hu | fr | en | +
Accéder au menu

Sokk és ellensokk

Számos okunk volt eddig arra, hogy kételkedjünk Naomi Klein „sokk-stratégia” elnevezésű elméletében (1) . Ez a teória sok esetben egészen bizonyosan tökéletesen érvényes, különösen az úgynevezett átmeneti gazdaságokat, vagy a Dél országait illetően, azonban talán nem rendelkezik azzal az általános érvénnyel, melyet megalkotója legalábbis implicite tulajdonít neki. Elég nyilvánvalónak tűnik ugyanis, hogy a neoliberalizmus meggyökereződése a fejlettnek nevezett országokban nem felel meg a „sokk-stratégia”-modelljének, inkább lépésről lépésre, „hideg fejű” programokkal válik egyre szisztematikusabbá és egyre erőteljesebb hatásúvá. Most mégis el kell ismerünk: első alkalommal történik meg, hogy Naomi Klein analízise látványosan igaznak bizonyul a „fejlett” kapitalizmus szívében is.

A pénzügyi magánkapitalizmus ugyanis egy óramű pontosságával húzta maga után a válságba a közpénzek szféráját is. A dolog sorsszerű volt, két okból is: egyrészről természetesen teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a közhatalmi szervek ne tegyenek semmit a bankszféra összeomlásával járó irdatlan kockázat láttán. A teljesen legitim dühkitörések a pénzügyi szektor machinációi láttán – mely szektort megint az adófizetők pénzéből kell megmenteni – nem változtatnak azon a tényen, hogy a bankok megmentése nem választás kérdése volt. Hogy a bankok megmentésében keveredett az osztályszolidaritás, a különböző személyi kapcsolatok (2) és a helyzet sürgőssége, az nem kétséges. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a keveredés bármelyik elemét tagadni lehetne, különösen igaz ez azért, mert a bankok megmentése valóban létszükséglet volt.

A kormányok azért legalább nem voltak büszkék minderre, legkevésbé arra, hogy megmenteni képesek voltak ugyan a bankokat, azonban kicsikarni belőlük bármilyen ellentételezést is mindezért – és ez lett volna a vita igazi tárgya – már korántsem. S így a közvélemény előtt mégiscsak kénytelenek voltak elmagyarázni, hogy a pénzügyi szektor megmentése, adósságainak kifizetése, vagy a legkülönbözőbb segélycsomagok nem kerültek az adófizetőknek semmibe, sőt még „pénzt is hoznak a konyhára”. Még azt is el kell ismernünk, hogy ebben az esetben nem a szokásos politikusi hencegésről és a megszokott hamisításról van szó. A francia kormány direkt kiadásai ebben az ügyben elég szerény összegűek maradtak, a pénzügyi szektor rendbetétele elsősorban azt jelentette, hogy elismerték és „garantálták” az állami mentőakciók beindítását. A bankoknak sürgősséggel átutalt összegeket vissza fogják fizetni, és ez akár még hasznot is jelenthet az államnak (3) . A szektor megmentésének közvetlen költségei nem túl magasak, legalábbis látszólag, még az Egyesült Államok esetében sem. A 700 milliárd dollárról induló összegről, a Trouble Asset Relief Program (TARP, azaz a Segítségnyújtási Program a bajba került aktívák megmentésére – szép elnevezés, csinos kis eufémizmus...) keretében létrehozott terv végül hasonló okokból kevesebb mint 100 milliárd dollárra csökkent le – melyet az Obama-kormányzat maradéktalanul vissza kíván szerezni egy speciális, a bankokra kivetett, tíz évre szóló adó segítségével.

A mentési akció szerencsés fejleményeinek ilyen meglehetősen rózsaszínű bemutatása persze elfeledkezik némely kevésbé ízléses részletről. Elsősorban arról, hogy milyen döntő szerepet is játszottak az olyan fél-kormányzati szervek, mint a Fannie Mae, a Freddie Mac és a Federal Housing Agency (FHA) (ingatlanhiteleket refinanszírozó, kormányfeladatokat ellátó pénzintézetek – a ford.), melyeket az ingatlanszektor és a gazdasági növekedés teljes összezuhanásának elkerülése érdekében riasztottak, és amelyeknek a bankok megmentésére nyújtott segélycsomagja mintegy véletlenül kimaradt a fent idézett statisztikákból. Ennek két oka volt: egyrészt ezeknek az összegeknek a visszafizetése – mégiscsak 400 milliárd dollárról van szó – jóval kevésbé látszik biztosítottnak. Másrészről a pénzügyi szektort megmentették, a recessziót korlátotok közé szorították ugyan, de továbbra is tény, hogy a nagyon komoly feszültségek fennmaradtak, bár kiszorítva speciális területekre, és semmi sem garantálja, hogy nem fenyeget, akár hamarosan, egy újabb, esetleg jóval nagyobb robbanás (4) .

De persze különösen azt fontos aláhúzni a pénzügyi intézmények megmentése érdekében történt közhatalmi beavatkozás költségeit illetően, hogy ezek a megszépítő elemzések elfeledkeznek a legfontosabbról, tudniillik arról, hogy mennyibe is került valójában a büdzsének a gazdasági aktivitás lelassulása, az ebből következő kolosszális bevételcsökkenés és ennek a veszteségei. Az államadósságok összegének robbanása és a költségvetések hiánya így jóval kevésbé a „megmentési tervekből”, mint a pénzügyi szektor összeomlásából következő makrogazdasági problémákra vezethető vissza – és itt nem lehet szó valamiféle visszafizetésről, vagy a költségek csodás megtérüléséről.

A következmények láncolatának minél hosszabbra fűzése a legbiztosabb módszer arra, hogy elveszítsük az események átfogó látásmódjának lehetőségét. A pénzügyi szektor most úgy hiszi, megteheti, hogy kifizeti a saját kis szabálytalanságainak költségeit, és az összes maradék kárt (munkanélküliség, recesszió, deficit) a makrogazdaság távoli bonyolultságára keni – azt állítva, hogy ezek a gondok igen szomorúak, de nem az ő ügyeik. És mivel a szégyenérzet ezeknek a szereplőknek nem sajátja, mintegy megfordítva a szerepeket, ők maguk lesznek azok, akik akár a múltban, leckét adnak a gyógyíthatatlan módon felelőtlenül költekező államoknak. Az államadósságok robbanása a valódi probléma, ismételgetik nekünk összeráncolt szemöldökkel a „fixed income”[v], a fix kamatozású értékpapírok kereskedelmére szakosodott bankvezetők, akiket nemrég még az adófizetők pénzén kellett megmenteni az elhalálozástól.

A bankok újra virágzó korszakukat élik, éppen a konjunktúra érdekében tett hatalmas állami támogatásoknak köszönhetően – melyek immár másodszorra mentik meg őket a végtől, azaz attól, hogy belefulladjanak az általuk nyújtott rossz kölcsönökbe –, s mindenféle erkölcsi skrupulus nélkül spekulálnak ezúttal az eladósodott államok ellen, melyek éppen most húzták ki őket a szakadékból. Azaz emelik az államoknak nyújtott kölcsön árát, növelve ezzel a deficitet... melyet éppen ők okoztak.

Íme, a „sokk”, amely lassan kezd formát ölteni. A munkavállalók szenvednek a recessziótól? Mint adófizetők ezen kívül ők fogják fizetni a költségvetés rendbe hozásának költségeit is! A kétszeres bűnhődés e rendszerét olyan ügyességgel alakítja ki a neoliberális ideológia, hogy nem tudjuk elrejteni a csodálatunkat. Az ideológia éppen most készül teljesen a maga javára fordítani egy rendkívüli eseményt, amely pedig a saját halálát lett volna hivatott magával hozni: immár távolról sem elégednek meg a „költségvetési megszorítások” egy újabb hullámával, itt már valóban az állam leépítésének igazi, sosem látott programjával van dolgunk – éppen azzal magyarázva ezek szükségességét, a költségvetési hiány és az államadósság robbanásszerű növekedésével –, amelyet egyébként ők okoztak. Minden elismerésünk: egy judoka sem csinálná jobban.

Eddig az „átlagos” sokkokkal szemben, melyek Naomi Klein meghatározása szerint mindig „kívülről” – államcsíny, ellenforradalom vagy természeti katasztrófa képében – érkeztek a rendszerbe, és okoztak olyan felfordult állapotokat, melyeket követően csak a neoliberális reformok még következetesebb végigvitele hozhatta el a kilábalást. A jelenlegi sokk teljes egészében a rendszer belső működéséből fakad, és éppen azok fognak belőle hasznot húzni, akiket a katasztrófa előidézése miatt a pálya szélére kellett volna állítani... Ám ők bravúrt hajtanak végre: a bukásukból sikert kovácsolnak. Íme, a helyzet, amelyben a neoliberalizmus látványos kudarca és szörnyű következményei ürügyül szolgálnak ahhoz, éppen ahhoz járulnak hozzá, hogy ugyanez a neoliberalizmus még magasabb szinten valósuljon meg! Mert ha nem is mondjuk ki, akkor is magától értetődő, hogy a kétszámjegyű (a GDP százalékában értendő) költségvetési deficitektől a stabilitási paktumban meghatározott 3 százalékos szintig nem lehetséges eljutni, csak az állami kiadások eddig sosem látott csökkentésével. Így lassan maguk mögött hagyjuk a lépésenkénti „reformok” már két évtizede uralkodó stratégiáját, hogy belépjünk a példátlan felfordulásokat ígérő új korszakba: a mostani a költségvetések „rendbetételét” szolgáló változásokban a kérdés már nem a lépésenkénti változtatás, hanem az egész rendszer természetének megváltoztatása lesz.

Ott, ahol a pénzügyi szféra képviselői megelégednek az állam működését és a hosszú távú kamatlábakat érintő technokrata bírálatokkal, a széles értelemben vett ideológiai apparátus – az újraaktivizált szakértők, a hosszú ideje mindig készséges média szereplőinek hada – újra szolgáltat. Lassan nincs olyan nap, hogy ne hallanánk mindenfelől a közelgő katasztrófára figyelmeztető és persze a megfelelő ellenlépéseket propagáló hangokat. Az „államadósság” ideológiai gumibotjának suhogása állandó alaphanggá vált – nem is igen tudnánk a történelemből még egy példát hozni a közvélemény ilyen intenzitású és ilyen hosszú távon érvényesülő „megdolgozására”. Ennek mértéke egyébként a lehető legbiztosabban jelzi, hogy milyen mély változásokra kell felkészülnünk.

A majd egy évtizedes intellektuális tespedéséből hirtelen magához tért The Economist – mikor úgy tűnt, hogy dédelgetett kapitalizmusa az összeomlás szélére jutott – nem kíván most másoknak is részt hagyni a nagy ideológiai reconquistából. Négy hónapja a lap megsokszorozta a módszertani teljességre törekvő speciális összeállításait „a közpénzügyekről”. Az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és persze a valóban recsegő-ropogó államadóssági helyzetben levő országok – melyeknek a helyzete szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: Írország, Spanyolország, Görögország – mind jó lehetőséget nyújtanak a verdikt lelkes ismételgetéséhez: „csökkenteni kell az állami kiadásokat”. Aki meg akar győződni arról, hogy nagy liberálisaink kitörtek a szégyen periódusából, és újra támadásba lendültek, annak elég megfigyelnie a „mérvadó hetilap” írásainak hangnemét és az általa osztott kötelező érvényű tanácsokat: „A magánvállalatok világában mindenki számára egyértelmű, hogy tíz százalékkal kell csökkenteni a dolgozók számát. Nincs oka annak, hogy a kormányok miért ne tehetnék meg ugyanezt [...] A közszféra béreit csökkenteni kell, éppen azért mert ez ellentételezné, hogy ezek biztos munkahelyek [...] A közszféra nyugdíjai túl nagylelkűek [...]” (6) , mindent elmond az igen árnyalt szerkesztőségi vezércikk címe: „Stop!”. A cikk egyébként igen egyértelmű figyelmeztetéssel zárul: „A ’The Economist’ vissza fog térni mindezekre a kérdésekre az elkövetkezendő hónapokban” – hát ebben legalább biztosak lehetünk.

Nem fogunk tudni nem egyetérteni a meghirdetett sorsszerűséggel, sem kitörni az ideológiai pergőtűzből, ha nem vesszük szemügyre magának a „sokknak” a nagyon is kézzelfogható következményeit. Ezért hasznos, ha egy koherens tablóba összegyűjtjük a változások most még szétszórt állapotban levő előjeleit, hogy tisztább képet kapjunk az éppen kidolgozás alatt álló programok valódi természetéről. Az ír közszféra munkásai, akiknek éppen most „javasoltak” tíz százalékos reálbércsökkentést, már nagyjából sejtik, miről is van szó igazából. Ugyanezen célokból görög kollégáik is hasonló büntetésben fognak részesülni (hozzátehetjük: ráadásul az Európai Bizottság szíves támogatásával), ami pedig a franciákat illeti, lassan számukra is összeáll a kép. A kép elemei: a bejelentett nyugdíjreform, az állami alkalmazottak nagyarányú elbocsájtásainak terve, a költségvetési egyensúly teljesen értelmetlen alkotmányba foglalása, azaz a jóléti állam lerombolásának programja. Ez lesz a válság hatása minden más országban is: tehát az elmúlt évtizedek lépésenkénti reformjaival való szakítás, a „sokkból” következő koncentrált támadás, amely ezúttal nem fogja a társadalom egyetlen csoportját sem érintetlenül hagyni.

Persze éppen a jóléti állam ellen irányuló támadás valószínűsége magyarázza azt is, hogy ha nem akarjuk egyszerűen letagadni a költségvetések nagyon is létező problémáit, akkor vissza kell utasítanunk, hogy a kiadási oldalt érintő durva csökkentések jelentik az egyedüli kiutat. Ez egyben azt is jelenti, hogy fel kell vetnünk néhány alternatív – a vitákból természetesen szisztematikusan száműzött – megoldási javaslatot, melyek megérdemlik a figyelmünket.

Mindenesetre azt kell feltételeznünk, hogy a megfelelő eszköz a pénzügyi bevételek növelése, feltéve, ha ezeket jól irányítjuk: ne is akadályozzák meg a növekedést, de ne is azokkal fizettessék meg a válság árát, akiknek semmi köze sem volt a kirobbanásához. Mondhatják erre, hogy ez a két kitétel igen szűk mozgásteret biztosít az adóztatás tekintetében. Igaz, ha az adóalanyok számát vesszük szemügyre, de – szerencsére – teljesen hamis, ha ezeknek a pénzügyi súlyát. Pontosabban fogalmazva, a kérdéses „adóalanyok” alatt igen sokszínű társadalmi kategóriákat érthetünk, amelyek esetében a különböző fiskális lehetőségekkel való játék igen komoly bevételeket hozhat. A pénzügyi tranzakciók, a különböző pénzügyi szervezetek és az ezekben dolgozó személyek a minden bizonnyal boldog jelöltjeink arra, hogy elosszuk köztük azoknak a károknak a költségét, melyet éppen ők okoztak: elsősorban azért, hogy megértessük mindenkivel: a költségvetések rendbetételének ügyében az egyetlen elfogadható módszer, ha csak ők fizetik a saját válságuknak a teljes árát.

Ha sok tekintetben nagyon is indokolt kételkedni a Tobin-adó előnyeiben, elsősorban arról van és lehet persze szó, hogy maga az adó semmiféle radikális változást nem hozhat magával a pénzügyi spekulációs tranzakciók „természetében”. Vagyis nem változtatja meg alapvetően a pénzügyi struktúrát, mégis jogosnak látszik a figyelmeztetés: éppen azért, mert ez egy adó, nagyon is van kedvező pénzügyi vonatkozása: bevételt hoz! (7) Sőt, azt mondhatjuk, hogy igen jelentős bevételt hoz, ha elfogadjuk azt, amit már sokan leírtak és megvizsgáltak: tekintetbe véve e tranzakciók csillagászati összegét, még akkor is hatalmas pénzbevételekről van szó, ha magát az adót nominális értékében igen alacsony szinten állapítjuk meg.

Ilyen adót természetesen elsősorban a pénzügyi intézmények fognak fizetni, de semmi okunk sincs rá, hogy itt megálljunk a megadóztatásukban, másodsorban is nekik kell következniük. Ma, amikor az Obama-kormányzat kidolgozta a bankok (és a pénzügyi alapok) megadóztatásának módszereit, nehezen hihetünk azoknak a véleményeknek, hogy egy ilyen adó bevezetése csupán a tudatlan forradalmárok számára fenntartott gazdasági ésszerűtlenség. Éppen e területen nyílik tág tér a pénzügyi képzeletvilág számára, hogy kidolgozzuk ezeknek az adóknak a pontos módszertanát: Mit adóztassunk? A profitot? Az aktívák összességét? A legkockázatosabb aktívákat (ezzel ráadásul csökkentenénk a pénzszektor korlátlan kockázatvállalási kedvét)? A legjobban fizetett alkalmazottakat? Az adózás célja a jelenlegi hiányok megszüntetése, vagy olyan alapok létrehozása legyen, amelyek jelentősebb garanciákat jelentenek a jövőre nézvést? És így tovább. Ezen túlmenően nem nagyon látjuk annak okát, hogy a részvényesek, akik tulajdonosok – tehát felelősségük van – valamiféle mentességet kapjanak, mint ahogy az is teljesen logikusnak tűnik, hogy válságos időszakban megtiltsuk a részvényosztalékok kifizetését.

Ezután következhetnek a magánszemélyek. A bankok irányító káderei, tisztviselői (akikről gyakran elfeledkezünk), vagy a dealerek (a pénzügyi termékek üzletkötői), akikhez – túl a pénzügyi szervezetek behatárolt körén – még hozzáadódnak a hasonló feladatokat ellátó személyek (8) . Minden bizonnyal ez lenne az a pillanat, amikor sokan nekünk támadnának, hogy a rendbetétel ily módon meghatározott célpontjai olyan szűk körből kerülnek ki, adóztatásuk olyan keveset hozna a konyhára, hogy az egésznek inkább szimbolikus jelentősége lenne, azaz büntetni akarnánk őket, és a érzelmek hullámhosszán játszanánk csupán. Igaz, hogy ez egy meglehetősen szűk kör, de azok, akik ezt állítják, hajlamosak elfelejteni, hogy éppen ők voltak a másfél évtizede zajló globális növekedés elsőszámú haszonélvezői voltak, akiknek a pénzügyi súlya oly nagy, hogy pusztán az ő adóztatásuk is néhány GDP-pontot hozna a költségvetések számára.

Azt sem haszontalan újra elmondani, hogy a bankszektor fizetései és bónuszai másodrangú szerepet játszottak a pénzügyi válság általános gazdaságtanában, de néha nem árt emlékeztetni, hogy ezeknek a fizetéseknek kiemelkedő jelentősége van a társadalmi igazságosság szempontjából – és persze arra is, hogy a szabályozásuknak fiskális aktualitása van. A pénzügyi szektornak és kollaboránsainak beszédmódja meglehetősen kiszámítható, ezért természetesen azonnal azzal fognak minket ijesztgetni, hogy a fizetéscsökkentés miatt a legjobb „agyak”, a „szakértők” elmenekülnek majd más égtájakra. De legyünk őszinték! Ettől már egyre kevesebben rettegnek igazán – egy percig sem tartható álláspont, ha komolyan szemügyre vesszük a dolgokat (9) .

De hogy folytassuk a figyelmeztetések sorát, azaz hogy még karakteresebben fogalmazzunk. A folyamat, amely a magánszféra pénzügyi intézményeinek válságát a közpénzügyek krízisévé alakította át, távolról sem állt meg ezen az úton: ma már politikai válsággal van dolgunk. Egyesek a „rendszer szívében” kezdenek valóban megijedni, ezt mi sem igazolja jobban, mint hogy a pénzügyek „legendás ellenségei” – például Dominique Strauss-Kahn vagy Jean-Claude Trichet (10) – a nyilvánosság előtt fejezték ki aggodalmukat: egyes társadalmi rétegek nagyon rosszul fogják tűrni, ha nekik kell viselniük egy új pénzügyi válság költségeit. A legviccesebb ebben – ha fogalmazhatunk így – persze az, hogy egy „elkövetkezendő” válság hipotézise a lehető legkevésbé sem zárható ki, sőt nagyon is valószínű, és éppen az államadósságok becsődölése várható, mert egyenes következménye lesz a mostani válság kezelésének – és való igaz, hogy a közvélemény számára ez már soknak bizonyulhat.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy az elégedetlen népet megnyugtatandó a lehető legintézményesültebb szakszervezetek, melyek – immár meghaladva másodrendű ellentéteiket – egy blokkot alkotnak a jobboldallal és a „baloldali” szociáldemokráciával, néhány ártatlan menetet szerveznek. Tegyük föl, hogy egy napfényes napon felvonulnak mondjuk a párizsi République és Nation tere között, sőt talán még egy piknikre is sor kerül. Ám lehetséges, hogy az ilyen menetekkel már nem éri be az adott nép, mely amúgy is egyre fáradtabb menetelni, hiszen látja, hogy itt nem a saját „menetéről” van szó, hanem arról, hogy a szó minden értelmében megvezetik.

Nem vesszük magunknak a bátorságot, hogy előre jelezzük, mi következhet mindebből – bár a görögök már adtak számunkra némi ízelítőt –, de talán nem árt arra emlékeztetnünk, hogy egy-egy társadalmi csoport magától sosem gonosz. De azzá válhat, ha sokáig brutálisan bánnunk vele, ha úgy viszonyulunk hozzá, sőt elő is segítjük, ha folyamatosan azt ismételgetjük, hogy nincs más lehetőség, mint a veletek való brutális bánásmód. Pedig bizony vannak más lehetőségek! (11) . Ha megfelelő elszántsággal képviseljük azokat, még valódi „ellensokk” is keletkezhet belőlük.

(1) Naomi Klein: La Strategie du choc. La montée d’un capitalisme du desastre. (A sokk-stratégia. A katasztrófa-kapitalizmus eljövetele), Actes Sud, Arles, 2008.

(2) Az AIG megmentésének feltételei, melyek valójában az AIG hitelezőinek a megmentését jelentették, és különösen (de nem kizárólagosan) Goldman Sachsot, de ez részletesebb kifejtést igényelne.

(3) Mivel a SFEF (Société de Financement de l’Economie Francaise – a francia gazdaság finanszírozásáért felelős vállalat) a saját forrásköltségeinél 400 ponttal magasabb kamatra hitelezett a bankoknak.

(4) Ezt bizonyítja, hogy el kellett törölni a Fannie-Freddie-nek nyújtható, eredetileg 200-200 milliárd dollárra engedélyezett segélykeret felső korlátját, és meg kellett hosszabbítani 2012-ig a veszteségekre nyújtott állami garancia érvényességét.

(5) Kamat- és árfolyamváltozásokhoz köthető pénzügyi termékekre szakosodott intézmények, amelyeknek egy jelentős része az államadóssággal kapcsolatos kereskedelemhez köthető.

(6) The Economist, 2010. január 23.

(7) André Orléan: Sokkal jobb, mint a Tobin-adó”, Challenges, Párizs, 2009. október 29.

(8) Ez azért a teljes népesség egy százalékát jelenti.

(9) Lásd például Bónuszok és prémiumok: a szakértők (nagyon is visszautasítható) zsarolása, és Bónuszok: az ál-reguláció látszata, blog „La pompe à phynance”, Le Monde Diplomatique.

(10) Az IMF és az Európai Központi Bank francia származású elnökei – a fordító

(11) Lásd Túl Görögországon: hiány, adósság és pénz és Ha a G20 akarná...., blog „La pompe à phynance”.

Frédéric Lordon

Balázs Gábor

Megosztás