hu | fr | en | +
Accéder au menu

A klímaváltozás körüli alkudozások lényegéről

Földünkön nyolcszázezer éve nem érte el ezt a szintet a CO2 koncentrációja: megközelíti a 385 ppm-et (parts per milliont, a légkör 385 milliomodrészét). Ez a CO2 növekedés nem a természeti ciklusok következménye. Miközben az Ember szüntelenül merít a természet erőforrásaiból, telurikus hatalommá vált és bolygónk alapvető ciklusait kezdi befolyásolni: beléptünk az antropocén, az emberi hatás alatt álló geológiai korba, amelyben az emberiség képes a Föld éghajlatának megváltoztatására.

JPEG - 251.2 kio

Az üvegház-hatás következményeinek globális szabályzását az 1992-es a klímaváltozással kapcsolatos ENSZ keret-egyezményének égisze alatt próbálják meg kialakítani. Az egyezmény nyomán létrejött Kyoto-i jegyzőkönyv (1997) bonyolult alkudozások kereteit és nyelvezetét hozta létre: felszólítja az ipari országokat, a nagy történelmi szennyezőket, hogy 5,2%-kal csökkentsék kibocsátásukat 1990 és 2012 között. A célkitűzés szerény, a mérleg még ennél is szerényebb. (1) A Kyoto-t aláíró ipari országok kibocsátásai 9,9%-kal nőttek 1990 és 2006 között, kivételt képeznek a kelet-európai országok, elsősorban Oroszország, ahol 37%-kal zuhant a szennyezés-kibocsátás, a szovjet blokk összeomlását követő ipartalanítás következtében.

Hogy elkerüljék a megállapodás formális felmondását, a kyotói egyezményt ratifikáló országoknak egy új szerződést kell kidolgozniuk, utolsó halasztásképpen legkésőbb 2009 decemberében, a koppenhágai klímakonferencián. A cél az, hogy a kibocsátó országok minél előbb elérjék a kibocsátási csúcsot, és már 2015-ben elkezdjék a szennyezés-kibocsátás csökkentését. A klímaváltozással foglalkozó kormányközi Csoport olyan ambiciózus javaslattal állt elő, hogy 2020-ig 25-40%-kal csökkentsék a CO2 kibocsátásokat, és ezt 2050-re 85%-ra emeljék. (2)

A tárgyalások két pólus közt zajlanak: piaci eszközök kontra környezeti normák. Az évek során a kyotói egyezmény eltávolodott a keret-konvenció szellemétől: a kereskedelmi tét vált fontossá és az ENSZ szabályozás politikai jellege teljesen kiveszett. A karbon-piacon minden állam rendelkezik egy széndioxid kibocsátási kvótával és azok a vállalatok, amelyeknek kibocsátása kisebb kvótájukból eladhatják kibocsátási jogaikat a piacon. Az Európai Unió végül is – a 2005. januári Emission Trading Scheme-mel – engedett a nehézipari lobbi nyomásának, így most a vállalatok több kvótával rendelkeznek, mint amennyi széndioxidot kibocsátanak. Például az Arcelor Mittal csoport 2008-ban egy 32%-os többlet engedélyt kapott, 536 millió euró értékben. Ezért, bár 2005-2007 között nőtt Európában a szennyezés-kibocsátása, de a kvóta-többlet eladásából 800 millió eurós nyereségre tett szert.

És van egy másik kibúvó is: a vállalatok megvásárolhatnak olyan kibocsátási lehetőségeket, amelyeket a világ más táján engedélyeztek meghatározott, szennyezést csökkentő projektek bevezetése kapcsán – így tehát a vállalatok nem törekszenek arra, hogy a saját kibocsátásukat csökkentsék. Az Unió 2008 decemberében elfogadott „Energia és Klíma” csomag rendelkezései szerint, a kibocsátás csökkentése is kiszervezhető, a Dél országaiban teljesített beruházások és fejlesztési projektek (MDP) fejében. A kínai kormány ezt a manővert pontosan megértette, és azt követeli a nyugatiaktól, hogy az imént vázolt MDP-féle megoldás helyett igenis maguk hajtsanak végre egy legalább 40%-os kibocsátás csökkentést 2020-ig. Ezek az abszurd választási lehetőségek végül is azt jelentik, hogy más országokra – azokra, akik nem jutnak ki a nemzetközi karbon-piacra – hárítják át a széndioxid kibocsátás tényleges csökkentésének terhét.

Az éghajlattal foglalkozó előző ENSZ-konferencián, 2008 decemberében, a lengyelországi Poznanban, az amerikai környezetvédő szervezetek örömmel fogadták a Barack Obama adminisztráció terveit. Végül azonban csalódtak. Az American Clean Energy and Security Act, amit csak nagyon kis többséggel fogadott el és szavazott meg képviselőház június 26-án, lehetővé teszi egy óriási karbon-piac kialakulását az USA-ban. Az energiaipar nagyvállalatai óriási C02 kvótákat kapnak, amelyekből csupán 15%-ot kell árverésen megvenniük, a többit ingyen kapják az államtól. Ennek az ajándéknak a fejében kell 2020-ig 17%-kal csökkenteniük, a törvény szerint, a kibocsátásaikat a 2005-ös szinthez képest. Ráadásul az egész széntermelő szektor, a Big Coal, teljes mentességet kapott 2025-ig.

A klímaváltozás elleni harc tehát a „bűnbocsánat-levelek” világpiacává alakult át, amelynek haszonélvezői a nagy ipari országok. A fosszilis energiahordozóknak nyújtott szubvenciók megszüntetése – ezek globális összege 300 milliárd dollárra tehető – minden bizonnyal hatékonyabb alternatívát jelentene. (3)

A széndioxid kvóták körüli bűvészmutatványok mellett megjelent egy újabb univerzális csodaszer: a szénerőművek által kibocsátott széndioxid fogságba ejtése (bolygónkon a szennyezés-kibocsátás egynegyedéért a szénerőművek a felelősek). Az elképzelés szerint gázzá alakítják át a szennyezést és bepréselik a talajvizekbe, ahol az évszázadokon át csendben pihen majd. Ez a mérnök-geológiai eljárás átalakítaná a talajokat ugyanakkor lehetővé tenné, az ipari hatalmaknak, hogy továbbra is tobzódjanak az energiában. Kínától Franciaországig, az Egyesült Államoktól Kelet-Európáig, ez a nagyon drága technológia sok milliárd eurós szubvencióval működne, és végül karbon-hitel formában bukkanna fel a légkörrel folyó spekuláció határidős piacán. A rendszer csúcspontja az erdőirtáshoz és az erdőpusztuláshoz (REDD) kapcsolódó új kaszinójáték, melynek eredménye az, hogy a nagy fakitermelő és papíripari vállalatok további szabad földterületekre teszik rá a kezüket. Az Antropocén-korban a természet feladata az, hogy az emberi szertelenség következményeit felszívja.

A déli országok, minden illúzió nélkül, azért készítettek a koppenhágai konferenciára egy ellen-klímavédelmi szövegtervezetet. (4) Az ENSZ Klíma konvenciójának főtitkára, Ivo de Boer úr is nyugtalan, és így figyelmezteti a tárgyaló feleket (5): „Állandóan hallom azokat, akik azt állítják, hogy az éghajlattal kapcsolatos akcióval még várni lehet, hogy túlélhetjük a világ hőmérsékletének kétfokos emelkedését, hogy nyugodtan csökkenthetjük a költségeinket és kikerülhetjük a nehézségeket, és hogy vannak más prioritások is. Meggyőződésem, hogy ez globális katasztrófához fog vezetni.”

Agnes Sinai

A szerző újságíró
Sipos János

(1Lásd Aurélien Bernier: „Faut-il bruler le protocole de Kyoto” („El kell-e égetni a kyotoi jegyzőkönyvet”). Le Monde diplomatique, 2007 december.

(2Intergovernmental Panel on Climate Change, Fourth Assessment Report. Climate Change 2007: Synthesis Report. Summary for Policymakers. www.ipcc.ch

(3Programme des Nations unies pour l’environnement. Reforming Energy Subsidies: Opportunities to Contribute to Climate Change Agenda Paris, aout 2008.

(4Lásd Projet de traité alternatif proposé par Tuvalu pour faire suite au protocole de Kyoto: http://unfccc.int/files/kyoto_protocol/application/pdf/tuvalu200509.pdf valamint: Projet de „Protocole de Copenhague” proposé par le Costa Rica: http://unfcc.in/files/parties_and observers/parties/application/pdf/060609_nv_costa_rica_proposal.pdf , 2009 június.

(5Ivo de Boer sajtókonferenciája, 2009. augusztus 14, Bonn. http://unfccc.int/press/items/2794.php

Megosztás