Egy hanyatló birodalom ejtőernyősei

A lelepleződések végeláthatlan áradata elképeszti a franciákat… A politikai vezetők rendszeresen – és igen baráti körülmények között - találkozgatnak az üzleti elit tagjaival. Ezek az üzletemberek finanszírozzák a politikusok pártjait és választási kampányait. Cserébe a politikusoktól jelentős adócsökkentéseket kapnak. Ezek után senkit sem lep meg, hogy az adócsökkentések (közel százmilliárd euró tíz év alatt) következtében a legmagasabb jövedelmek… még tovább nőttek. A sorozatos adókedvezményekre még ráerősített a kifejezetten a magas jövedelmek védelmében létrehozott „adóplafon” bevezetése 2006-ban. S végül a botrányok sora egyértelműen megmutatja, hogy politikusaink miért is csökkentik sorozatosan a leggazdagabb réteg adóját: a minket kormányzó politikusok (és családtagjaik), későbbi karrierváltásukkor az üzleti elithez csatlakoznak majd és nem harcos szakszervezeti vezető lesz belőlük.

 

kpol-pnzAz ún. Bettencourt ügy csak azt tette nyilvánvalóvá, ami már eddig is látható volt[1]. A tényfeltáró újságírók és az erkölcsprofesszorok valószínűleg az igazak álmát aludták és ezért nem adtak hangot felháborodásuknak, amikor Bernadette Chirac (Jacques Chirac államelnök felesége) a LMVH luxuscégnél lett igazgatósági tag, melynek tulajdonosa a legnagyobb francia magánvagyon birtokosa, Bernard Arnault. Pontosan ugyanekkor szerzett igazgatósági tagságot magának Florence Woerth asszony a Hermès cégnél, miközben egyébként vagyonkezelője Lilian Bettencourtnak, a második legnagyobb francia magánvagyon tulajdonos asszonyának – de még ez sem váltott ki akkoriban különösebb felháborodást. A férj, Eric Woerth, a következő szavakkal reagált: „Mint a férfi-női egyenjogúság ügyének minisztere, semmiképp sem akartam megakadályozni, hogy a feleségem is szép szakmai karriert fusson be, párhuzamosan az enyémmel[2]”. Nem arról volt szó, hogy gátat kellene vetnie a felesége szakmai előrejutásnak, de sokan elgondolkoztak azon, hogy hogyan lehet „párhuzamosan” karriert építeni úgy, hogy a feleség a leggazdagabbaknak nyújt „adóoptimalizálási” tanácsokat, míg a férj, mint a szociális ügyek minisztere a bérek és a szociális ellátás javításáért küzd. A „párhuzam” főleg akkor válik elgondolkodtatóvá, amikor a miniszter olyan intézkedéseket hoz, amelyek a munkások nyugdíjának csökkentését okozzák.

A pénz és a hatalom szoros kapcsolata nem a “Bettencourt-ügy” kirobbanásával kezdődött, de a botrány előtt még hihettük azt, hogy minden rendben van…

S ne becsüljük le a „botrány” pedagógiai jelentőségét, főleg mivel az ördög a részletekben bújik meg ez esetben is. Szerepel benne egy fiatal és ambiciózus munkaügyi államtitkár, aki londoni hivatalos útját arra használta, hogy a londoni City-ben a befektetői alapok kezelőitől pénzt gyűjtsön a saját Nouvel Oxygène-nek (Friss Oxigénnek) nevezett alapja számára; kiderült, mert láthatóvá vált, hogy Lilian Bettencourt asszony jövedelmi adója évi egy és hat százalék[3] között ingadozik - az adóplafon tehát jól működik! És mellékszálként belekeveredett a botrányba egy sztárújságírónő is, aki interjút készíthetett Bettencourt asszonnyal, a L’Oréal tulajdonosával, majd nyíltan és minden gátlás nélkül meséli el, hogy “igen, ismerem őt és ismertem a férjét is, együtt vacsoráztunk közös barátainknál. De időnként összefutunk különböző kiállítások alkalmával is.”

A botrányból csak akkor lesz az új francia oligarchia “a királyné nyaklánca” ügye - és ez lenne a legkevesebb – ha a felháborodás következtében sikerülne véget vetnünk az üzleti elit és a politikai szféra között rendszerré vált “ejtőernyőzés” gyakorlatának, a „forgóajtók” rendszerének. S ne feledjük, hogy az újságírók “kézből etetése” is ennek a rendszernek a része és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy összejátszanak és erősen kiszolgálják a pénz világát. A mostani kínosan nevetséges ügy jó lenne, ha segítene megtisztítani a „hanyatló birodalom légkörét”, de ehhez elkerülhetetlen lenne, hogy a következő választásoknál ne egy Nicolas Sarkozy sziámi-ikrének tűnő valakit ültessünk be az Élysée-palotába. Mint például a mostanában sokat emlegetett Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatóját. Ha ezt nem sikerül elérni, akkor a nagytőkések újra a Fouquet’s-ban[4] ünnepelhetik majd egy biznisz-szocialista győzelmét. És minden kezdődne elölről.

Fordította: Balázs Gábor     



[1] Lásd a Le Monde diplomatique júniusi számában megjelent négy cikkünket a vagyon és a politika összefonódásáról..

[2] AFP jelentés. 2010. április 21.

[3] Thomas Piketty szerint – lásd Libération, 2010. július 13. „Liliane Bettencourt paie-t-elle des impots?”

[4] Utalás arra, hogy 2007-ben Nicolas Sarkozy a nagyon elit Fouquet’s étteremben ünnepelte választási győzelmét a leggazdagabb franciák társaságában. Azóta az esemény a pénz és a politika összefonódása szimbólumává vált (a ford. megjegyzése).