Sabinában vagyunk, Látium északi részén, a szabin nők elrablásáról szóló római monda vidékén, amely témából számtalan giccs született. A városias foltok ellenére a fővárostól 35 kilométerre elterülő település még mindig őrzi a táj csodálatos szépségét: itt csöndesülnek el a Tiberis partján a toscanai dombok utolsó hullámai, körbefogva egy Karoling-kori apátság maradványait.
Ám az itt épülő Passo Corese logisztikai központ nemigen fogja hagyni érvényesülni a természeti kincseket. Tönkreteszik a csodálatos tájat: letarolják a dombokat kétszáz hektáron, elhordanak hatmillió köbméter földet, és ugyanekkora térfogatú ipari raktárépületeket húznak fel, tíz hektárnyi járda nélküli utat kátrányoznak, és a talajvíz szintjéig hatoló szivattyúzást végeznek ott, ahonnan Róma vízszükségletének 80%-a származik. Pedig független szakemberek már számtalanszor hangsúlyozták e vidék roppant régészeti gazdagságát: a korai történelemből a világon talán egyedülálló római villaegyüttest rejt, olyan villákat, melyeket vizet szolgáltató alagutak elmés hálózata köt össze kilométereken át. (1)
A földmunkát végző monstrum gépek nyomában nemsokára óriási logisztikai központ épül, hatalmas berendezésekkel: súlyos kamionok fogják hozni terhüket a nagy ipari központokból, átrakás után pedig a könnyebb járművek innen fogják ellátni az alsóbb szintű hálózatokat. A Passo Corese logisztikai központ egy még nagyobb fuvarozási tervnek, egy ökológiai megtévelyedésnek a része. Annak idején Walter Veltroni, Róma volt elöljárója is támogatta. A terv következtében a fővárosba többé nem vasúton fognak érkezni az áruk, így a nagy rakodó-pályaudvarok szaftos ingatlanpiaci műveletekre adnának lehetőséget. Emiatt kell további kétszáz hektárt hozzácsapni a logisztikai központhoz, helyet adva egy „intermodális központnak”, ahol a vasútról a közútra emelik át az árut. „Ezt a projektet föntről kényszerítették ránk. Tönkreteszi a tájat, és nem tartozik a mi területünkhöz. Nemcsak jogunk, de kötelességünk is szembeszegülni vele.” – jelentette ki egy lakossági fórumon 2005. március 6-án Piero Marrazzo, a régió elnökségéért – balközép színekben – fellépő jelölt.
Ez persze nem akadályozta meg a dózerek hadrendbe állítását. A munkát vezető Parco Industriale della Sabina s.p.a.-nak – amelyet a hadművelet elvégzésével bíztak meg (a telep működtetésének 99 évre szóló, megújítható jogával rendelkezik) – az a sajátossága, hogy 97% erejéig magántőkén alapul. A maradék 3% a tartomány, illetve a Sabina fejlesztésére létrehozott Konzorcium (2) és a helyi község tulajdona: ez teszi lehetővé, hogy a vállalkozás „félig állami” státust kapjon, s ezzel elkerülheti a magánszektort sújtó hatósági ellenőrzéseket. A projekt gazdasági haszna igen kétséges: a megsemmisülő mezőgazdasági munkahelyeket aligha kompenzálják az új munkakörök, és semmi nem garantálja azt sem, hogy a raktárbázis hatalmas kapacitását teljes mértékben ki fogják tudni használni.
„De hát akkor mire is jó ez?” A feltett kérdésre az aktív ellenzők egyik szervezete egyértelmű választ adott: „Arra jó, hogy egyesek meggazdagodjanak”. Ha azt firtatjuk, hogy vajon hol vannak azok, akiknek a funkciójuk vagy a politikai álláspontjuk miatt a projekt elleni harc első soraiban kellene menetelniük, a következőket tapasztaljuk: a régió jeles történésze és régésze állást kapott a projektgazda Konzorcium igazgatótanácsában; a Zöldek helyi vezető személyisége megkapta az egyik természetvédelmi park elnöki posztját, s azóta hallgat.
Megfélemlítés és/vagy jutalmazás
Csodálkoztunk Marrazzo úrnak, a régió elnökének a passzivitásán, hiszen ő fogalmazta meg a már idézett harcos kijelentéseket. Ám amikor 2009. október 23-án kirobbant a botrány – amely végül a lemondásához vezetett –, minden világossá vált. A sajtó ugyanis feltárta egy transzszexuális prostituálttal fenntartott kapcsolatát, és az is kiderült, hogy korrupt rendőrtisztek próbálták megzsarolni: számtalan cikk részletezte a gyomorforgató ügyet.
Miközben Marrazzo bűnbocsánatért könyörögve írt a pápának, kedvese pedig egy titokzatos tűzeset áldozata lett, egyesek azon töprengtek Sabinában, hogy képviselőként nem volt-e titkos nyomás alatt. A kérdés azért is indokolt, mert a rendőrségi szakszervezetek már egy éve azt rebesgetik, hogy a Camorra legerősebb klánja, a Casalesiek csoportja megtelepedett a régióban.
Egy nyilvános gyűlésen, ahol a tiltakozó szervezet hallatta a hangját, a projektet támogató egyik polgármester megkereste idős vezetőjüket, akit a régióban igen nagy tisztelet övez. „Ha így folytatjátok – fejtegette a polgármester – szétverik a pofátokat.” Amikor később a kevés tiltakozó polgármester közül az egyik telefonon kérdőre vonta, kedves emberünk biztosította arról, hogy csupán viccelődni akart – ezzel legalább beismerte, hogy mit mondott.
Ebben az ügyben sohasem volt jelentősége annak, hogy a szereplők a parlamenti patkó melyik részén foglalnak helyet. Az olasz társadalomra jellemző, hogy gazdasági, ökológiai, régészeti szempontból abszurd műveleteket képesek végrehajtani a megfélemlítés és a jutalmazás váltakozó alkalmazásával, a hatalom, illetve a haszon morzsáinak osztogatásával. S miközben a politikusok törvényességről és demokráciáról papolnak, az állampolgárok nap mint nap beleütköznek az alig átlátható hatalomba, amellyel szemben teljesen tehetetlenek.
Írta: Serge Quadruppani - író. Legutóbbi könyve: Au fond de l’oeil du chat (Mélyen a macska szemébe nézve. Métailié, Paris, 2006. Következő kötete: a Saturne 2010-ben jelenik meg, ugyancsak a Métailié kiadónál.
