hu | fr | en | +
Accéder au menu

HARCUNK

A Le Monde diplomatique idestova húsz éve hangoztatja a gazdasági forgószél eljövetelét, amely most tönkreteszi a szerkesztőségeket és elnépteleníti az újságárusító helyeket. Mivel az okok elemzése nem véd meg a következményektől, a Le Monde diplomatique is megérzi a zord időjárás hatásait. Persze kevésbé, mint más lapok, ugyanakkor másféleképpen: sem a túlélése, sem a függetlensége nincs veszélyben, a fejlődéséhez szükséges eszközök azonban hiányoznak. Annak érdekében, hogy továbbra is megvilágosíthassuk a jövőt, hogy kivehessük a részünket a különböző eszmék vitájából, végül pedig hogy eljuttathassuk új olvasókhoz is a látásmódunkat és a világról alkotott felfogásunkat, felhívással fordulunk Önökhöz.

A textilipar, a vaskohászat, az autógyártás után a sajtó következik… Az északi országok munkásai most drágán fizetnek azért, hogy a termelést a déli országokba telepítették át; az olvasók internet felé fordulásával pedig az újságírók veszítik el az állásukat. Ebből arra lehetne következtetni, hogy az egyik gazdasági modell követi a másikat, fel lehetne sóhajtani, hogy ez a dolgok menete, hogy ilyen az élet. Csakhogy azonnal felvetődik a demokrácia kérdése. A gépkocsi, mondják, távolról sem behelyettesíthetetlen közjó, csupán árucikk. Máshol is elő lehet állítani, meg egyébként is egyéb közlekedési módozatokat is ki lehet találni. Valójában tehát nem olyan súlyos a helyzet. A sajtó esetében viszont…

A sajtó központi szerepet játszik a közvélemény formálásában. Ha létét veszélyben érzi, könnyebben megkondítja a vészharangot, mint az a munkás, akinek a gyárát éppen bezárni készülnek. És hogy mindenkit a zászlaja alá gyűjtsön, elég csak hangoztatnia a rituális kijelentést: „Ha egy újság eltűnik, az olyan, mintha egy kicsit a demokrácia halna meg.” Ez a mondat azonban abszurd, sőt burleszkszerű. Elég csak elmennünk egy újságoshoz, hogy lássuk, több tucat lap szűnhet meg anélkül, hogy azt a demokrácia megszenvedné. Legfeljebb az ideologikus jellegű erők veszítik el egyik-másik „biztosi hivatalukat”. Ez azonban még nem teszi jogtalanná az érintett újságírók nyugtalanságát. A Földön élő emberek milliárdjainak a munkahelyük megvédése érdekében egyáltalán nincs szükségük más indokra azon kívül, hogy így fizetést kapnak.

Néhány év óta a sajtóipar hanyatlik. Maga az újságírás még régebb óta szenved. Vajon a szerkesztőségi tartalmak húsz évvel ezelőtt valóban olyan fantasztikusak voltak, amikor a folyóiratok többsége reklámtáskaként és pénzcsináló gépként funkcionált? Vagy amikor az Egyesült Államokban az olyan nagy behemótok, mint a The New York Times, a The Washington Post, a Gannett, a Knight Ridder, a Dow Jones, a Times Mirror hússzor akkora profitot vágtak zsebre, mint a Watergate-ügy idején, a „hatalomellenesség” csúcspontján? (1) Ilyen anyagiak birtokában és 30, sőt 35%-os haszonkulcsra támaszkodva az újságírás vajon mennyire lehetett merész, kreatív és független?

Franciaországban pedig a kritikus információszolgáltatás tényleg előtérbe kerülhet akkor, amikor olyan milliárdos csoportok, mint a Lagardère vagy a Bouygues a TF1 feletti ellenőrzésért harcolnak? Vagy akkor, amikor a közönségességben egymás felülmúlva úgy sokasodnak a magáncsatornák, mint az Újtestamentumban a kenyér, busás jövedelmet biztosítva egy maroknyi újságírónak, akik már bebizonyították, milyen hatékonyan képesek idomulni és igazodni? Mostanság számos sajtódirektor közösen száll szembe a viharral és könyörög azért a pénzügyi segítségért, amelyet más körülmények között megvetően csak „állami mannának” neveznek. A Le Monde diplomatique, mely sok szerencsét kíván nekik, nem felejti el, hogy mostani balsorsukban nekik maguknak mekkora szerepük van. De annak érdekében, hogy továbbra is megvédelmezhesse az övékétől eltérő újságírás koncepcióját, mindenekelőtt az olvasóihoz fordul.

Értékelés – ok és okozat

Az, hogy a médiumok nehézségei a közvélemény jelentős részét hidegen hagyják, részben azért van, mert a közvélemény egy valamit megértett: a „véleménynyilvánítás szabadságának” előtérbe helyezése gyakran paravánként szolgál a kommunikációs eszközök tulajdonosi érdekei számára. „Több évtizede már – mondja a CounterPunch.com alternatív honlap egyik alapítója, Alexander Cockburn –, hogy meghatározó újságok inkább akadályozzák vagy egyenesen szabotálják azokat az erőfeszítéseket, amelyek társadalmi és politikai helyzetünk javítására irányulnak. (2) A sajtó által folytatott nyomozások és az oknyomozó riportok egyre ritkábbak, legfőképpen azt teszik lehetővé, hogy megóvják az „oknyomozó újságírás” fikcióját, miközben a többi oldalon különböző dolgok, portrék, hirdetési, fogyasztási rovatok, időjárás, sport és modoros haverkodás foglal helyet. S ne feledkezzünk meg a hírügynökségek anyagainak egyszerű bemásolásáról sem – egyre alacsonyabb színvonalú alkalmazottak által.

Képzeljék csak el – szólít fel Robert McChesney amerikai egyetemi oktató –, hogy a kormány hoz egy rendeletet, mely előírja a sajtóban a külföldi eseményeknek szentelt tér brutális megkurtítását, bezáratja a helyi tudósítói irodákat, esetleg szigorúan csökkenti létszámukat és költségvetésüket. Képzeljék el, hogy az elnök utasítást ad a médiumoknak, hogy a figyelmüket fordítsák a celebekre és semmiségekre ahelyett, hogy utánanéznének a végrehajtó hatalomhoz kötődő botrányoknak. Ebben az esetben az újságírás professzorai éhségsztrájkba kezdenének, komplett egyetemek zárnának be tiltakozásuk jeléül. Ha viszont szinte monopolhelyzetben lévő magánérdekek döntenek nagyjából ugyanígy, akkor nem tapasztalunk komolyabb reakciót.” (3)

McChesney továbbviszi mentális ökológiai gyakorlatát és felteszi a következő kérdést: mivelhogy állandóan a demokrácia problémájáról van szó, pontosan mikor döntöttünk közösen úgy – milyen alkalomból? milyen választásokon? –, hogy a hirdetések eladásából finanszírozott és a lehető legnagyobb profit megszerzését mindennél fontosabbnak tartó, maroknyi hatalmas nagyvállalat legyen a mi informálásunk ura?

Nem az internet tett minket tönkre, már előtte is haldokoltunk

1934-ben a radikális francia politikai vezető, Édouard Daladier azt a „kétszáz családot” ostorozta, akik „saját embereiket hatalomra juttatják”, és akik „beavatkoznak a közvélemény formálásába, hiszen ők ellenőrzik a sajtót”. Háromnegyed évszázaddal később kevesebb, mint húsz dinasztia gyakorol hasonló hatalmat, de már a bolygó egésze felett. Ezeknek az örökletes hűbéruraknak a hatalma – Murdoch, Bolloré, Bertelsmann, Lagardère, Slim, Bouygues, Berlusconi, Cisneros, Arnault… – túlnő még a kormányok hatalmán is. (4)Ha a Le Monde diplomatique függene valamelyiküktől, felvetné-e vajon Lagardère kontrollját a kiadó felett? Azt a sorsot, amelyet Arnault a munkásainak szán? Vagy Bolloré afrikai ültetvényei ügyét?

JPEG - 213.7 kio

Visszatérve azokra a körülményekre, amelyek között a Libérationtól – attól a napilaptól, amelyet ő alapított – távozott, miután Édouard de Rotschild részesedést szerzett az újság alaptőkéjében, Serge July a következőket mondja: „Édouard de Rotschild kész volt pénzügyi kötelezettséget vállalni, azzal a feltétellel, hogy én lemondok a tisztségemről sőt a laptól is távozok. Nem volt más választásom, azonnal megértettem.” (5) Pikáns, hogy az utóda, a főrészvényes embere manapság a sajtószabadság népszónokának szerepében akar tetszelegni…

Gyakran hallani, hogy minden jelenlegi bajunk oka leginkább a sokat bírált internet. Csakhogy a világháló nem tizedelte meg az újságírást; az hosszú ideje az átszervezések, a szerkesztőségi marketing, a népi rétegek megvetése, a milliárdosok és a hirdetők befolyása alatt rogyadozik. Nem az internet volt az, ami rezonanciaüregként szolgált a „szövetséges” haderők kacsáinak az 1991-es öbölháború vagy a NATO közleményeinek az 1999-es koszovói konfliktus idején. Ugyanígy nem lehet az internetet hibáztatni azért, hogy a nagy médiumok képtelenek voltak beszámolni az amerikai takarékpénztárak 1989-es összeomlásáról, majd elképzelni a fejlődő országok nyolc évvel későbbi úttévesztését, végül pedig figyelmeztetni az ingatlanbuborékra, aminek az árát a világ azóta is fizeti. Az Outreau-ügy szörnyű pedofília vádjai vagy a RER gyorsvasút D vonalának antiszemita esete sem a világháló felelőssége. Ha tényleg meg kell „menteni a sajtót”, akkor az érne a legtöbbet, ha a közpénzeket azokra költenék, akik megbízható és független információs küldetést teljesítenek, nem pedig a pletykaterjesztőkre. A részvényesnek és a „rendelkezésre álló agyak” kereskedelmének kiszolgálása másutt keresse a forrásait… (6)

Az „internetnek” címzett szemrehányásokban gyakran mást is fel lehet fedezni, mint a tudás megszerzése és az információterjesztés módjai miatti jogos aggodalmat: azt a félelmet, hogy a néhány esti híradós nagyúr uralma véget ér. Feudális előjogokat birtokolva ezek az urak szinekúrákkal ellátott területeket kaparintottak meg maguknak; kormányokat segíthettek hatalomba vagy mondathattak le, hírneveket tehettek tönkre. Egységes, egyformán lázas dicsőítő koncert fogadta minden egyes összecsapott fércművüket és hangzatos fórumaikat. (7) Néhány tiszteletlen újság itt-ott az ostromlott erőd képét mutatta. Egy nap azonban a sans-culotte-ok partra szálltak a billentyűzeteikkel…

Ismerjük el, a brutális változások által összekuszált információterjesztés egészének kontextusa nem kímél meg bennünket sem. (Lásd alábbi cikkünket!) A Le Monde diplomatique újságárusító helyeken regisztrált eladásainak 1996–2003 közötti töretlen felívelése egészen a tavalyi évig erős visszaesést mutatott; az előfizetők száma ugyanakkor tovább növekedett. Az eladott példányszámokat tekintve a megtorpanás valóságos, visszajutottunk 1994-hez, a lap leányvállalattá alakulásának időpontjához. Persze az általános fogadtatás érezhetően javult, ha figyelembe vesszük a lap hetvenhárom nemzetközi kiadását (az első, az olaszországi 1994-ben jelent meg), az általuk forgalmazott kétmillió példányt és honlapunk többszázezer olvasóját.

Csakhogy az olvasótábor és a bevétel két külön dolog. Az eladások és az előfizetések messze-messze a két fő pénzügyi pillérünket jelentik. (8) Internetes olvasóink hozzájárulnak ugyan a lap befolyásának terjesztéséhez, de a fenntartásához nemigen. Közülük pedig azok, amelyek sohasem járultak hozzá a bevételeinkhez, úgy cselekszenek, mint a potyautasok, akiknek az útiköltségét teljes egészében azok fizetik, akik megvásárolták a jegyüket.

A túlélés érdekében számos újság úgy dönt, hogy a tartalmat olvasói feltételezett ízléséhez igazítja. A célközönség már előre ismert: „Azokat a rövid cikkeket és híreket kedvelik, amelyek közvetlenül érintik őket. Az interneten leginkább azokat keresik, amelyek megkönnyítik az életüket. A külpolitikáról szóló hosszú szövegek annál is kevésbé érdekesek, mert a nemzetközi kiadások megelégednek a főcímek feletti átsiklással. A Zero Hora, az RBS csoporthoz tartozó brazil napilap terjesztői részlege naponta százhúsz olvasóját kérdezi meg arról, hogy mit tart a nap hírének. Marcelino Reich főszerkesztő 13 órakor kapja meg a jelentést: »Általában a konyhai mellékleteket és a lakásfelszereléssel kapcsolatos cikkeket keresik, a Hezbollahról és a földrengésekről szóló hírek nem annyira érdeklik őket.«” (9) Valljuk meg, valószínűleg nem a Le Monde diplomatique lesz a legkeresettebb újságjuk.

A lapunk iránti közömbösség nem független azok elbátortalanodásától, akik ráébredtek, hogy kellő visszhang és politikai következmény híján a társadalom és a nemzetközi rend szerkezetének feltárása alig van hatással a rendszer stabilitására. A „mire jó ez?” csüggedtsége tehát lassacskán felváltotta a korábbi „Mit javasol?” kérdésfelvetést, ami a mi esetünkben aligha érthető, hiszen az évek alatt irány- és útvonaljavaslatok követték egymást ezeken az oldalakon (a harmadik világ adósságának eltörlése, a nemzetközi intézmények reformja, Tobin-adó, a bankok államosítása, európai protekcionizmus, a tőke bizonyos jövedelmeinek „fiskális guillotine-ja”, a szolidáris és nem kereskedelmi alapú gazdaság fejlesztése stb.).

Nyilvánvaló, hogy az alterglobalizmus hanyatlása bennünket közvetlenebbül érintett, mint másokat. A liberalizmus intellektuális hegemóniája megkérdőjeleződött, de az agyag nagyon gyorsan megkötött. Mivelhogy nemcsak a kritika nem elég, hanem a javaslat sem elégséges: a társadalmi rend nem valami szöveg, amelyet elég „dekonstruálni” ahhoz, hogy teljesen önállóan újjászervezze önmagát; számos eszme, ötlet támadja a valóságos világot anélkül, hogy a falak leomlanának. S mégis időnként tőlünk várják, hogy az események közös reményeinknek megfelelően alakuljanak. Ellenkező esetben pedig kissé nyomasztónak tartanak bennünket…

Mindenesetre, amikor ennek az újságnak a jövőjéről van szó, az optimizmusunkat egyfajta bizonyosságra alapozzuk, arra, hogy számíthatunk az Önök segítségére. Nem fogjuk tehát megemelni most az árainkat. A szegény országokban alacsonyabb szinten fogjuk tartani őket. Továbbra is segíteni fogjuk az új nemzetközi kiadásainkat azáltal, hogy az induláskor alacsony áron adjuk át a kiadási jogokat. Alkalmazni fogjuk a multimédiás technológia legjavát mindenekelőtt a fiatal nemzedékek elérése érdekében, hogy ezáltal is biztosíthassuk lapunk intellektuális és politikai értékeinek átadását. Ezentúl is szívesen rendelünk meg tudósításokat és nagyelemzéseket újságíróktól, kutatóktól, aktivistáktól az aktuális konfliktusokról, válságokról, alternatívákról, kísérletekről.

Fejlődésünk továbbvitele jelentős részben az Önök pénzügyi mobilizálásától függ. A lap rendszeresebb megvásárlása az újságosoknál, az előfizetés, a potenciális olvasók előfizetésre való felhívása, a Le Monde diplomatique Barátaihoz való csatlakozás: a részvétel eszközei számosak. Nem régóta pedig új megoldáson törjük a fejünket. Ez lehetővé tenné, hogy a lapunknak juttatott adományok 66%-át levonják az adóalapjukból. Ezáltal, miután megsegítették a bankokat, a közpénzek végre segíthetnének a turpisságaik felderítésében…

Más újságokhoz képest a mi veszteségeink szerénynek tűnhetnek (330 000 euró 2007-ben, 215 000 euró 2008-ban). De egyetlen ráérő és a mecénási tettvágytól égő bankár sem jelentkezett, hogy ezeket a veszteségeket átvállalja. Egy olyan újság, mint a miénk, amelynek minden munkatársa részvényes, amelynek az olvasói, kik maguk is részesedést birtokolnak az alaptőkéből, szolidaritásból előfizetést ajándékoznak források híján lévő könyvtáraknak és börtönöknek, s amelynek az igazgatóját választják, valóban igen kevéssé tűnhet vonzónak egy bankár számára.

A mindannyiunk előtt álló egyszerű kérdés a következő: rajtunk kívül ki más finanszírozná továbbra is azt az általános érdeklődésű újságírást, mely nyitott a világra, két oldalt szentel a zambiai bányászoknak, a kínai haditengerészetnek, a lett társadalomnak? Persze a mi havilapunknak is megvannak a maga hiányosságai, de utazásra bátorítja a szerzőket, akik nyomoznak, vizsgálódnak, kimozdulnak otthonról, figyelnek, értékelnek. A világon gondolkodó újságírókat sohasem hívják meg az elit vacsoráira, nem ők lebzselnek a gyógyszergyárak és a csomagolásgyártó lobbik ajtaja előtt, s nem ők szerepelnek rendszeresen a nagy médiumokban. Azok, akik mindig ugyanannak a négy-öt újságnak a cikkeit kommentálják „sajtószemléjükben” és átveszik más lapok minden egyes „új formuláját”, nagy szorgalommal tolják háttérbe a Le Monde diplomatique-ot, dacára másokkal össze nem hasonlítható világméretű befolyásának. Valójában ez a hátulütője a mi egyedülállóságunknak.

Mi azonban sok egyéb helyről érkező segítségre számíthatunk: a Le Monde diplomatique Barátai egyesület, amelynek a léte megerősíti, garantálja a szerkesztőség függetlenségét, s amely havonta viták tucatjait szervezi a bennünket érdeklő témákról; az újságárusok, akik ügyelnek arra, hogy lapunk látható helyre legyen kirakva, időnként pedig kifejezetten az olvasók figyelmébe is ajánlják; tanárok, akik megismertetik vele a gyerekeket; az alternatív sajtó, mely felhasználja az információinkat, s amelynek egyes vezetői a mi oldalainkra is átbarangolnak; számos kíváncsi, szabadúszó újságíró, csupa nehéz eset…

És persze Önök mind, akik nélkül semmi sem volna lehetséges.

Serge Halimi

A szerző Serge Halimi, az Le Monde diplomatique főszerkesztője
Ferwagner Ákos

(11972-ben a The Washington Post beszámolt arról, hogy a Demokrata Párt fővárosi székhelyét (a Watergate szállodát) lehallgatják, ami 1974 augusztusában a republikánus Richard Nixon elnök lemondásához vezetett. 1975–1989 között a The New York Times Co. éves profitja 13 millió dollárról 266 millió dollárra növekedett. A The Washington Post Co.-é pedig ugyanekkor 12 millióról 197 millió dollárra emelkedett. 1989-ben a Gannett 397 millió dollárt jövedelmezett, a Knight Ridder 247 milliót, a Dow Jones 317 milliót, a Times Mirror pedig 298 milliót. Howard Kurtz: Stop the Presses. The Washington Post National Weekly Edition, 1993. május 3.

(2Alexander Cockburn: The Nation. 2009. június 1.

(3Columbia Journalism Review, New York, 2008. január–február.

(42008 májusában Bernard Arnault, Franciaország második leggazdagabb embere, az LVMH elnök-vezérigazgatója és a Les Échos gazdasági napilap tulajdonosa Antoine fiát kinevezte a Les Échos csoport „független kiadói bizottsága” tagjának. Korábban Antoine Arnault a Louis-Vuitton kommunikációs igazgatójaként dolgozott…

(5Serge July – Jean-François Kahn – Edwy Plenel: Faut-il croire les journalistes? Éditions Mordicus, Paris, 2009. 67.

(61984 októberében Claude Julien a Le Monde diplomatique-ban azt javasolta, hogy a sajtónak nyújtott állami segítség, amely Franciaországban az ágazat üzleti forgalmának 10%-át teszi ki, a nonprofit szervezet számára legyen fenntartva. Amelyeknek „nem céljuk, hogy pénzt keressenek és osztalékot osszanak”. A profitjuk abban rejlik, hogy „közérdekű tevékenységet folytatnak. Az ilyen státuszra törekvő újságoknak ugyanis alig van esélyük arra, hogy felkeltsék az üzletemberek kíváncsiságát.”

(7L’imposture Bernard-Henri Lévy, http://www.monde-diplomatique.fr/dossier/BHL.

(82008-ban a nemzetközi kiadások 350 000 euró jogdíjat fizettek a Le Monde diplomatique-nak, azaz az üzleti forgalom kb. 3%-át.

(9More media, less news. The Economist, London, 2006. augusztus 26.

Megosztás