A felvilágosodás elleni harc napjainkban

Kategória: 2010. december
Írta: Zeev Sternhell
Találatok: 7533

A különböző kultúrák és a másság tiszteletben tartása, bizalmatlanság a fejlődéscentrikus ideológiákkal szemben, a racionalizmusnak és a racionalizmus egyetemesség-igényének szigorú bírálata -- körülbelül ezek a legfontosabb jellemzői annak a jelenkori politikai szemléletnek, amelynek sokszor egyáltalán nem könnyű helyet találni a politika sakktábláján. Pedig e gondolatáramlatnak, amely azzal a céllal jött létre, hogy határozottan elutasítsa a saját választásainak eredményeként kialakuló autonóm egyén koncepcióját (aki nélkül nincsen demokrácia), egészen a XVIII. századig nyúlnak vissza a gyökerei.

 

GeoffrinA felvilágosodás értékei ellen ma is ugyanolyan elszántan harcolnak, mint az utóbbi két évszázadban, a tizennyolcadik századi filozófusok nagy kérdései ugyanis még ma is égetőek. Élő szervezet-e a társadalom, vagy pusztán polgárok összessége? Miben áll a nemzeti identitás? Egy nemzeti közösség politikai és jogi fogalmakkal határozható-e meg, vagy történelme és kultúrája alapján? Mekkora a vallás szerepe a kultúrában? Mi a legfontosabb az emberi közösségekben: az, ami hasonló bennük, vagy ami elválasztja őket másoktól? És vajon a létező világ-e az egyetlen lehetséges világ? A jelenlegi társadalmi rend változása kívánatos cél felé visz-e bennünket, vagy elkerülhetlen katasztrófához vezet? A kérdésekre adott válaszok természetesen a válaszadó emberszemléletéről vallanak. A nagy hatalmú, szívós, maradi obskurantista irányzatok politikai felfogásában például az egyénnek csak a közösségben, illetve a közösség által van értelme: csak a konkrét egyediben létezik, nem pedig az elvont általánosban. Azt kell érvényre juttatni tehát, ami megkülönbözteti, megosztja, szétválasztja az embereket: ebből ered az identitásuk, mely nem csak az értelemre terjed ki, ennél jóval erősebb.

A napjainkban ismét aktuális identitás-probléma (Franciaországban éppúgy, mint másutt) valójában azóta nem szűnt meg, amióta Diderot és d’Alembert Enciklopédiája a következőképp határozta meg a felvilágosodás szerinti nemzet fogalmát: „Egy adott ország bizonyos mértékben kiterjedt, de határok közé zárt területén élő, számottevő létszámú nép, amely felett egyazon kormány gyakorolja a hatalmat”[1]. Egyetlen szó sem esik történelemről, kultúráról, nyelvről és vallásról: így született meg a polgár egyéni, megkülönböztető jellemzőktől mentes fogalma. Ennek alapján szabadítja fel a francia forradalom a zsidókat és a fekete rabszolgákat is, és először a modern kori történelemben egy ország összes, egyazon kormány alá tartozó lakosa szabad, egyenjogú és törvény előtt egyenlő polgárrá válik. Ebben a nemzet-koncepcióban nem valamilyen szociológiai vagy kulturális valóság tükröződik, sokkal inkább a felvilágosodás gondolkodóinak heroikus erőfeszítését mutatja, hogy legyőzzék a történelem ellenállását, felszabadítsák az egyént a kor determinista felfogásai (például a vallás) alól és kinyilatkoztassák függetlenségét.

Ez a politikai és jogi alapokon nyugvó nemzetfelfogás nem éli túl a francia forradalom első éveit. Elsöpri Johann Gottfried Herder koncepciója, aki Rousseau és Voltaire ellensége volt, Kant kritikusa és az ideológiai nacionalizmus megteremtője: e nagy német gondolkodó szerint a nemzet nem más, mint természeti jelenség, élő szervezet, melynek saját, a nyelvben megnyilvánuló lelke és szelleme van. Miként pedig levél és ág nincs fa nélkül, ember sincs nemzet nélkül. E már-már törzsi jellegű homogén egységnek személyisége és jelleme van, amely a történelem lehető legnemesebb alkotása.

A nacionalizmus, amely szélvészként söpört végig a tizenkilencedik és a huszadik századon, ma is él még. Sokan állítják, hogy a francia forradalom idején jött létre, pedig ez óriási tévedés. A francia forradalom csak úgy kezdődhetett el, hogy a Nemzet fogalma ekkor már létezett, és a hatalomátvétel természetes módon mehetett végbe. Diderot és d’Alembert azonban politikai, jogi jelentést is adni kívántak a fogalomnak, méghozzá az egyénekből álló közösségre kiterjesztve, és megakadályozva, hogy a történelem és a kultúra az embert bármiféle determinizmus rabságába zárja. Diderot és D’Alembert – Kanthoz hasonlóan – a felvilágosodást olyan folyamatnak tekintették, amely révén az individuum eléri nagykorúságát, a történelem béklyóitól való megszabadulása pedig a felvilágosodás lényegét és a modernitás megszületését jelenti. Ma is uralkodik az a felvilágosodás gondolatkörében kialakult álláspont, miszerint minden politikai és társadalmi tett végső soron az egyén javát kell hogy szolgálja. Erre válaszolnak a felvilágosodás értékeivel szembeszálló tizenkilencedik és huszadik századi irányzatok, mondván: a közösség elsőbbséget élvez az egyénnel szemben, aki elsősorban a múlt örököseként határozható meg – őseink beszélnek bennünk, azok vagyunk, akikké általuk váltunk. Ha a politikus Nicolas Sarkozy, az értelmiségi Alain Finkielkraut, az iszlamisták, az izraeli vallásos nacionalista zsidók, a neokonzervatívok és amerikai evangélista szövetségeseik a látszat ellenére ugyanazért küzdenek – ez azt jelenti, hogy Herderrel együtt mind azt állítják, hogy minden egyénnek, minden történelmi közösségnek van egy sajátos és utánozhatatlan „kultúrája”, amely méltánylást érdemel.

Ha a nemzetet történelmi, kulturális közösségnek tekintjük, a francia nemzethez tartozás abszolút értéket képvisel, a „francia állampolgár”-lét viszont relatív értéket, mivel csak jogi, mesterségesen megalkotott kategóriát jelöl. Ennek alapján elképzelhető lenne, hogy hatvanöt évvel Vichy faji törvényei után visszavegyék a francia állampolgárságot a „külföldiektől”... És ennek a felfogásnak köszönhetően egyes polgárok egyik napról a másikra rádöbbenhetnének, hogy – amint George Orwell mondaná – kevésbé egyenlőek, mint a többi. Alain Fienkielkraut a reimsi királyszentelésekig visszavezethető történelmi és kulturális örökség letéteményesének tekinti magát[2]: egy valamirevaló Maurras-követő ezzel szemben lengyel zsidónak mondaná, aki csak véletlenül született Franciaországban… Alain Fienkielkraut-t ma nem éri diszkrimináció – nem úgy, mint az arabokat vagy más muzulmánokat.

Pedig az említett jobboldal és a külvárosi muzulmán aktivisták értékrendjében meglepő módon több közös pontot találhatunk. Mindkét csoport megkülönböztetett jelentőségű kérdésnek tartja a kulturális hovatartozást, védi saját történelmi „én”-jét, identitását egy valós vagy mitikus múltra alapozza, és azt gondolja, hogy az ő kulturális közösségének valami egyedülálló, rendkívüli mondanivalója van a világ számára, és hogy örökre hűségesnek kell maradnia önmagához. Több felfogásbeli hasonlóságot mutatnak egymással, mint az enciklopédistákkal... De az iszlám fundamentalisták utcahosszal előrébb járnak a mai jobboldali hatalomhoz képest a kulturális átjárhatatlanság kérdésében. A jobboldallal ellentétben az iszlám – éppúgy mint más (például zsidó vagy keresztény) vallási fundamentalizmus – az elszigetelődés szükségességét hirdeti. Talán nem árt itt most röviden felidézni azt a posztmodern rajongást a multikulturalizmus és a kulturális különbözőség iránt, amely jelentős szerepet játszott az egyetemes értékek gyengülésében. Claude Lévi-Strauss, az irányzat nagy prófétája, tudatában volt a kulturális differencializmus antihumanista és antiuniverzalista jellegének, amely minden egyes kultúra önmagábanvaló (nem átadható és nem utánozható) egyedisége mellett foglalt állást. Annak ellenére – fejti ki –, hogy „a diszkrimináció összes létező fajtája ellen vívott harc magas erkölcsi célokat tűz ki, valójában éppen abban a mozgalomban vesz részt, amely az emberiséget egy világméretű civilizáció felé sodorja, elpusztítván a régi kultúrák egyéni vonásait, amelyek az élet gazdagságát szolgáló esztétikai és szellemi értékeket alkottak”. A kulturális és szellemi dekadencia fenyegetésében az emberiségnek „újra meg kellene tanulnia, hogy minden valódi alkotás magában hordoz egyfajta süketséget más értékek hívó szavára, ami elmehet egészen annak elutasításáig, vagy akár tagadásáig. […] A másikkal folytatott sikeres és teljes kommunikáció hosszabb vagy rövidebb időre ellehetetleníti az ő vagy az én alkotásom egyediségét.”[3]

A felvilásodásellenes gondolkodók Herdertől a posztmoderneken át a legkülönfélébb vallási fundamentalistákig sem mondtak mást. Magától értetődik, hogy az univerzalizmus és a humanizmus effajta elutasítása összhangban van a kommunitarizmus és a neokonzervativizmus összes (nevezetesen amerikai) válfajával.

Daniel Bell, a legjelentősebb kortárs neokonzervatív teoretikus szerint az, aki azt mondja „’Isten halott’, ezzel azt is állítja, hogy a társadalom halott”. Márpedig a „modernista”, a felvilágosodáson alapuló kultúra, amely vesztére „a hatalom középpontját a szakrálisból a profán felé csúsztatta”, nem képes megadni „a végső értékek transzcendens összességét, de még a hétköznapi életben megtapasztalható elégedettséget sem”. Semmi sem helyettesíti a vallást mint a társadalom lelkiismeretét, a morális és transzcendens etika nélküli „új kapitalizmus”, az amerikai értékeket elveszejtő hedonista ellenkultúra megjelenése pedig csakis a protestáns etika gyengülésével magyarázható.[4]

A 2009 szeptemberében elhunyt Irving Kristol, a mozgalom politikai ideológusa az iszlamistákhoz vagy izraeli vallásos nacionalistákhoz illő beszédmódjával igyekezett emlékeztetni arra, hogy vallási dimenzió hiányában a konzervativizmus nem lehet stabil ideológiai rendszer, és hogy a laicitás ellenség: mivel nem elég azt mondani, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika, sem azt, hogy a benne lévő rossz szükségszerű; a kérdés sokkal inkább az, hogy hogyan viselkedjünk a rosszal szemben. Kristol felfogásában éppen ebben rejlik a neokonzervativizmus dicsősége: sikerült ugyanis meggyőznie az amerikaiak nagy többségét arról, hogy a gazdasági megszorítások és egyéb társadalmi problémák lényegében morális problémák, amelyekre a vallás jelent megoldást. Érthető, hogy a neokonzervatívok miért léptek olyan könnyen szövetségre a vallásos konzervatívokkal, és miért tudták létrehozni együtt a populista konzervativizmust…[5] Az amerikai jobboldal, az izraeli annexionisták és a vallásos nacionalista jobboldal, az iszlamisták így vesznek részt egy közös, újfajta modernitásra törekvő irányzatban, amely a nemzetet egy összeforrott, Isten felé forduló, objektív létezésében erős közösség ideális típusának tekinti, amelynek mozgatórugói függetlenek az individuális akarattól és az értelemtől, mivel az embernek ugyanúgy szüksége van a szakrálisra, mint arra, hogy engedelmeskedjen.

Ez pedig a felvilágosodáséval teljesen ellentétes jövőfelfogást feltételez, miszerint minden újraalapozás kardinális bűn, és magában hordozza saját vesztét. A neokonzervatívok ezért – beleértve a franciákat is – a francia forradalmat démoni jelenségnek tekintik, szemben az 1688–1689-es dicsőséges angol forradalommal és az Egyesült Államok létrejöttével. Márpedig ez a három forradalom volt a korábban nem létező politikai rendszerek kiindulópontja, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata pedig egyazon elveken alapulnak. De áthidalhatatlan távolságot kellett teremteni Anglia, Amerika – ahol a politikai rendszer egyszerű változtatásai révén állították helyre a régi angol szabadságjogokat – és Franciaország között – ahol egy Isten és civilizáció ellen folytatott forradalom hat évszázadot törölt el a történelemből. A francia forradalom ezen értelmezése, mely a hidegháború idején kapott igazán erőre, ma is táplálja azt az elgondolást, miszerint a franciák különlegesek, hiszen egyedül ők voltak képesek az angol–amerikai úttól eltérő forradalmat megvalósítani, amely nem a liberális demokráciához és a kapitalizmushoz vezet el, hanem egyszerűen csak a demokráciához, ahhoz, amelyet már Renan is úgy nevezett, hogy „aljas terrorista demokrácia”.

A huszadik század kegyetlen történései ellenére a két politikai hagyomány közötti összecsapás még mindig nem ért véget. Az univerzalizmus és a racionalizmus védelme ma is sürgős és összetett feladat egy független polgárokból álló nemzet alapjainak fennmaradása érdekében.

A szerző történész, a jeruzsálemi Héber Egyetem emeritus professzora, a Les anti-Lumières: une tradition du XVIIIe siècle à la guerre froide (Felvilágosodásellenesség a tizennyolcadik századtól a hidegháborúig) című mű szerzője (Párizs, Gallimard, folio, 2010). Angol nyelvű kiadás: The Anti-Enlightenment Tradition, New Haven, Yale University Press, 2010; olasz nyelvű kiadás: Contro l'Illuminismo, dal XVIII secolo alla guerra fredda, Milano, Baldini Castoldi Dalai, 2007.)

Fordította: Barna Anett             



[1]Encyclopédie ou Dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers, Lausanne, Sociétés typographiques, 1781, 44. kötet, 221.o.

[2] Lásd Alain Badiou-val való levelezését: Le Nouvel Observateur,  2009. december.

[3] Claude Lévi-Strauss: Le Regard éloigné, Paris, Plon, 1971, 47. o. És: Race and History, UNESCO által 1956-ban publikált gyűjteményes kiadás: The Race  Question in Modern Science, 125-132. o.

[4] Daniel Bell: The Cultural Contradictions of Capitalism, New York, Basic Books, 1978, XXVII, 155–158, XXIV, 85, 69-79.

[5] Uo. 377-383. o.