hu | fr | en | +
Accéder au menu

A világ teljes elvárosiasodása

2007–2008 folyamán az emberiség történetében először fordult elő, hogy a városi agglomerációkban élő világnépesség meghaladta a falvakban élő lakosság létszámát. Több mint 3,3 milliárd ember él a városokban, közülük több mint 500 millióan 10 milliónál több lakost számláló megapoliszokban vagy 5 milliónál több lakossal rendelkező hatalmas városokban. Az ENSZ előrejelzései szerint a világ urbanizációs rátája a következő évtizedekben jelentősen meg fog nőni, 2030-ban el fogja érni az 59,7%-ot, 2050-ben pedig a 69,6%-ot. A régi és az új városi centrumok fel fogják szívni az eljövendő demográfiai növekedés legjavát.[i]

JPEG - 51.7 kio

A nagyarányú átalakulás elsősorban a legnépesebb szegény és fejlődő régiókat fogja érinteni. A már nagyon erősen urbanizálódott legfejlettebb országokban a városi népesség arányának növekedése viszonylag szerény lesz, a jelenlegi 74%-ról az évszázad közepére 85%-ra fog emelkedni a maximumig tolva ki a városi expanzió lehetséges határait. Ugyanez a helyzet a fejlődő világban kivételnek számító Latin-Amerikában is, hiszen ott a városiasodás a 20. század elején már igen előrehaladott állapotban volt. Az ottani azonban más típusú urbanizáció, mint ami a gazdag országokban van.

Afrika és Ázsia pedig kénytelen lesz – máris kénytelen – megtapasztalni az egyensúly felborulását. Az 1950. és napjaink között megtízszereződött (33 millióról 373 millióra nőtt) afrikai városi népesség 2050-ben el fogja érni az 1,2 milliárd főt, vagyis az összlakosság 63%-át. Ázsia városlakóinak a száma, mely a múlt század közepén még csak 237 millió főt tett ki, mára eléri az 1,65 milliárdot, a közeljövőben pedig meg fog duplázódni (3,5 milliárdra fog nőni). Az indiaiak több mint fele, a kínaiak közel háromnegyede, az indonéziaiaknak pedig négyötöde lesz városlakó.

Egyszóval – Lewis Mumford történész figyelmeztető jóslatával élve – az egész világ „egyetlen várossá válik” (2) , vagy inkább aránytalanul túlterjeszkedett urbánus pólusok csoportjává, amelyek a globalizált gazdasági tér csomópontjait fogják jelenteni. A szegény és fejlődő térségek extenzív urbanizációja forradalmasítja az emberiség nagy részének életmódját, és a folyamat csak gyorsulni fog. Az általa gerjesztett migráció forrásaként és következményeként új társadalmi rétegződést vált ki, és hangsúlyosabbá teszi a földteke ökoszisztémájának az ember által elindított átalakulási folyamatát.

Hogy megérthessük valódi jelentőségét, a jelenséget távlati történelmi perspektívába kell helyeznünk. A tömegméretű expanzív városiasodás elválaszthatatlan az antropocén (az emberi hatás alatt álló kor) megjelenésétől: ez a kifejezés arra utal, hogy új földtörténeti korszakba léptünk, amely az ipari forradalommal vette kezdetét. A fosszilis energiahordozók intenzív felhasználásának köszönhetően e forradalom gyökeresen átalakította a lakóhelyeket és a településeket.

E fordulat előtt a gazdasági és a társadalmi élet évezredeken át a hagyományos gazdálkodás lassú ritmusa szerint működött, a falvak és az első városok „szimbiózisszerű kapcsolatot tartottak fenn a természetes környezetükkel” (3) . A társadalomnak természetesen volt lokális hatása a környezetére, de ahhoz nem volt elég ereje, hogy veszélybe sodorja az ökoszisztéma egyensúlyát. A neolitikum mezőgazdasági forradalmától – mely lehetővé tette a letelepedett életmódot és a népesség koncentrálódását – a 19. századig a világ városi lakosságának aránya korlátozott maradt. Paul Bairoch történész becslései szerint, aki felülvizsgálta az összes korábbi számítást, 9 és 14% között ingadozott koronként és régiónként. (4)

Persze ez alatt a nagyon hosszú preindusztriális korszak alatt is születtek óriási agglomerációk, mint például Babilon, Róma, Konstantinápoly, Bagdad, Hszian, Peking, Hangcsou, Nanking stb. Közülük némelyik egy-egy birodalom szíve volt, s több tízezer, sőt több százezer embernek adott otthont. I. sz. 1300 körül Pekingnek 500–600 ezer lakosa volt. (5) Európa a középkorban – ahogy Bairoch nevezi – „a városok előretörését” élte át, amelynek során a 20 ezer vagy még több lakosú kereskedővárosok és városállamok hálózata jött létre. Ám ez alapjaiban nem borította fel a város és a vidék közötti egyensúlyt, s nem forradalmasította a társadalmi viszonyokat.

1780-ban az egész világon kevesebb, mint száz olyan várost lehetett találni, amelynek 100 ezernél több lakója volt; nem lehet szó városi dominanciáról sem Európában, sem másutt. A prekapitalista társadalmi reprodukció mindenütt a mezőgazdaságon nyugodott, olyan rurális bázison, mely a társadalmi tevékenység általános keretéül szolgált.

Az ipari forradalomtól kezdve azonban „az urbanizáció és az indusztrializáció között új, szimbiózisszerű kapcsolat” alakult ki. (6) Mivel a munkaerő és a tőke koncentrációját igényelte, az ipari forradalom felgyorsította a munkamegosztás átstrukturálódását és a korábban sohasem látott mértékű városiasodást. A már 1750-ben is magasnak számító, kicsit kevesebb, mint 20%-ról az Egyesült Királyság városi népességének aránya másfél évszázad alatt 80%-ra nőtt. Az újonnan iparosodott régiók városi lakossága (Japán kivételével) 1800. és 1914. között átlagban megtízszereződött, s elérte a 212 millió főt; ez, a demográfiai növekedésnél háromszor gyorsabb gyarapodás olyan átlagos urbanizációs rátának felel meg, amely 10%-ról 1914-re 35%-ra emelkedett. Az ipar akkoriban az urbánus munkaerő kb. felét szívta fel, ami a mezőgazdasági termelékenység egyenletes növekedésén nyugodott. Nem szabad alábecsülni ennek az átalakulásnak az erőszakosságát: bizonyítéknak ott vannak a gyermek és felnőtt munkásosztály élet- és munkakörülményei a század második felében. Ez a folyamat ugyanakkor együtt járt az előbb lassú, majd egyre gyorsuló általános életszínvonal-emelkedéssel, amelynek a 20. században a tanúi lehettünk.

A városiasodás jellege a gyarmati világban ettől eltért. A Nyugat területi terjeszkedéséhez kapcsolódva az ipari forradalom új nemzetközi munkamegosztást intézményesített, amelyben a távolsági kereskedelem egyre nagyobb szerepet játszott. Ezt az első globalizációt jellemezve Karl Marx 1848-ban a következőket írta: „[Az ősi nemzeti iparokat] új iparok szorítják ki… amelyek… legtávolabbi égövek nyersanyagát [fogyasztják], és amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják. A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolibb országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép.” (7)

Ez az aszimmetrikus sokrétű függés, mely a „centrum–periféria” egyenlőtlen viszonyai körül szerveződik, átszerkeszti a gyarmatosított vagy függő térségek gazdaságát. A világgazdaságba való kényszerű betagosításuk szétszakítja a város és a vidék közötti kapcsolatokat, és kedvezőtlen körülmények közé juttatja a belső gazdasági körforgást. Kedvez ellenben az exportra szánt alapvető termékek (gyapot, cukor, ópium, gabona, ércek stb.) termelésének. A merkantilista gyarmati paktumok által kikényszerített korlátozások régiónként többé-kevésbé jelentős visszafejlődést eredményeznek a kvázi ipari tevékenységek terén Indiában, Kínában és másutt. Indiában, amely 1750 előtt a világ első számú textiltermelője volt, mindez lényegében az ipar megszüntetését jelentette.

Ennek következtében az urbanizáció összességében viszonylag alacsony szintű maradt. Csakhogy a nemzetközi árucsere új struktúrái azoknak a part menti városoknak a demográfiai növekedéséhez vezettek, amelyek a világpiacra szánt nyerstermékek lerakataivá váltak. A szubszaharai Afrikának a partvidék javára történő gazdasági „dekontinentalizálása”, Bombay, Calcutta vagy Madrasz lakosságának növekedése és Belső-India városainak elnéptelenedése a 19. század közepén ennek a következménye, mint ahogyan Észak-Afrika kikötővárosainak átstrukturálódása is a francia gyarmatosítás idején.

A 20. században e nagyrégiók gyors urbanizációja – különösen az 1950 utáni felgyorsult korszakban – általában valódi fejlődés nélkül ment végbe, kivéve Kelet-Ázsia új, fejlett országainak nagy városi egységeit (Szöul, Taipei, Szingapúr, Hongkong, ma pedig Sanghaj és Peking). Másutt a volt gyarmati országok rendezetlen urbanizációja a belső gazdasági és társadalmi egyensúly megbomlásához vezetett, de ez persze sokszor a gyarmati korszak struktúráinak öröksége, amit a világgazdaság kényszerítő eszközei csak felerősítettek.

A rurális térségek népességének özönlése a városi centrumok felé – amit a falusi szegénység serkentett – a szubszaharai Afrikában, Latin-Amerikában és Dél-Ázsiában óriási agglomerációk létrejöttéhez vezetett. E városok az állandó demográfiai és térbeli növekedés közepette tömeges munkanélküliséggel, nyomornegyedekkel, elégtelen infrastruktúrával és szörnyű környezeti problémákkal szembesültek (Lagos, Dakar, Mexikóváros, Caracas, Calcutta, Dakka, Dzsakarta, Manila…). Ezekben a városi térségekben egymás mellett él a káprázatos gazdagság és a nyomor, létrehozva világméretekben a „bádogvárosok bolygóját” (8) .

Persze, amint azt Manuel Castells szociológus kimutatta, a gazdag országok nagy urbánus centrumai is „duális” városok, amelyek „Délt” és „Északot” egyaránt befogadják: társadalmilag erősen szegmentáltak, a segéd- és kirekesztett munkaerő hatalmas tömegét koncentrálják, mely gyakran a volt gyarmatokról érkezik. (9) A gazdagságot, a kultúrát, a tudást és a szakértelmet koncentráló úgynevezett világvárosok (New York, Los Angeles, London, Tokió stb.) társadalmi egyenlőtlensége ugyanakkor nem összemérhető a „harmadik világban” „globalizált” urbánus térségek egyenlőtlenségével.

A városiasodás koncentrálja és egyben ki is fejezi az iparosítás és a globalizáció feszültségeit és ellentmondásait. Erre hívta fel a figyelmet Henri Lefebvre, amikor azt írta: „az indusztrializáció értelme és végeredménye az, hogy a városi társadalom önmagát keresve jön létre”. (10) A visszafordíthatatlan urbanizáció próbára teszi azt a képességünket, hogy tudunk-e közjavakat előállítani, főleg oktatást, kultúrát, egészséget és egészséges környezetet teremteni a lakosság minden tagjának, ami az első feltétele a közös jólétet biztosító fenntartható fejlődésnek, azaz az egyéni szabadságjogok kiteljesedésének.

Az iparosodott országokban a 19. század végén és a 20. század elején kialakult nagy városi központok kapcsán rengeteg ötlettel álltak elő. A viktoriánus korban a nyomornegyedekkel kapcsolatban felmerült társadalmi problémák megoldása érdekében a reformer városrendező mérnökök új, kisebb és „élhetőbb” urbánus csoportok létrehozása révén a városok decentralizálását javasolták, ami lehetővé tette volna a tömegek könnyebb irányítását. A kínai és az indiai nemzeti és regionális hatóságok manapság éppen ilyesmivel próbálkoznak. Később Mumford és mások a város tehermentesítésén gondolkoztak, és egy olyan regionális és szubregionális tervezési sémát képzeltek el, amely a helyi erőforrásokra, valamint a rövid ellátási láncokra épül, célja pedig az ökológiai egyensúly megteremtése lett volna (ezt nevezik azóta a városok „fenntartható fejlődésének”). Ezeknek az értelmiségi erőfeszítéseknek azonban semmilyen eredménye sem lett.

Az 1970-es, 1980-as években elterjedt a „közösségi” urbánus fejlődés gondolata azt jelentette, hogy a lakók a saját kezükbe veszik életterük sorsát („community design”). (11) Napjainkban a polgárok birtokbavételének és a városi terek létrehozásának kérdése továbbra is nyitott, és évszázadunk egyik legnagyobb kihívását jelenti.

(1) World Urbanisation Prospects, the 2007 Revision Population Database. United Nations Population Division (UNPD), Department of Economic and Social Affairs, http://esa.un.or/unup

(2) World Urbanisation Prospects, the 2007 Revision Population Database. United Nations Population Division (UNPD), Department of Economic and Social Affairs, http://esa.un.or/unup uo.

(3) Lewis Mumford: A város a történelemben. Létrejötte, változásai és jövőjének kilátásai. Gondolat Kiadó, Budapest, 1985.

(4) Paul Bairoch: De Jéricho à Mexico: villes et économie dans l’histoire. Gallimard, Paris, 1985.

(5) Tertius Chandler: Four Thousand Years of Urban Growth. Edwin Mellen Press, Lewiston, 1987.

(6) Edward W. Soja: Postmetropolis: Critical Studies of Cities and Regions. Blackwell, Oxford, 2000.

(7) Karl Marx – Friedrich Engels: A Kommunista Párt Kiáltványa. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986.

(8) Mike Davis: Planète bidonville. Ab Irato, Paris, 2005.

(9) Manuel Castells: The Informational City: Information, Technology, Economic Restructuring and the Urban-Regional Process. Blackwell, Cambridge, 1989. és Dual City: Restructuring New York. Russell Sage Foundation, New York, 1991.

(10) Idézi Rémi Hess: Henri Lefebvre et l’aventure du siècle. Métailié, Paris, 1988. 276.

(11) Peter Hall: Cities of Tomorrow. Blackwell, Oxford, 1996.

Philip S. Golub

A szerző a Paris 8 egyetem vendégtanára, a Power, Profit and Prestige: a History of American Imperial Expansion (Pluto Press, London, 2010.) című, májusban megjelenő könyv szerzője.
Ferwagner Ákos

Megosztás