

 

[1] Tamás Gáspár Miklós: Ragály és métely. In: Népszava, 2009. december 5.

 

[2] Szalka András: Fegyvertelenül. Nem lesz gyógyszer a problémás kórokozók ellen? In: Lege Artis Medicinae 16 (7), 659-661 (2006)

 

[3] M. M. Robin: Monsanto szerint a világ (ford. Morva Judit). Pallas Kiadó, Budapest, 2009.

 

[4] Pusztai Árpád - Bardócz Zsuzsa: A genetikailag módosított élelmiszerek biztonsága. Kölcsey Füzetek VII. Kölcsey Intézet, Budapest, 2004. Online olvasható: http://vmek.oszk.hu/03200/03216/html/

 

[5] A vizsgálatot végző külföldi kutatók neves kutatóhelyekről 12, közlésre korábban elfogadott cikk kéziratát változtatás nélkül küldték el ugyanazokhoz a folyóiratokhoz más, névtelen kutatóhelyek nevében. 8/12 arányban utasították el ezeket a korábban általuk elfogadott cikkeket! (A vizsgálat eredményeinek nyilvánosságra hozatala után a „tetten ért” folyóiratok szerkesztői „természetesen” sértődötten reagáltak…) Magát a „kísérletet” is csak a harmadik felkért folyóirat volt hajlandó közölni, alapos átíratás után. Az eredeti tanulmányt lásd: D.P. Peters and S.J. Ceci, Peer-review practices of psychological journals. The fate of published articles, submitted again. Behavioral and Brain Sciences 5, 187–255 (1982), idézi Braun T.: Biokémia 21, 115. o. (1997.)

 

[6] Vitéz F. Ibolya: Csodavárás. Államilag támogatott gyógyszerkutatások. In: Heti Világgazdaság 2009. 10. szám. 66-68. o. Online olvasható:

http://archivum.hvg.hu/Search.aspx?q=AIDS&qhas=&kw=&fd=2009.01.01&td=2009.12.06&start=10

 

[7] Rádi Antónia: Szúrópróba. In: Heti Világgazdaság, 2009. 49. szám. 13-15. o.

 

[8] John Sulston: Az emberi genom megmentése a spekulációtól. Egy tudományos és politikai kaland története. In: Eszmélet, 2003. 57. szám 164-171. o. Online olvasható:

http://www.eszmelet.hu/index3.php?act=period〈=hu&item=208&info=Eszm%C3%A9le%20foly%C3%B3irat,%2057.%20sz%C3%A1m%20(2003.%20tavasz)&auth=John%20Sulston. Eredeti francia változat: Le Monde diplomatique, 2002. decemberi szám (ford. Lugosi Győző). John Sulston a 2002. évi orvosi Nobel-díj egyik kitüntetettje.

 

[9] Ennek legismertebb esete Bill Gates és Microsoftjának pályafutása, a sufniból induló innovációtól az eszközökben nem válogató milliárdosig, a versenytársak nemtelen eszközökkel való kiszorításáig.