A fél évszázaddal ezelőtt beköszöntött évtized új fejezetet nyitott az ötvenes évek hidegháborús pogromjai során súlyos sebeket kapott amerikai baloldal és a többi, a radikális változásokért küzdő erő újjászületésének történetében.
Ha egyetlen dátumhoz akarnánk kötni a földindulásszerű változások kezdetét, az 1960. február 1. lenne. Ezen a napon az Észak-Karolinai Mezőgazdasági és Műszaki Főiskola négy fekete hallgatója leült az észak-karolinai Greensboróban található Woolworth áruház éttermének egyik elkülönített ebédlőasztalához. Az ülőhelyek fehéreknek voltak fenntartva, a feketéknek egészen eddig a napig állva kellett enniük. Egy nap múlva 25 másik hallgatóval együtt tértek vissza. Február negyedikén pedig már négy fehér nő is csatlakozott hozzájuk egy helyi főiskoláról. Február hetedikén 9 déli állam 15 városában 54 alkalommal szerveződött ilyen „ülősztrájk”. Július 25-re a hatalmas áruházlánc tagjaként működő üzlet vesztesége elérte a 200.000 dollárt, ezért bedobta a törülközőt, s hivatalosan is megszüntette az ebédlőasztalok faji alapon történő elkülönítését.
Három hónappal később a Greensborótól 80 kilométerre fekvő, szintén észak-karolinai Raleigh városa szemtanúja volt a Hallgatói Erőszakmentes Koordinációs Bizottság (SNCC) megalakulásának, amely az ebédlőasztali demonstrációkat szélesebb körben szervezett és radikálisabb mozgalommá akarta továbbfejleszteni. Az SNCC első vezetője Bob Moses volt, akit – állítása szerint – nagy erővel vonzott a tiltakozók „mogorva, dühös és elszánt képe”, amely jelentősen különbözött a déli tiltakozókról készült fotókon általában látható „defenzív és félénk” arckifejezéstől.
Ugyanezen a tavaszon zajlott le a Diákok a Demokratikus Társadalomért (SDS) alakuló ülése a michigani Ann Arborban. A szervezet később vezető szerepet játszott a háborúellenes mozgalom főiskolai-egyetemi szárnyának megszervezésében. Májusra a Képviselőház Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsága (HUAC) kommunistaellenes bírósági tárgyalásokat tűzött ki San Fransiscóban. A Kaliforniai Egyetem berkeley-i diákjai átvonultak az öböl másik partjára, hogy lejárassák a tárgyalást. A rendőrök ugyan – erőnek erejével – leráncigálták őket a városháza lépcsőiről, de a nevetségessé tett tárgyalás nagyban hozzájárult a HUAC hatalmának megrendüléséhez.
Négy rövid év küzdelmei nyomán, 1964-ben a polgárjogi mozgalom rábírta Lyndon Johnsont a polgárjogi törvény aláírására. 1965-ben az első nagy washingtoni háborúellenes demonstrációk is kibontakoztak. Az évtized végére az amerikai életforma is súlyos megrázkódtatáson ment keresztül: az emberek átértékelték Amerika múltját, s erősen megkérdőjelezték a hivatalos nemzetbiztonsági és birodalmi ideológiát. Az FBI és a CIA titkos és szégyenletes múltja egyre inkább az érdeklődés fókuszába került. Az is köztudottá vált, hogy az egyetemek milyen szerepet játszottak a hódító háborúk kiszolgálásában. A Vietnámban harcoló katonák zendülései ekkorra mindennapossá váltak. Ralph Nader kritikai elemzéseit a fogyasztói kapitalizmus rutinosan működő erőszakosságáról egyre szélesebb körben ismerték meg. 1975-re a melegjogokért és a női egyenjogúságért harcoló mozgalmak meghatározó társadalmi erőkké váltak. Nixon elnök is lemondani kényszerült. Úgy tűnt, a baloldal a következő negyedszázadban is képes lesz arra, hogy öntudatos, határozott tényezőként vegyen részt az amerikai politikában.
A radikálisan új világ azonban nem a semmiből ugrott elő 1960. január 1-jén. A feketék ebédlőasztal-bojkottja, amelyet először Clara Lupernek, az NAACP (Nemzeti Társaság a Színesbőrűek Fejlődéséért – a ford.) Ifjúsági Tanácsa vezetőjének nyolcéves kislánya javasolt, már 1958-ban Oklahoma Cityben is változásokat kényszerített ki. Luper gondolkodását jelentősen befolyásolta Rosa Parks, aki annak köszönhette a hírnevét, hogy 1958-ban az alabamai Montgomeryben nem volt hajlandó átengedni a buszon a helyét egy fehér férfinak. Ezzel útjára indította a buszbojkottot, s megalapozta Martin Luther King közéleti pályáját is. Parks Kinghez hasonlóan jól képzett szervező volt, a Kommunista Párthoz közel álló keresztényszocialisták által alapított Highlander Folk School szemesztereire járt. Az alapítók egyike, Don West a pályáját egyetemi agitátorként kezdte. 1915-ben a mozik előtt tüntetéseket szervezett Griffiths Egy nemzet születése című, erősen rasszista filmje ellen, amely a Ku Klux Klant dicsőítette, mivel (a film szerint) a polgárháború után megvédte a fehéreket a fekete erőszak ellen.
Látnunk kell tehát az események politikai egymásra épülését, s természetesen a későbbi vereségek határköveiről sem feledkezhetünk meg. Henry Wallace és a Haladó Párt 1948-as választási megmérettetése és veresége volt az utolsó független, baloldali kihívás az amerikai választópolgárokat a mai napig kényszerű választásra szorító demokrata-republikánus váltógazdálkodás ellenében. Az ötvenes évek boszorkányüldözései során a szakszervezeteket, a tudományos életet és az összes államigazgatási-kormányzati szervet súlyos tisztogatásokkal tizedelték meg – lángra lobbantak a közös kétpárti inkvizíció máglyái. A csapásokat túlélő baloldaliak elsősorban a békemozgalomban, azon belül jelentős mértékben a kvékerek között találtak menedéket. A mozgalom akkoriban főleg a légkört érintő kísérleti atomrobbantások gyászos következményeire koncentrált: a robbantássorozat amerikaiak ezreit ítélte végzetes rákbetegségre.
Az intézményesült politika terminusai szerint a ’60-as évek radikalizmusának „energiarobbanása” George McGovern elnökjelöltségével tetőzött. A békepárti szenátort a demokraták 1972-ben, Miamiban jelölték elnöknek. A pártot finanszírozó szakszervezetek és a demokrata pártelit azonban egyszerűen elutasította McGovernt, s ezzel lehetővé tette Nixon győzelmét. Az 1972-es vereség napja óta a Demokrata Párt teljességgel immunisnak mutatkozott a radikális kihívás iránt. Jimmy Carter déli demokrata elnök, akit 1977-ben iktattak be fehér házi hivatalába, már a neoliberalizmust képviselte. Az Amerika vietnámi vereségét még örömmel fogadó háborúellenes mozgalom tétlenül nézte, hogy Carter növeli a katonai kiadásokat, s az Egyesült Államokat „új hidegháborúba”, az afganisztáni és a közép-amerikai harcokba vezeti.
A demokrata Carter ideje alatt szemérmesen hallgató baloldal Reagan közép-amerikai háborúi ellen azonban már valóban jelentős ellenállási mozgalmat szervezett meg. Az első fekete elnökjelölt által megtestesített radikális politikai kihívás mögé is felsorakozott, s támogatta Jesse Jackson baptista lelkész és politikai aktivista jelölését, aki 1968-ban ott volt Martin Luther Kinggel Memphisben, ahol Kinget végül meggyilkolták. A „szivárvány-koalíció” színeiben, a hatvanas évek haladó eszméit képviselve Jackson 1984-ben és 1988-ban is harcba szállt a demokrata elnökjelöltségért. A Demokrata Párt mindkét alkalommal vállát vonva állította félre.
A baloldal megfutamodása a kilencvenes években Bill Clintonnal vált teljessé. Annak ellenére, hogy két munkásellenes kereskedelmi egyezményt – az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA) és a WTO-megállapodást – is aláírt, az Irak elleni embargó, a Jugoszlávia elleni NATO-támadás, a szegényeket segítő jóléti programokat és az alkotmányos szabadságjogokat támadó kirohanások ellenére Clinton mindkét elnöksége idején meglehetősen szilárd baloldali támogatással rendelkezett.
A baloldal ’90-es évekbeli sorsának megértéséhez nem árt figyelembe venni az adómentességgel rendelkező ún. „nonprofit” alapítványok pénzügyi befolyását, amelyeket a gazdagok azért hoztak létre, hogy a vagyonukból egy adott politikai erő szolgálatában osztogassanak. Amerikában a „progresszív szektor” többségének pénzügyi túlélése – fizetések, irodai bérlet stb. – az ilyen alapítványoktól kapott éves apanázstól függ, amelynek folyósítása igen gyorsan megszűnhet az „eltévelyedés” első jeleire. Más szóval a „progresszív szektor” a nagyvállalati szektor egyik nyúlványa, s majdnem annyira a nagyvállalatoktól kapott támogatásoktól függnek, mint az egyetemek és a kutatóintézetek.
Amikor Clinton megpróbálta kikényszeríteni a Mexikóval és Kanadával kötött „szabadkereskedelmi” egyezmény ratifikálását, s ezzel kiprovokálta a szakszervezetek és a környezetvédelmi csoportok potenciális, fenyegetést jelentő szövetségét, a nagy liberális alapítványok gyorsan akcióba léptek. A ’90-es évek közepén a Pew Charitable Trusts évente mintegy 20 millió dollárral támogatta a környezetvédő mozgalmat. A másik 20 milliót két, az olajipari cégek által finanszírozott alapítvány állta. Az USA zöld szervezeteinek mintegy 90%-a ettől a pénztől függött. Miután megsértették a finanszírozók érdekeit, a NAFTA zöld ellenzői pillanatok alatt ellehetetlenültek és összeomlottak. A 90-es évek végére a zöld mozgalom – nem számítva néhány kisebb, radikális, alulról szerveződő és alulfinanszírozott csoportot – teljesen a Demokrata Párt s így a nagy gazdasági társaságok Amerikájának leányvállalatává vált.
Ami a női egyenjogúságért vívott harcot illeti, a ’90-es évektől a nőmozgalom teljes egészében egyetlen ügy képviseletére, a nők abortuszhoz való jogának védelmére korlátozódik, amit a jobboldal folyamatosan és vehemensen támad. A női egyenjogúságért harcoló csoportok, amelyek többnyire igen nagy összegeket kaptak a liberális s Clintont odaadóan támogató Hollywoodtól, eltávolodtak a társadalmi igazságosság nagy kérdéseitől, s egy szóval sem tiltakoztak, amikor Clinton lerombolta a szegény nőket védő szociális hálót. A ’70-es és ’80-es években radikális melegmozgalom mára egyértelműen meghátrált, s kizárólag a melegházasság elfogadásáért harcol, ami nem más, mint konzervatív behódolás az állam által szentesített párkapcsolat intézményének.
Intő jelnek tekinthető a szervezett, korábban a fiatalok számára a politikai gazdaságtan és a szervezeti fegyelem alapismereteit nyújtó leninista és trockista baloldali csoportok tartós hanyatlása is. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején, a távoli Kelet-Európában zajló összeomlással párhuzamosan, ezek a csoportok a jelentéktelenségbe süllyedtek. A szektás vitákkal be nem oltott, Brumaire 18-dikával nem gazdagított serdülőkori lélek bármilyen fertőzést elkaphat.
Bush évei alatt a baloldal képessége a reális politikai elemzésre csaknem eltűnt. A Bush és Cheney által megtestesített, az elvetemült gonosszal kapcsolatos hisztériakeltés oda vezetett, hogy a legtöbben elszántan bizonygatták: bármelyik demokrata jelölt csak jobb lehet ezeknél, legyen szó a ’90-es évek neoliberális örökségét hordozó Hillary Clintonról vagy az elsősorban a Wall Street által pénzelt Barack Obamáról. Természetesen a Demokrata Párt választói rétegei közül a történelmileg legradikálisabb fekete Amerika egyöntetűen Obama mögé állt, s egészen a végsőkig lojális is marad hozzá.
Obama azzal a biztos tudattal léphetett be az „Ovális Irodába” (a Fehér Ház elnöki irodájába – a ford.), hogy a baloldal már semmilyen veszélyt sem jelent számára, amikor módszeresen kiszolgálja a bankok, a fegyvergyártó cégek és a washingtoni nemzetbiztonsági elitcsoportok érdekeit.
Obama növeli az Afganisztánban állomásozó csapatok létszámát, de egyelőre a nyomát sem látni olyan háborúellenes mozgalomnak, mint amilyen 2004-ben, a Bush-féle iraki támadás idején volt. A második világháború vége óta a szakszervezetek taglétszáma és befolyása folyamatosan visszaesőben van. Egyszerű aktivistáik és a pénzük még mindig létfontosságúak a demokrata jelölteknek, de a pénzeszközök meghatározó részét az amerikai nagyvállalatok biztosítják. Obama elnökségének hátralévő idejében – fittyet hányva a baloldali korholásra – ugyanazt a neoliberális politikát viheti előre, amely a korábbi hat elnök idejében is „dúsan tenyészett”.
Alexander Cockburn – amerikai baloldali újságíró, a CounterPunchkiadója
