A bomlófélben lévő európai társadalmak – hosszú konzervatív szünet után – kétségbeesésükben ismét valamelyest türelmesebben veszik szemügyre a radikális elméletet, beszédmódot, gyakorlatot. Egy kivétellel. Ez a feminizmus.
A feminizmust csak ott viselik el, ahol úgyszólván nemzeti vagy helyi hagyománnyá vált: Nagy-Britanniában, a skandináv országokban, néhány német nagyvárosban. Ezek mind alapvetően protestáns helyek, s a reformációt vagy később a nonkonformista „ébredés” tapasztalatát mélyebben átélt kultúrákban itt-ott kialakult némi egalitárius hajlam; ez segít, ha nem is sokat.
Kelet-Európában persze e tekintetben is rosszabbul állunk, mint a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján. Itt az egalitárius hajlam kiveszni látszik: ennek itt megvan a neokonzervatív és a posztfasiszta változata, mindkettőt a biologizmus (szociáldarwinizmus, rasszizmus, etnicizmus, szexizmus) befolyásolja.
Természet vagy történelem? Ez a kérdés.
Ha – teszem azt – a cigányok „természetüknél fogva” ilyenek meg olyanok, ha a nők „természetüknél fogva” emilyenek, a melegek „természetüknél fogva” amolyanok, ha a „sikeres emberek” ún. rátermettségük miatt sikeresek, a vesztesek meg hiányos intelligenciájuk miatt „maradnak le”, akkor a következtetés önként kínálkozik: számukra „speciális megoldások” szükségeltetnek, az általános emberi emancipáció pedig merő illúzió.
Ha viszont a történelem határozza meg az embercsoportok karakterét, akkor gyökeresen más a helyzet. Akkor azt a következtetést kell levonnunk, hogy az egyes – időben véges, elkerülhetetlenül mulandó – társadalmi hierarchiák nem örökre rögzített adottságok: meg lehet őket változtatni, s ha lehet, akkor alighanem kell is. Ha nincsenek rögzült, tehát megváltoztathatatlan társadalmi szerepek és funkciók, akkor nincs rá ok, hogy miért ne vessük egybe a fönnállót erkölcsi intuícióinkkal. Ha az embertípusok között nincsenek örök különbségek, akkor arra sincs ok, hogy visszautasítsuk az egyenlőséget. Hiszen akkor nincsen természetes, tehát változtathatatlan alsóbbrendűség és fölsőbbrendűség. Akkor nincs ok rá, hogy valakik eleve alárendeljék magukat, engedelmeskedjenek, meghajoljanak.
Márpedig a tapasztalat arra utal, hogy sok egyéb más mellett a hierarchiák sem örökkévalók. Hol van a földet túró, szolgaságban sínylődő, tudatlan paraszti többség, amely a közelmúltban még majd minden társadalom többsége volt? Hol van a valaha babonásan tisztelt papi rend? Hol vannak a szerzetesség és a lovagság férfikozmoszai?
Elmúltak mind.
A nők és férfiak közötti különbséget azonban úgy állítják be – s itt úgy tetszhetik, a konzervatívok mellett szól a látszat – , mintha ez volna az egyetlen kivétel, hiszen itt csakugyan vannak élettani differenciák. A nők szülnek és szoptatnak, a férfiak nem. A két nem testi fölépítése is más. (A kultúra ezt még túlozza is az öltözködéssel és egyebekkel.)
Kérdés azonban, hogy ezek a valóságos különbségek indokolják-e azokat a magatartásokat és habitusokat, amelyek a történelemben kiindulópontjai voltak a nőkkel kapcsolatos – máig élő – hiedelmeknek. A nőkről a régi germán törzsek úgy vélték, hogy nincs lelkük; ezért semlegesnemű a nőt jelentő „das Weib” a németben; a semlegesnem a régi indoeurópai nyelvekben még létező lelkes/lelketlen kontraszt „lelketlen” pólusának az utóda, a nő épp úgy tárgy, mint a kő. A lélek/test, az értelem/érzelem dichotómiákban (amelyek filozófiailag problematikusak) tudjuk, hová sorolták a nőket. Vagyontárgynak is tekintették őket. A nőket sok társadalomban teljesen a magánéletbe szorították, a hindu „purdah” és az arab hárem ugyanaz az intézmény. Sok helyütt a nőktől nem fogadtak el esküt, nem tanúskodhattak, megölésüket enyhébben ítélték meg, mint a férfiakét, sok helyütt a szexuális kihágásokért a családtagok következmények nélkül halálra kövezhetik a „hűtlen asszonyt”. Még az európai közelmúltban se járhattak nők egyetemre, nem szavazhattak, nem örökölhettek. A tartós kapcsolatokon (házasságon) belüli nemi erőszakot nem nagyon büntetik. Még az olyan látszólagos előnyök, mint az a bírói gyakorlat, amely a válópörökben többnyire a nőknek ítéli a gyerekeket, is azon az előítéleten alapszik, hogy a nők dolga a gyereknevelés, nem a férfiaké, együtt a háztartással. A legtöbb ősi szent könyvben föltételezik, hogy az asszony „törékeny edény”, amely/aki nehezen tud ellenállni az érzéki, az izgalmi, különösen a nemi késztetéseknek, nincs benne önkontroll, ezért védeni kell akár önmagától, el kell zárni, meg kell kímélni a célszerűtlen kísértésektől, óvni kell a saját szexualitásától – hiszen a legitim vérvonal (a törvényes örökösök tulajdonjoga) foroghat kockán.
És így tovább.
Ezek a korlátozások és előítéletek teljesen alaptalan hipotéziseken nyugszanak, amelyeket semmilyen kritikusan vizsgált tapasztalat nem támaszt alá. A nők nem kevésbé racionálisak, mint a férfiak – „csak másképp”, szokták mondani, de még ez is roppantul bizonytalan, és az idevágó pszichológiai „eredmények” előítéletes, féloldalas kutatási programok eredményei, amelyek a kutatóknak azokból a benyomásaiból indulnak ki, amelyeket a környező kultúrából kritikátlanul tettek magukéivá, hogy aztán „tudományosan” bizonyítsák őket. Semmi nem utal arra, hogy a nők emocionálisabbak, érzelmesebbek lennének, mint a férfiak, s hogy szignifikánsan intenzívebbek (vagy – más kutatási programok alapján – kevésbé intenzívek) lennének a nemi szükségleteik, mint a férfiaknak.
A nők ősi elnyomatása nem érv további elnyomatásuk mellett.
A földműveseket évezredekig elnyomták a nomád, lovas pásztorok fölső rétegéből származó harcias nemesek. Furcsán néznénk arra az emberre, aki ennek alapján a jobbágyság újbóli bevezetését javasolná. (Ugyan a kasztrendszernek több nyílt híve is van a mai magyar szélsőjobboldalon, de ezek sült bolondok.) A feketék rabszolgasorban tartása mellett is „természeti” és természetjogi érveket hoztak föl a tizenkilencedik században az amerikai Dél konzervatív gondolkodói. Ezek az érvek kivétel nélkül hamisnak bizonyultak. Húsz évvel ezelőtt a feketék „gyöngébb társadalmi teljesítménye” indokául matematikailag elemzett intelligenciahányados-elemzéseket használtak a neokonzervatív könyvkiadásban, publicisztikában. Az elemzés matematikailag szélhámosság volt, az empirikus adatokat pedig egyszerűen meghamisították, mint kiderült. (Nem szólva az IQ-tesztek kulturális részrehajlásáról, amelyek azt a fehér középosztályi versenyszellemet jutalmazzák, amelyben nagy értéke van a gyors helyzetfölismerésnek, ami más társadalmi környezetekben nem a legfőbb érték. Csakugyan azt hinnénk, hogy a lassúbb, megfontoltabb hagyományos parasztember butább, mint a fürge kispolgár?)
Azt se nehéz kimutatni, hogy a nőknek azok a tulajdonságai, amelyeket ősidők óta a szemükre vetnek (pl. már az ókori Kelet költészetében) – elsősorban a kacérság, a színlelés, a házsártosság, a sírósság – tipikusan a gyöngébb fél taktikái vagy kényszercselekvései az erősebbel szemben. A hatalom birtokosának szívét meg kell lágyítani, büntetését hazugsággal ki kell kerülni, el lehet odázni, s ha nem megy, ellenállását, közönyét fárasztással (így a veszekedéssel) kell fölőrölni. Akinek hatalma van, nem veszekszik. Dönt, cselekszik.
Ezek a vonások a fölszabadulással eltűnnek. Ahogyan eltűnt a paraszti alázat és a szentek tisztelete és a lovagi Frauendienst.
Nem fogjuk örökké azt látni a kávéházban, hogy a fiú beszél-beszél, a lány mosolyog és bólogat.
A feministák egyrészt harcolnak az ellen, hogy ugyanazért a munkáért még mindig kevesebbet fizetnek a nőknek, mint a férfiaknak. Harcolnak az ellen, hogy bár fizetünk a vendéglőben a főzésért, az irodában a takarításért, az iskolában a tanításért, a házimunka, a gyermeknevelés még mindig ingyenes kényszermunka, a produkciót fizetik, a reprodukciót nem, evvel is növelve az értéktöbbletet. De a feministák az általános emancipációs küzdelemeken túl létrehozták a maguk militáns szubkultúráját, ahogyan annak idején a munkások a maguk militáns – puritán, önföláldozó, önművelő és önnevelő, önsegélyező, érdekvédő és tudományos – szocialista szubkultúráját, ahogyan 1968 és az új baloldal létrehozta a maga libertárius kommunista-feminista életmódszigeteit, elsősorban a lakóközösségeket, kommunákat, foglalt házakat – szabad szerelemmel, indiai kenderrel, szitárral.
A feminista szubkultúrában főleg csak nők vannak. De a feminizmus politikai irányzat is. Ahogyan ez utóbbi értelemben nemcsak proletárok, hanem polgári értelmiségiek is részt vettek a szocialista munkásmozgalomban, úgy a feminizmusnak is részesei a baloldali férfiak, így e sorok írója.
Nemcsak azért, mert minden diszkriminációt és egyenlőtlenséget ellenzünk. Hanem azért is, mert az elnyomó heteroszexizmus heves elutasítása tetemesen megjavította, szebbé tette az életünket. Minden hatalom mérgez, a nemi hatalom is. Ezt a hatalmat nem kértük, beidegződéseitől, megszokásaitól nehezen szabadulunk, de minél szabadabbak vagyunk tőle, annál szabadabbak vagyunk az elnyomás általános, korrumpáló és butító kultúrájától. Az egyenlőtlenség a haszonélvezőit is tönkreteszi, olvassák csak el fiatal írók nőgyűlölő, boldogtalan novelláit és regényeit.
A heteroszexista férfi csak a férfiakat szereti, de rá van utalva a nőkre, ezt nevezi aztán reménytelen, boldogtalan szerelemnek. Legfőbb ideje, hogy ráunjunk erre a borzalomra. A fölszabadulás karnyújtásnyira van. Az kellene hozzá, hogy ne imádjuk már annyira a szerencsétlenségünket.
