Franciaországban, a baloldali szivárvány pártjai immár tartósan kiszorultak az országos hatalomból, így kénytelenek helyhatósági bázisaikra, illetve választott képviselőik hálózatára támaszkodni. A pártok mára már beletörődtek ebbe a helyzetbe, hiszen ez végül is sok, kiosztható képviselői pozíciót biztosít számukra. A Szocialista Párt, a Francia Kommunista Párt és a Zöldek is választási gépezetté alakultak át, a különböző – járási, megyei, regionális – helyhatósági szinteken nagyon is hatékonyak, viszont a több ezer, szakmailag jól képzett politikus-tisztségviselő szerepe és érdeke vált a pártok politikai stratégiájának meghatározó elemévé. Messze már az az idő, amikor a baloldal még harcolt az ellen tendencia ellen, hogy a képviselők szakmai feladatnak tekintsék a választott funkciókat. Az osztályharc helyébe a pozíciókért folytatott harc lépett, melynek következtében a baloldali pártok fokozatosan elszakadnak bázisuktól és hagyományos támogatóiktól (munkások, alkalmazottak, tanárok). Miközben e rétegeket súlyosan érinti az állandó létbizonytalansággal fenyegető foglalkoztatási formák terjedése, és a válság már a neoliberális dogmákat is kikezdte, a politikai viták helyére a vezetők közötti személyi harc, és a választási taktikázás lépett.
Az EP-választások után, 2009 ősze óta, a baloldal szivárvány-pártjai nem a gazdasági és szociális válsággal, hanem a 2010-es regionális választások előkészületeivel és a jelöltállítás zűrzavaros kérdéseivel foglalatoskodnak. A közvetlen választási rendszer nagy felelősséget ró a politikai pártokra, ugyanakkor lehetőséget nyújt a pártapparátus számára, hogy embereit (korábban vereséget szenvedett vagy politikai szerepre készülő, de helyi bázis nélküli politikusokat vagy magas rangú politikusok személyi titkárait és kollégáit, platformok középvezetőit,…) új feladatokra, új területekre irányítsa át.
A szocialisták, a zöldek és a kommunisták, a”szivárvány-listák” volt tagjai, társak s egyben vetélytársak is, akik sokat nyerhetnek, de veszíthetnek is a mostani választási csatában. A Szocialista Párt (Parti Socialiste, PS) szeretné megtartani a számára rendkívül sikeres 2004-es választások során elért régiós „teljhatalmát” – mikor is huszonkettőből húszban diadalmaskodott. Annak érdekében, hogy esélyük legyen minél több régió megtartására, Martine Aubry pártfőtitkár engedélyezte, hogy a régióvezetők saját hatáskörben, önállóan alakíthassák ki stratégiai szövetségeiket és maguk határozzák meg, milyen összetételű jelöltlistával indulnak. A szabályozó elv a választási pragmatizmus lett.
A Zöldek, akiknél a helyi elfogadottság a 170 régiószintű önkormányzati képviselő helyzetétől függ, mindenre készek, hogy kihasználják a júniusi európai választások kedvező eredményét és az elkövetkező parlamenti választásokon, már érvényesítsék a PS-szel szemben, az új erőviszonyokat (1). A francia kommunista párt (Parti communiste francais, PCF) ingadozik, hogy folytassa-e a Baloldali Front (2) (Front de Gauche) politikáját vagy maradjanak meg egy kevésbé kalandos út, a szocialistákkal kötött, már hagyományosnak számító szövetség mellett. Ez utóbbi automatikusan képviselői helyeket biztosít számukra. Ezek a megfontolások a politikai apparátusban dolgozók érdekét minden más elvi meggyőződés elé helyezi: a baloldalon a pártok belső viszonyait tükröző érdekek fontosabbá váltak, mint bármilyen más szempont, így például azon társadalmi csoportok érdekvédelme, melyeket pedig képviselniük kellene.
2002 óta, a baloldal ellenmondásos helyzetben van. Országos szinten meggyengült, kikerült a hatalomból, de talajt vesztett ideológiai téren is; így nincs olyan célrendszere, amely mentén kialakulhatna a jövő fejlődési vonala – ugyanakkor sose volt még ilyen erős a helyi önkormányzatokban. A PS és a Zöldek képviselőinek száma jelentősen nőtt, a decentralizáció következtében pedig nőtt a hatalmuk és különféle lehetőségeik is. A PCF, bár az elnökválasztásokon rendre nagyon rosszul szerepel, polgármestereinek köszönhetően azonban képes megőrizni parlamenti jelenlétét, és önkormányzati képviselői hálózatára támaszkodva, úgy tűnik túléli mostani helyzetét. A „időközi választások logikája” jelenleg a hatalmon lévő jobboldalt bünteti. Így az önkormányzatok szintjén helyreáll a hatalommegosztás egyensúlya, ezért biztos a baloldali pártok helyzete, amelyek így képesek állásban tartani több ezer politikai szakembert, akik karrier-érdeke azután visszahat a pártok stratégiai döntéseire.
1999-től a kistérségi illetve a települési kapcsolatok fejlődése (járások, városok és falvak közötti intézményesült kapcsolatok) hozzájárult a költségtérítési keretek és egyéb képviselői juttatások gyors növekedéshez és ahhoz, hogy egyre több választott tisztségviselő szakmai karrierként fogja fel saját pozícióját, és a politikából és a politikáért (3) él. A nyilvánosság előtt természetesen tabu a költségtérítések és a szakmai előmenetel érzékeny kérdése, mi több jelentőségét is tagadják, a háttérben azonban ez játszik döntő szerepet, és többszörösen is meghatározza a politikai stratégia alakulását. A PS például képtelen közös állásfoglalás kialakítására a területi önkormányzatok reformját illetően – annyira eltérőek a megyei és a régiós képviselők érdekei.
A baloldal tehát egyre inkább a Franciaországra jellemző intézményi rendszer szerint szerveződik: a helyi intézmények megsokszorozódása miatt nagyon sok képviselői tisztség létezik. Éppen ezeket a választható képviseleti pozíciókat próbálja Sarkozy elnök az önkormányzati reformmal leszűkíteni – melyet tervei szerint elnöki időszaka végén valósítana meg. A „tartományi képviselő” státusz létrehozásával a regionális és járási képviselők számát a jelenlegi hatezerről háromezerre szeretné csökkenteni.
Évek óta közhelyszámba megy a PS „válságát”, a leadership elvesztését emlegetni: részben a belső megosztottság, részben az aktivisták számának csökkenése miatt… Ez azonban így nem teljesen igaz. Sok szocialista az önkormányzatok kényelmes bástyái mögé húzódott vissza, és a párt válságának oka leginkább az, hogy helyi szinten már csak lassan képes terjeszkedni, míg a központot már elsősorban az önkormányzatok éltetik. A pártnak sosem volt még ilyen sok választott képviselője. A regionális tanácsok elnöki posztján a szocialista elnökök száma évek óta folyamatosan nő: 1994-ben 23, 1998-ban 35, 2001-ben 41, 2004-ben 51 – a 2004-es győzelemkor 694 megyei és 640 régiós képviselői helyet szereztek meg maguknak.
A PS-nek ezen kívül is nagyon sok polgármesteri helye van (2005-ben 2 913) és ehhez hozzá kell adni az alpolgármestereket, a helyi, járási és megyei képviselőket. A legutóbbi önkormányzati választásokon óriási, történelmi győzelmek sorát aratta, ezzel jelentősen tovább növelve intézményi forrásait, és jó úton tart afelé, hogy történelme során először, a Szenátusban (felsőház) is többséget szerezzen.
A helyhatósági viták kerülik a politikai kérdéseket
Annak ellenére, hogy a PS sok új pozíciót szerzett meg, az egyre öregedő pártelit megújulása elmaradt. Azoknak, akik 1981 után léptek be a Szocialista Pártba, kevés esélye van arra, hogy karriert fussanak be. Sok fiatal polgármester és/vagy megyei önkormányzati képviselő, akiket az 1970-es évek vége felé választottak meg, vagy fiatal parlamenti képviselő, akiket az 1981-es „rózsaszín hullám” segített pozícióba, még mindig a helyükön vannak, még akkor is, ha közben esetleg megváltozott a mandátumuk. Az 1978-as és az 1981-es választásokon a képviselők egyharmada 40 évnél fiatalabb volt. Azóta ez az arány folyamatosan csökken, 1997-ben csak 9,9%-ot, 2002-ben mindössze 4,2%-ot tett ki. A képviselők átlagéletkora 2006-ban 54 év volt, nagyjából annyi, mint 1971-ben.
Ebben a helyzetben sok szocialista vezetőnél, a régi „Guy Mollet (4)-modell” tör a felszínre, miszerint „Hagyjuk meg a hatalmat a jobboldalnak, a rossz gazdasági helyzet nem kedvez a szociáldemokráciának, vonuljunk vissza az önkormányzatokba, az a mi igazi terepünk”. A már megválasztott képviselők számára jól érzékelhető, hogy egy esetleges elnökválasztási győzelem, az „időközi választások belső logikájánál” fogva, negatív hatással lesz az önkormányzati választások eredményére. Így tehát nem szolidárisak az országos központtal, és kizárólag a helyi hatalomra koncentrálnak.
De mi is a helyi hatalom célja? Egy „szocialista önkormányzat” céljai és lehetőségei bizonytalanok, elmosódottak, és a napi gyakorlat nem segíti a politizálást. Az állam visszavonulása, a munkásvárosokban a pénzügyi keretek erős fogyatkozása ellenére is, a decentralizáció következtében jelentősen megnőtt az önkormányzatok hatalma és lehetősége. Ennek ellenére az önkormányzatok nem váltak a társadalmi átalakulás katalizátorává, ahogyan az a ’70-es években történt. Ezen a szinten sokszor azzal védekeznek, hogy „ők nem politizálnak”, azaz elsősorban a napi városvezetési feladatokra koncentrálnak.
A Szocialista Párt 2007-es önkormányzati programja csak egy laza elvhalmaz volt, amire nem is nagyon hivatkoztak a képviselőjelöltek. A 2004-ben a jobboldaltól megszerzett régiókat a szocializmus „kirakatává” kellett volna alakítaniuk, de nem ez történt. Mi lett például a fiatal munkanélküliekre fókuszáló, ún. „ugródeszka-munkaszerződésekből”? A politikamentesség sokszor jó ürügyül szolgál azoknak a képviselőknek, akiknek legfontosabb célja saját, helyi elfogadottságuk biztosítása és nem szeretik nyíltan felvállalni politikai kötődésüket. A „pártelit” kialakulása együtt jár a politikamentesség elterjedésével, a helyi politizálás háttérbe szorulásával.
A helyhatósági feladatok iránti elkötelezettség ugyan jól jön a választási program kialakításakor, de ez a „közellátó politika” is hozzájárul ahhoz, hogy a legkevésbé politizált rétegek és a kisemberek visszavonultak a politikától – ezzzel magyarázható a 2007-es helyhatósági választásokkor tapasztalt tartózkodás magas aránya. Pedig akkor már semmilyen országos előírás sem szabályozta, hogy milyen helyi szövetségeket lehet kötni. A PS szinte teljes függetlenséget biztosít a pártelit részére stratégiájuk és szövetségi rendszerük helyi kialakításához. Például a Demokratikus Mozgalommal (Modem) a „helyi viszonyokra” való tekintettel, sokszor már a választások első fordulójában is közös jelöltet indítottak, és várhatóan így lesz ez a következő regionális választások alkalmával is.
A párttagok között egyre nő a választott képviselők aránya, és ezt a tendenciát csak tovább erősíti a több hónapja tartó masszív kilépési hullám, a tagok számának gyors leolvadása. Nagyon gyakori, hogy maguk a képviselők vezetik a pártszervezeteket is, így azután ingadoznak a „malthusianizmus” és az „ügyfél-szemlélet (5)” között. Vagy egyáltalán nem is akarják növelni az aktivisták számát, mivel saját személyes hálózatuk erősítése fontosabb, és ezért az új párttagokat, akik felboríthatják a már kialakult erőviszonyokat csendben leépítik; vagy pedig kizárólag „megbízható” embereket vesznek fel (önkormányzati alkalmazottakat, képviselők munkatársait…). A pártkongresszusok is a fontos képviselők és megyék szövetségi-rendszerei szerint szerveződnek. 2008 novemberében például, Aubry asszony a régi és befolyásos Északi-csoportra, míg Ségolène Royal a Bouches-du-Rhône és Hérault megyékre támaszkodott. A különböző platformok is politika- és ideológiamentessé váltak, így a platform-szövetségek különböző, olykor ellenérdekelt érdekcsoportok és a helyi pártelit laza megállapodását jelentik. Ezért viszont képtelenek hosszú távon kialakítani és megszervezni az erőviszonyok reális képviseletét.
A PS-ben a professzionalizálódás megváltoztatta a politikai aktivizmus szerepét és jellegét. Mivel átalakult a helyhatósági szerepkör, megsokszorozódtak a helyhatósági és a párttól függő testületek, ezért sokan kerültek közvetlenül függő viszonyba a választott képviselőktől. Az utóbbi húsz évben a politikával hivatásszerűen foglalkozók száma fokozatosan nőtt és ez, ill. stratégiai helyzetük, fokozatosan átalakította a párton belüli gazdasági és erkölcsi hozzáállást. Minden szinten a választási érdekek váltak a legfontosabbá, ezért a program kidolgozás illetve a hétköznapi aktivizmus szerepe – a választási időszakot leszámítva – lecsökkent.
„Képviselők és akik képviselők szeretnének lenni”
A PS, miközben elveszítette kapcsolatát a munka világával, a szélesebb néprétegekkel, a tanárokkal, az értelmiséggel, az egyesületekkel, a szakszervezetekkel, stb. kizárólag választott képviselőire tud támaszkodni. Egyre inkább magába fordul, saját céljait követi és saját belső játékait játssza, ezért azután csak lebeg a társadalmi vákuumban. Ezt a helyzetet a szocialista pártvezetők már nem is próbálják titkolni – a legkritikusabbak az európai választásokon elszenvedett vereség után nyíltan a „pártelit túlsúlyáról” beszéltek, de senki sem jutott el odáig, hogy megkérdőjelezze hatalmukat. A választott képviselők súlya kizárja, hogy szakítás vagy radikális robbanás történjen, ami pedig esetleg megoldást hozhatna a jelenlegi helyzetre: ez azonban túl sok szakmai érdekkel ütközne. A képviselők ragaszkodnak – a kifejezés valamennyi értelmében – a választási gépezethez, mivel ebből élnek, és a helyhatósági szinten nagyonis hatékonyak. Még a hozzá közelállók közül is csak kevesen követték Jean-Luc Mélenchont, amikor kilépése nyomán megalakította a Balpártot.
Ha a Zöldek hosszú ideig a szocialistákban látták az elkerülendő ellenpéldát, a szakmaiság, a politika „professzionalizálódása” őket is utolérte. Úgy tűnik, hogy messze már a „máshogy akarunk politizálni”-ideje, amikor még megpróbálták átalakítani a rendszert. A Zöldek hosszú ideig bizalmatlanok voltak a hagyományos politikai gyakorlattal és a politikai hatalom delegálásával szemben (szakmai karrier, hatalom koncentráció, személyes hatalom, leadership…). Egy időben kísérleteztek a mandátumok új típusú formáival is – tiltották a pozícióhalmozást, egy adott állást többen töltöttek be egymás után, (a „váltógazdálkodás”-rendszere) –, ahhoz hasonlóan, amivel a munkáspártok próbálkoztak a 19. század vége felé.
E próbálkozások mára már teljességgel megszűntek. A választási „realizmus” jegyében, a környezetvédők is átlagossá váltak, és a képviseleti demokrácia gyakorlatának megfelelő szabályok szerint politizálnak (6). A „váltógazdálkodás”-rendszere már nem létezik. A pozícióhalmozás pedig nem hogy nem tiltott, de széles körben alkalmazzák is – bár a párt alapszabálya a tiltást hivatalosan még nem oldotta fel (7). Noël Mamère, Bégles városának immár három választási ciklus óta képviselő–polgármestere, Dominique Voynet asszony pedig annak ellenére, hogy megígérte, hogy csak egy pozíciót fog elvállalni, a legutóbbi helyhatósági választások óta Montreuil városának egyszerre szenátora és polgármestere.
Ezt a változást, a ma már hagyományosnak számító érvekkel védik: ismert, elismert és szakmailag hozzáértő személyeket kell előtérbe állítani. Másképp kifejezve a politikai tőke a politikai tőkéhez húz, s ez egyben tovább erősíti, hogy a politika színterén a felhalmozás szabályai érvényesüljenek. N. Mamère így nyilatkozott erről: „Ellenfeleinkkel szemben csak akkor rúghatunk labdába, ha vannak választott képviselőink. Ha elveszítjük bázisunkat, meghaltunk” (Le Monde, 2003. június 14.). Voynet asszony pedig azt vette fel, hogy ha lemondott volna szenátori székéről, akkor a pártja veszített volna el egy helyet, és azzal is érvelt, hogy a pozícióhalmozás hatékonyabbá teszi a polgármesteri munkáját…
A szocialistákkal és a kommunistákkal ellentétben, a Zöldeknek nincs erős önkormányzati és városi szavazóbázisuk, ami hátránynak számít az egyfordulós közvetlen választásokon (mint pl. a járási és a parlamenti választások), ahol a baloldal jelöltjei egymás ellen is versenyeznek. Ez a pragmatizmus végül is kifizetődött. A Zöldeknek is egyre több képviselője van, és náluk is kialakult egyfajta szakértő pártelit. A 2008-as választások óta negyvenegy Zöld polgármester van, három nő és harmincnyolc férfi (mind a tízezer lakosnál kisebb városokban, kivéve Montreuilt, Bègles-t, Párizs második kerületét és Mèze-t), közülük tizennyolc először tölti be a funkciót.
A legutóbbi járási választások után a Zöldek tizenegy mandátumot szereztek – képviselőik közül három nő és nyolc férfi; négy újraválasztott. A regionális választásokon 2004-ben hatvannyolc képviselői helyet kaptak. Ezen kívül van öt szenátoruk és négy parlamenti képviselőjük. Ha ehhez még hozzászámoljuk a párt alkalmazottait is és ezt vetjük össze az aktivistáik számával, akkor kifejezetten magas a képviselők aránya.
Billard asszony, aki Zöld képviselő volt Párizsban, majd átigazolt a Balpártba így elemzi a pártelit szerepét, és a Zöldekre kifejtett egyre növekvő hatását: „Becslésem szerint kétezer képviselőnk és alkalmazottunk van, miközben a párt valós taglétszáma úgy ötezerre tehető. Ez túl magas arány. A képviselők az irányítás feladatával vannak elfoglalva: belefulladnak a napi munkába, főleg ha a végrehajtó hatalomban tevékenykednek, és ha elhanyagolják a helyi pártélet és az aktivisták megszervezését. Gyakran azon humorizálunk, hogy a pártban vannak a képviselők, vannak az alkalmazottaik és azok, akik a helyükre pályáznak (8). Munkatársainkat az aktivistáink köréből vesszük fel. A párttagoknak a polgármester-választás a legfontosabb, akkor hajlandók a legtöbb erőkifejtésre. Ha már az első fordulóban közös listán indulunk a szocialistákkal – mégpedig sok helyen így indulunk –, az lehetővé teszi, hogy biztos befutók legyünk, és biztosan megszerezzük a helyi mandátumokat. A politikának egyre inkább a professzionális jellege kerül előtérbe. Aktivistáink többsége harmincas éveiben jár, és képviselő szeretne lenni. Számukra a politika a képviselői pozícióval egyenlő. Az egyesületek – ahol szintén végbement a szakértő-elit kialakulásának folyamata – az önkormányzati támogatásokból élnek és a képviselőkkel közösen irányítják szervezeteiket.”.
A 2009-es választásokon tizennégy európai Zöld képviselőt választottak meg, ami lehetővé tette a pártelit bizonyos fokú megújulását. Viszont az újonnan érkezők sem igazán kezdők a politika terepén. Daniel Cohn-Bendit például azért lett franciaországi jelölt, mert Németországban a mandátumok ideje korlátozott és Cohn-Bendit túllépte volna az engedélyezett határt. Gérard Onesta, az előzetesen rögzített feltételeknek megfelelően odahagyta strasbourgi parlamenti helyét, viszont minden valószínűség szerint listavezető lesz a 2010-es regionális választáson. A 29 éves Karima Delli egy szenátor munkatársa volt, Hélène Flautre harmadik ciklusát tölti, Michèle Rivasi polgármester-helyettes és tanácsnok-helyettes volt Dróme megyében, François Alfonsi polgármester volt, és így tovább…
Félnek visszatérni eredeti szakmájukhoz
A Kommunista Párt helyzete egy kicsit más. Itt is megfigyelhető ugyan, hogy nő a választott képviselők hatalma, főleg ha figyelembe vesszük, hogy történelme során a PCF mindig ügyelt a pártelit és a személyi hatalom szoros ellenőrzésére (a pozícióhalmozás egészen az 1970-es évekig tilos volt). Minden jel arra mutat, hogy a PCF visszatért a két háború közötti alaphelyzethez: országos szinten láthatatlanok a választói, és sikereit önkormányzati bázisain éri el. A párt erősen támaszkodik képviselőire, ezzel ugyan fékezi veszteségeit, ennek viszont az az ára, hogy a képviselők nagy önállóságot vívtak ki maguknak. Ez a túlélési stratégia, a „spárga-pozíció” (nagyterpesz) ad magyarázatot arra, hogy ideológiai alapon közel áll a szélsőbalhoz, míg helyhatósági szinten kiegyezik (vajon meddig még?) a szocialistákkal.
Roger Martelli kommunista történész ezzel kapcsolatos elemzése így szól: „Átmeneti időket élünk. A pártszervezet életben tartása érdekében igyekeznünk kell, hogy megtartsuk a már elért képviselői létszámot, ezért tapadunk rá a szocialistákra, és próbáljuk megőrizni az önkormányzatokban elért erős pozíciónkat. De amikor fékezni próbálunk, akkor védekezünk, ami sajnos nem teszi lehetővé egy dinamikus megújulási és fejlődési stratégia kialakítását. A választási kérdések és a helyi érdekek vitán felül túl nagy súlyt kaptak, de úgy tekintünk erre, mintha ez lenne a pártszervezet fennmaradásának, illetve a kommunista jelenlétnek a feltétele. A párt mindent megtesz azért, hogy sok képviselője legyen, akiknek megnőtt ugyan a szerepe, de nem a pártvezetésben. A PCF-et továbbra is a hierarchikus szervezeti forma jellemzi. Ugyanakkor a pártvezetőiből lettek a képviselők, és ennek különböző következményei vannak. Az 1998-as regionális választás ebből a szempontból vízválasztó volt. A belső utasítás szerint mindenütt a megyék főtitkárát kellett listavezetőnek állítani, ami hatalmat adott nekik a végrehajtói hatalmi ágban is. Ez nagyon nagy változást jelentett, hiszen fizetett alkalmazottakat helyeztek képviselői tisztségekbe. Addig a megyei főtitkár háttérben volt, nem hárult rá a napi vezetés feladata, alapvetően ő volt a felelős a párt politikai ügyeiért. Akkoriban gyakran hallhattuk : „ha nem én leszek a képviselőjelölt, akkor szétesik a megyei szervezet”. Sok volt munkás, akiből képviselő lett, és már nagyon régen a politikából él, fél attól, hogy visszamenjen az eredeti szakmájába, ahol már nehezen találná meg a helyét.
A PCF életképessége és működése ténylegesen is függ választott képviselőitől. 2007-ben például a több mint tízezer önkormányzati képviselő befizetéseiből származott bevételeinek a fele. A képviselői befizetések aránya a PCF-ben a legnagyobb (9).
Összességében a baloldali pártok jobban függnek a helyhatósági intézményektől, mint fordítva. A „szakértelem” hangsúlyozása technikai feladattá alakította át a politikát, így elvette annak „politikai élét”. Még a laikusok is átvették ezt a nézőpontot és elfogadták, mint a feladatmegosztás szükséges feltételét. Mint azt Pierre Bourdieu kimutatta, a politikai tér egyre függetlenebbé válik, saját belső ügyeivel van elfoglalva, és zárt az újonnan érkezők felé (10). Akik bekerülnek a politika véráramába, egyre hosszabb ideig maradnak benne, és kikezdhetetlen, bebetonozott kasztnak látszanak. 1958-ban a parlamenti képviselők egyharmada 40 évnél fiatalabb volt. 2002-re ez az arány egy a tizenháromhoz. 2008-ban, a történelem folyamán először, a parlamenti képviselők többsége 55 évnél idősebb. Gyakorlatilag szinte minden politikai pártban rendszeressé vált képviselők újrajelölése.
Az intézményes baloldal messze nem megy szembe ezzel a fejlődési vonallal, hanem ezt erősíti. A politikusi pálya professzionalizálódása hozzájárul ahhoz, hogy a gyakorlatban, de szociálisan is eltávolodjanak azoktól a társadalmi rétegektől, melyeket pedig képviselni, érdekeiket védeni hivatottak. Ha valaki a politika színpadára lép, az azt jelenti, hogy teljes odaadással, nagy időráfordítással politizál, de gyakran azt is, hogy elhagyja eredeti társadalmi környezetét, és más szabályok és szokások alapján működő új csoportba lép át. Az idő múlásával egyre nehezebben tudja elképzelni, hogy máshogy is lehet élni. Ha egy politikusnak nincs képviselői mandátuma – az valóban rontja a politikus státuszát, lehetőségeit és elismertségét – erre hivatkozva lehet tehát képviselői mandátumot követelni, de végül emiatt szűkült le erősen a politikai játéktér.
A politika professzionalizálódásával a választott politikusok már nem tipikus képviselői azoknak a társadalmi csoportoknak, amelyek megválasztották őket, ennek nyomán egyre inkább elveszítik kapcsolatukat a lakosság különböző rétegeivel, s egyre kevésbé képesek képviselni azok érdekeit. Azok a tanárok, akik a 80-as évek elején szocialista képviselők lettek, mára nagyon elszakadtak eredeti közegüktől, ahol pedig egykor a PS komoly támogatottsággal rendelkezett. De apadt a szakszervezeti és egyesületi háttérből újonnan érkező tagság száma is. A legutóbbi országos küldöttgyűlésen már egyetlen munkás származású parlamenti képviselőjük sem volt. Ez a fejlődés komolyan akadályozza a baloldali erők megerősödését, megújulását. A párt melletti elkötelezettség a karrier-kilátások függvényévé vált. A választásokon a politikusok egyéni érdeke kap elsőbbséget, a pártapparátus stratégiája uralja a pártpolitikát.
A pozícióhalmozás vége a Szocialista Pártban?
Max Weber német szociológus a 19. század vége felé elemezte egy új társadalmi szereplő – a politikus – megjelenését, aki a hagyományos társadalmi elittel ellentétben a politikából és a politikáért él. A baloldal a történelem folyamán mindig is ellenőrizni szerette volna ezt a réteget, hogy ezáltal elkerülhesse a párton belüli személyi hatalom kialakulását és eluralkodását. A munkáspárti minta szerint – melyet hosszú ideig a szocialista és a kommunista pártok is követtek –, a választott képviselőknek kötelező volt alávetni magukat a pártutasításoknak, hiszen a párt volt a legitim képviselője, megtestesítője annak a társadalmi osztálynak, melyet képviselniük kellett. Ebben a mintában a képviselő a megbízatása, mandátuma alapján szólal fel és tevékenykedik: azaz pártprogram alapján, nem pedig egyéni álláspontja és értékelése szerint.
Nem szabad, hogy a képviselői mandátum a társadalmi felemelkedés és megkülönböztetés alapjává váljék. Ez a pártminta a történelem folyamán többször változott és ment átalakuláson keresztül, mint például az 1970-es években, amikor Jacques Julliard A politika professzionalizálódása ellen (Seuil, 1977.) címmel adott ki pamfletet. Martine Aubry, a PS jelenlegi elnöke a pozícióhalmozás elleni fellépésével ismételten a képviselők ellenőrzését próbálja megszigorítani. Megpróbálja a tagságra, a bázisra támaszkodva kézbe venni, ellenőrizni és korlátozni a képviselők hatalmát. Igen ám, de a párttagság ma már egyre inkább a …. képviselőkre szűkült.
A múltban is voltak már hasonló próbálkozások, de nem sok sikerrel jártak, mivel az érdekelteknek mindig sikerült kibújniuk a korlátok alól. A pozícióhalmozás tiltása a regionális választásokon most sem érvényesül, hisz a parlamenti képviselőknek máris megengedték, hogy csak következő újraválasztásuk után mondjanak le egyéb pozíciójukról. Arnaud Montebourg politikai karrierje ékes példája az ilyen típusú helyzeteknek. 2008 márciusában választották meg parlamenti képviselőnek, miközben a Saône-et-Loire megyei tanácsnak is elnöke volt. Lelkes támogatója volt a pozícióhalmozás betiltásának, de a megyék felszámolásának is. Megválasztása után azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek, és mindkét pozícióját megtartotta. Azért némi őszinteséget kihallhatunk szavaiból, a Liberation-nak 2008. február 23-án adott interjújában: „Kívülről érkeztem a rendszerbe,de mára már konformistább lettem”.
R. L.
