Az amerikai elnökök jönnek-mennek, a Goldman Sachs marad

Kategória: 2010. augusztus
Írta: Ibrahim Warde
Találatok: 10955

Nem fáj a Wall Street feje a bankrendszer reformja miatt

Július 15-én az amerikai Szenátus elfogadta azt a törvénytervezetet, amely az  1929-1933-as nagy világgazdasági válság óta, az első komoly kísérlet a bankok megrendszabályozásra és amelyet „az amerikai pénzügyi rendszer legjelentősebb reformjaként” értékelnek.  A Barack Obama eredeti tervénél kevésbé radikális törvény elfogadása politikai sikert jelent az elnök számára. Obama elnök ügyesen elébe vágott a válság által meggyengült bankár-lobbinak, kihasználta és előnyt kovácsolt magának a Goldman Sachs-ügyből és a Wall Street szokásait sorozatban leleplező botrányokból, és így sikerült nagyobb politikai ellenállás nélkül elfogadatnia javaslatát.

 

G.SachsUgyanazon a napon, amikor a Christopher Dodd és Barney Frank demokrata képviselők után Dodd–Frank néven elhíresült banktörvényt a Szenátus elfogadta, váratlanul egy másik esemény is történt, amely azonban szinte teljesen észrevétlen maradt: megállapodás jött létre „a tőzsde zsandárja”, a Securities and Exchange Commission (SEC) szövetségi ügynökség és a Goldman Sachs között. Egy 550 millió dolláros pénzbírságért cserébe ejtették a befektetési bankkal szemben azt a vizsgálatot, amelyet az egyik pénzügyi terméke, az „Abacus[i]” kapcsán felmerült csalás miatt folytattak ellene. Az Abacus termék lényege az volt, hogy ingatlankötvények árfolyam esésének következménye ellen megvédte a bankot, miközben a bank rábeszélte az  ügyfeleit, hogy ezen a piacon fektessenek be… A passzivitása miatt sokáig kritizált SEC végre a diadal fényében sütkérezhetett. A Goldman Sachs viszont megint bemutatta politikai jártasságát: elismerte a termék piacra dobása során elkövetett „hibákat”, vigyázott azonban arra, hogy az igazgatóság felelőssége szóba se jöhessen. Végeredményben a befektetési bankház azóta is zavartalanul folytatja tevékenységét. A első ránézésre nagy összegűnek tűnő bírság a banknak csupán kétheti profitjával egyenértékű és nagyjából 3%-a a Goldman Sachs által 2009-ben kifizetett jutalmaknak.

 

A görög számlák meghamisítása

Nem kell csodálkozni azon, hogy milyen ügyesen játszik a bank a hatalommal – vagy inkább ahogyan gúnyt űz a közhatalomból. Az 1990-es évek elejétől kezdve a Goldman Sachs minden vezetője első osztályú politikai karriert futott be – ez szinte együtt járt és jutalmi bónusza volt a cégvezetésnek. (Lásd keretes írásunkat!) A politikai elittel való vérrokonság tette lehetővé, hogy a bank részt vegyen annyi sok nagy értékű pénzügyi akcióban: központi, egyúttal ambivalens szerepet játszott a subprime ügyletben és utána a bankok megmentésében; segített Görögországnak meghamisítani államháztartási adatait válságba taszítva ezzel az eurót; a nyersanyagokra spekulálva az olajárak mesterséges növekedését okozta stb. Ráadásul mindig nagyon nyereséges volt, még az ingatlanbuborék kipukkanása után is, amelynek a felfúvódásához ő maga is nagymértékben járult hozzá. A zsíros évek bőséges bevételei nem mennek meglepetésszámba. Csakhogy a kártyavár összeomlása és az azt követő tisztogatás után, az ínséges esztendőkben is magas profitok mégiscsak sokkolták a közvéleményt, mely felteszi a kérdést: netán a buborékkipukkanás áldozatainak szerencsétlensége egyúttal a Goldman Sachs szerencséje?

A céget 1869-ben Marcus Goldman, egy bevándorló bajor zsidó alapította, akihez hamarosan csatlakozott a veje, Samuel Sachs. A bank kezdetben „kereskedelmi papírok” (rövid futamidejű vállalati értékpapírok, fizetési ígérvények) leszámítolására szakosodott és sokáig kívül maradt a szinte teljes egészében wasp (fehér angolszász protestáns) pénzügyi establishmenttől. Az 1929-es válság súlyosan érintette, így az igazi fellendülés csak a második világháború után következett be: a befektetési bank vezető szerepet játszott a Ford autógyár tőzsdei bevezetésében 1956-ban. Lassacskán irigyelt hírnévre tett szert úgy professzionalizmusa, mint a nagyon egységes és szilárd vállalati kultúrával átitatott munkatársainak munkabírása okán. Régi vágású vezetői, mint Sidney Weinberg vagy Gus Levy, sikeresen elfogadtatják magukat és fokozatosan beépülnek a hagyományos establishmentbe, mígnem a Goldman Sachs az establishment szerves részévé vált.

A Goldman Sachs ugyanakkor továbbra is különbözött a konkurenseitől. A bank még mindig módszerességéről és óvatosságáról volt ismert, na meg arról, hogy sohasem vesz részt „ellenséges” műveletekben. Egyik jelmondata – „Siess lassan!” – nyomán kiérdemelte a „teknős” becenevet. Egyik-másik konkurensével ellentétben kerülte a luxuskiadásokat. Annak érdekében, hogy demonstrálja, a pénz nem lehet a munkatársak egyetlen ösztönzője, az alkalmazottak kevesebbet kerestek, mint a konkurenseknél, amiből viszonylagos „mértékletesség” származott. Egy másik jelmondata, „a hosszú távú mohóság” (long-term greedy) a befektetési tevékenység óvatos megközelítésére utalt és azt sugallta, hogy a cég képes pénzügyi áldozatvállalásokra, amennyiben azok ügyfelei szilárd hűségét biztosítják számára. A ház kultúrája a híres „tizennégy parancsolatban” fejeződik ki. Ezek közül a hetedik így szól: „Nincs helye közöttünk olyanoknak, akik a saját érdekeiket a cég és ügyfelei érdekei elé helyezik.” A pénzügyi befektetési bankok roppant zárt klubjában akkor még számítottak a szakmai etikai szabályok és az adott szónak respektje volt[ii].

Mindezek a szépséges elvek fokozatosan feladásra kerültek az 1980-as évek pénzügyi deregulációja során. A legfőbb kritérium a folyamatosan növekvő jövedelmezőség szabálya lett, amelynek azonban csak kétes módszerek árán lehetett megfelelni: veszélyesen megnövelt tőkeáttétel (eladósodás által finanszírozott spekulatív vásárlás); néhány, még érvényben lévő szabályzat rendszeres kijátszása; nyaktörő pénzügyi innovációk sora[iii]. Ebből a korszakból datálódik a politikai hatalommal való vérrokonság (miközben a hivatalos diskurzus természetesen az egész pályás piacosítást dicsőítette), a nemzetközivé válás és a profit utáni őrült hajsza[iv].

A „teknős” lassan, de biztosan „piócává” változott, aki igyekszik a pénzügyi szabályokat saját előnyére újraírni – ezáltal aztán lényegében mindent megtehet. Külföldön aranyárért szerződtettek tanácsadókat a politikai-pénzügyi elit tagjaiból, hogy segítsenek hasznot húzni a dereguláció és a privatizációk hullámából. Franciaországban például Jacques Mayoux pénzügyi főfelügyelőre, a Société Générale korábbi elnökére, a Caisse Nationale du Crédit Agricole főigazgatójára és a Sacilor elnökére esett a bank választása. Őt követte aztán Charles de Croisset pénzügyi főfelügyelő, a Crédit Commercial de France (CCF) korábbi elnöke, a Bouygues, a Renault, az LVMH és a Thales igazgatótanácsainak tagja.

A következő nagy fordulat 1999-ben következett be. A Goldman Sachs tőzsdén jegyzett vállalat lett[v]. A tegnap még betéti társaság formájában működő vállalat, amelynek tőkéje és nyeresége a társaság által vállalt kockázatért saját vagyonukkal felelős tagok tulajdona volt, s amelybe egyébként a tagok a nyereségük javarészét visszaforgatták, „tőzsdei vállalattá” vált, amelynek „a piac által meghatározott” értéke elérte a 3,6 milliárd dollárt. A Goldman Sachs 221 társtulajdonos-partnere, a törzstőke 48%-ának birtokosai, átlagosan személyenként 63 millió dollárt vágtak zsebre az ügyleten[vi]. A pénzügyi fegyelemnek és a „hosszú távú mohóságnak” itt szakadt vége. A tőkeáttételes finanszírozás és a pénzügyi szektor túlburjánzása idején a siker a minden egyes év mérlegeredményeiben megjelenő dollárok számától függ. A Goldman Sachs a jövedelmezőség tekintetében a Wall Street első számú bankjává lépett elő (a 2009-es nettó eredménye 13,4 milliárd dollárt tett ki). És most már nagy nyilvánosság előtt kérkedik az alkalmazottaknak kifizetett bónuszokkal.

 

A partiban cinkelt lapokkal játszott

A pénzügyi szektor kaszinójában a bank többféle szerepet játszik: krupié, aki minden egyes tranzakció után jutalékot kap, tanácsadó, aki csengő aranyért stratégiákat alkot és fülesekkel látja el az ügyfeleit, kormányokat, intézményi befektetőket vagy a hedge fundok (spekulatív alapok) megrögzött szerencsejátékosait. Elemzői és közgazdászai azok közé tartoznak, akikre a világon a leginkább odafigyelnek, nyilatkozataik gyakran befolyásolják az üzleti élet alakulását. A játékasztalnál a Goldman Sachs mindenekelőtt az a játékos, aki ismeri mindenkinek a lapjait: a sajátjain kívül ő teszi meg a többiek tétjeit is…

A cég nyereségének legnagyobb része voltaképpen saját kockázatvállalású ügyletekből származik. A bank saját tőkéjét az összes pénzpiacra kihelyezi, az ingatlanpiacra ugyanúgy, mint az ígéretes vállalatok részvényeibe, ahol a bank képviselői így bekerülnek a döntéshozó igazgatóságokba. Ezenkívül azóta, hogy 1981-ben megszerezte a J. Aron & Companyt, fontos szereplője lett a nyersanyagpiacoknak is, ebből kifolyólag pedig, tudatosan vagy sem, befolyást gyakorol az egész világ termelőinek és fogyasztóinak gazdasági helyzetére és egészségére. Mind az olajpiaccal, mind a globális felmelegedéssel kapcsolatos üzleti lehetőségek (mint a ma aranybányájaként működő széndioxid kvótakereskedelem) az ő profitját növelik[vii]. (6)

Az érdekkonfliktusok szorosan hozzátartoznak ehhez a pénzügyi szupermarkethez, mely a szolgáltatások egész palettáját nyújtja és folyamatosan a nyeresége maximalizálására törekszik. Az Abacus-ügy, amelyet Fabrice Tourre francia bróker fecsegő e-mailjei robbantottak ki, jó példája mindennek. A SEC azzal vádolta meg a Goldman Sachsot, hogy becsapta az ügyfeleit, amikor 2007-ben CDO-kat (collateralized debt obligations), a kockázatos ingatlanhitelekhez (subprime) kötődő bonyolult származékos termékeket adott el nekik anélkül, hogy tájékoztatta volna őket: a bank a CDO-k árfolyamának zuhanására játszik. A bank maga is kiárusította a saját subprime portfolióját, amihez minden joga megvolt. Ámde elhallgatta az ügyfelek elől, hogy a Henry Paulson spekulatív alapból 15 millió dollárt kapott azért, hogy ezt a terméket kialakítsa és forgalmazza. Hab a tortán, hogy Henry Paulson spekulánsként vett részt, a bank szakértőivel közösen, azoknak a hiteleknek a kiválasztásában, amelyekről feltételezték, hogy gyors és jelentős árfolyamesés előtt állnak.

Más szóval a Goldman Sachs, mely tudatában volt a subprime-válság fenyegető közelségének, továbbra is arra buzdította ügyfeleit, hogy ingatlanhosszra számítsanak, miközben ő egy spekulatív alappal összefogva esésre, besszre játszott, aminek a következményeként ezeknek a papíroknak az értékvesztése felgyorsult. A befektetők, akik nem is sejtették, hogy a cég kettős játékot játszik, több mint egymilliárd dollárt vesztettek ezen a kalandon[viii]. Robert Khuzami, a SEC egyik vezetője így foglalta össze a kormányzati vádak lényegét: „A Goldman minden ok nélkül lehetővé tette a jelzálogpiac esésére játszó egyik ügyfelének, hogy alaposan befolyásolja azoknak az ingatlankötvényeknek a kiválasztását, amelyek aztán bekerültek egy befektetési pakettbe, miközben a többi befektetőnek azt mondta, ezeket a kötvényeket egy harmadik, független és pártatlan egyén választotta ki.” Mielőtt a bank belátta volna a „hibákat”, mindent tagadott, a vádakat „alapnélkülinek” minősítette. Görögország esete újabb példával szolgál: a New York-i banknak a görög kormány tanácsadói díjat fizet, miközben a cég a görög államadósság ellen spekulált.

Mindazonáltal jogi szempontból a Goldman Sachsnak lehet, hogy igaza van. Ami erkölcstelen, az nem szükségképpen törvénytelen. Kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt, a takarékpénztári botrány idején mintegy 1500 bankár kapott börtönbüntetést az ún. „anti-racketeering” (zsarolásellenes) törvények alapján, amelyeket még a maffia és a szervezett bűnözés elleni harc idején fogadtak el. De mára a bankárok státusza egészen más lett: új jogi keretek és új ideológia van érvényben. Számos praktika, mint például a Credit Default Swaps (CDS) néven ismert adósságbiztosítás, kibújt minden szabályozás alól. A „caveat emptor” („vásárló, légy óvatos!”) elve vált érvényessé. A Goldman Sachs minduntalan azzal védekezett, hogy ő csupán a tapasztalt, intézményi befektetők piaci keresletére válaszul alakította ki a termékeit, akik egyébiránt kötelesek voltak szisztematikus ellenőrzést gyakorolni (due diligence). Már csak azért is, mert a termékeket bemutató minden dokumentum tartalmazza a törvény által előírt figyelmeztetéseket és a feltételeket.

A legszofisztikáltabb pénzügyek világában a homály gyakran éppen a túlzó átláthatóságból származik. Minden egyes pénzügyi termék dokumentációja több száz, sőt több ezer, sokszor olvashatatlan oldalt tesz ki, amiről feltételezik, hogy elolvassák és megértik. Ez a magyarázata annak, hogy bizonyos befektetők miért bízzák rá magukat a hitelminősítők osztályzataira, pedig azok is gyakran tévednek. Erre utal Rama Cont, a Columbia Egyetem Pénzügyi Tervezési Központjának igazgatója megemlítve a Goldman Sachs által kibocsátott és AAA (a legjobb) kockázati minősítést kapott kötvényeket: „Az információ elérhető, de minden subprime papír ötven vagy hatvan oldalas, ráadásul különbözőképpen vannak megfogalmazva aszerint, hogy melyik jogász a szerző. Hozzáértő embereket kell megbízni ahhoz, hogy az Abacus származékos jelzálogkötvény pakett 5700 oldalát ki tudjuk bogarászni[ix]…”

Miután sokáig csodálattal töltötte el az embereket, a bankcsoport egy idő óta imázsproblémákkal küzd. A világméretű gazdasági válság kellős közepén, amelynek kirobbanásában a Wall Street más óriásaival együtt jelentős szerepet játszott, a bank „obszcénnek” minősített bónuszokat fizetett ki. További botrányok és vádak kerültek nyilvánosságra, melyek nyomán felmerül a kérdés, hogy a bank számára a pénzügyi förgetegen való viszonylag szerencsés átkelés vajon nem régi vezérei hűségének és kitartásának köszönhető-e. A jóízlés megkívánja, hogy jelenleg mindenki bírálja a céget, még azok is, akik bőkezű adományait korábban örömmel fogadták. Barack Obama, Gordon Brown és Angela Merkel mind viszonylag kemény szavakat használtak a bankkal kapcsolatban, amely ugyanakkor egy nap még a munkaadójuk is lehet.

Mindent egybevéve a Goldman Sachs-ügy lehetővé tette az Egyesült Államok pénzügyi rendszerének megreformálását. A Dodd–Frank-törvény fő elvei napnál világosabbak: meg kell akadályozni a nagy pénzügyi intézmények összeomlását és az adófizetők pénzéből való megmentésüket, minimálisra kell korlátozni a bankok saját tőkéjükkel való spekulációját, átláthatóbbá kell tenni a származékos termékek piacát és végül védelmet kell biztosítani a fogyasztóknak a rabló és uzsorapraktikákkal szemben. Ugyanakkor a 2300 oldalas törvény ilyetén programjának végrehajtása felettébb bizonytalannak tűnik. Még ha az Egyesült Államok Kereskedelmi Kamarájának számadatai kétségkívül szándékosan el is lettek túlozva, a Dodd–Frank-törvény végrehajtása egyet jelent azzal, hogy tíz különböző kormányügynökség 533 új rendeletet alkot, hatvan vizsgálatot folytat le és 94 jelentést készít az elkövetkező három hónap – négyéves időszak alatt.

A bankár-lobbi a teljes pályán fog küzdeni. A hajdanvolt szabadság visszaszerzése érdekében támaszkodhat a közvélemény pénzügyi intézményekkel szembeni haragjának fokozatos megenyhülésére. S akkor a Goldman Sachs ismét elkezdheti a maga játszmáját.

 

*A szerző, Ibrahim Warde amerikai egyetemi oktató, a Propagande impériale & guerre finançière contre le terrorisme (Agone – Le Monde diplomatique, Paris, Marseille, 2007) c. könyv írója.

 

 

Fordította: Ferwagner Ákos

 

Magas rangú barátok és ismerősök

Robert Rubint a Goldman Sachs volt vezérét nevezték ki a William Clinton elnökség (1993-1995) idején létrehozott Országos Gazdasági Tanács élére, majd pénzügyminiszteri posztot kapott (1995-1999). Nagyban hozzájárult a pénzügyi körök megnyugtatásához, hiszen a dereguláció, a szabályzások lebontásának elkötelezett híve volt.

George W. Bush elnöksége alatt a befektetési bank két másik ex-vezére is fontos politikai szerepet játszott különböző kormányzati posztokon, és nagyon praktikusan, mind a két, a demokrata és a republikánus, pártban. Henry Paulson 2006 és 2009 között volt pénzügyminiszter, alapvetően ő találta ki a bankrendszer megmentésének konkrét formáját. Jon Corzinet pedig szenátorrá választották meg, demokrata párti színekben 2006-ban New Jersey államban – megválasztására, saját pénzéből 62 millió dollárt költött, ezzel az amerikai történelemben a legdrágább szenátusi helyet szerezte meg magának, majd az állam kormányzója lett 2006 és 2010 között.

Más Goldman Sachs főnökök is kaptak, kevésbé szem előtt levő, de legalább ilyen fontos kormányfeladatokat, például a 2008-as nagy összeomlás idején. Neel Kashkari, Henry Paulson csapatában játszott már a Goldman Sachs-nál is, majd vele együtt átigazolt a Kincstárhoz, ahol 35 évesen a TARP (Troubled Asset Relief Program) válságprogramot vezényelte le. Ennek keretében sikerült 700 milliárd dollárt szétosztania a feltőkésítésre váró pénzintézetek között. Stephen Friedman, volt bankvezér pedig, a válság idején három fontos posztot is betöltött: igazgatósági tag volt a Goldman Sachs-nál, elnöke volt a Nemzetbiztonsági Elnöki Bizottságnak és elnöke volt a FED (Központi Bank) New York-i egységének és így többek között a Goldman Sachs állami felügyeletét is ő irányította.

Ezt a befolyás-rendszert figyelembe véve nevezte a sajtó a Goldman Sachs-ot gyakran „a Cégnek” vagy a „Sachs kormánynak”. De nemcsak az USA-ban jelentett belépőt a hatalomhoz. Az olasz Romano Prodi és Mario Draghi, az előbbi miniszterelnök, az utóbbi a központi bank elnöke, azelőtt tanácsadó illetve elnök-helyettes volt a Goldman Sachs Europ-nál. A nigériai Olusegun Aganga, aki jelenleg országa „gazdasági cárja” vezérigazgató volt a londoni részlegnél. De forgóajtó fordított irányba is mozdulhat: Peter Sutherland izlandi igazságügyi miniszter, majd európai versenyügyi biztos és a GATT (General Agreement on Tariffs and Trade – a WTO, a Világkereskedlemi Szervezet elődje) vezérigazgatója, jelenleg a Goldman Sachs International London elnöke.

 

  1. Charles D. Ellis: The Partnership. The Making of Goldman Sachs. Penguin Books, New York, 2009.
  2. Vö. Suzanne McGee: Chasing Goldman Sachs. How the Masters of the Universe Melted Wall Street Down… And Why They’ll Take Us to the Brink Again. Crown New York, 2010.
  3. Les assises du système bancaire ébranlées par la déréglementation. Le Monde diplomatique, 1991. január.
  4. Lisa Endlich: Goldman Sachs. The Culture of Success. Simon and Schuster Touchstone, New York, 2000.
  5. Nomi Prins: It Takes a Pillage. Behind the Bailouts, Bonuses, and Backroom Deals from Washington to Wall Street. Wiley, New York, 2009. 88.
  6. Matt Taibbi: The Great American Bubble Machine. Rolling Stone, New York, 2010. április 5.
  7. Des Français qui gagnent. Le Monde diplomatique, 2010. július.
  8. Sylvain Cypel: Les „conflits d’intérêts”. Le Monde, 2010. május 4.

 


[i] Nyerő francia fiúk, Le Monde diplomatique, 2010. július http://magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=228:nyer-francia-fiuk&catid=61:2010-julius&Itemid=28

[ii] Charles D. Ellis: The Partnership. The Making of Goldman Sachs. Penguin Books, New York, 2009.

[iii] Vö. Suzanne McGee: Chasing Goldman Sachs. How the Masters of the Universe Melted Wall Street Down… And Why They’ll Take Us to the Brink Again. Crown New York, 2010.

[iv] Les assises du système bancaire ébranlées par la déréglementation. Le Monde diplomatique, 1991. január.

[v] Lisa Endlich: Goldman Sachs. The Culture of Success. Simon and Schuster Touchstone, New York, 2000.

[vi] Nomi Prins: It Takes a Pillage. Behind the Bailouts, Bonuses, and Backroom Deals from Washington to Wall Street. Wiley, New York, 2009. 88.

[vii] Matt Taibbi: The Great American Bubble Machine. Rolling Stone, New York, 2010. április 5.

[viii] Nyerő Francia fiúk - Des Français qui gagnent. Le Monde diplomatique, 2010. július.

[ix] Sylvain Cypel: Les „conflits d’intérêts”. Le Monde, 2010. május 4.