Detroit, a fekete-amerikai legenda

Kategória: 2010. január
Írta: Allan Popelard és Paul Vannier
Találatok: 19965

vilagvalsag
Az autógyártás volt fővárosa folyamatosan veszíti hatalmát és lakosságát. Természetesen a válság sem javított a helyzetén – az ipari munkahelyek száma csökken, a kilakoltatások miatt házak sora áll üresen. Mindezek ellenére, a város fekete többsége mai is bizalommal tekint Obama elnökre.

 

januar_detroit„Érzed ezt az átható bűzt?” A harmincas éveiben járó Dave a 7 miles road mentén lakik, Detroit szegény negyedében; ez a szegény negyed jó tíz kilométer széles körgyűrűként terül el a felhőkarcolóiról ismert downtown, valamint a jómódú peremvárosok (suburbs) között. Dave otthonával szemben, az utca túlfelén, öt halom hamu. Azoknak a házaknak az üszkös maradványai, amelyekben alig két hónapja még laktak. „Egy ház ma éjjel is porig égett. Nincs olyan hét, hogy a negyedben egy ház teljesen le ne égne. Sokan azért gyújtják fel a házukat, hogy elköltözhessenek a kártérítésből, amit a biztosítótól kapnak. Már senki se akar itt élni.”

Így lesz lassan az egész detroiti gettó a lángok martaléka. A valamikori negyedből mindössze néhány tucat ház maradt. Egész lakótömbökben[i] már csak egy-két család él. Olyan ez a negyed, mint valami elsüllyedt város: szénné égett autó-karosszériák, elhagyott parkolóhelyek, leszerelt gyárak – mintha valami hatalmas bontási területen járnánk. Az utcákat felveri a gaz, és már senki se takarítja el a kidőlt fákat. Egyre kisebbre zsugorodik a város szövete, és az egykori negyedet, amely ma már inkább tanyára hasonlít, lassan visszaperli a természet a szakadatlan tücsökciripelésben: már kakaskukorékolást is egyre gyakrabban hallani.

Ma már az egykori városnegyed 35 százaléka lakatlan[ii]: alig két és fél évtized alatt felére csökkent az ott-lakók száma[iii]. Csak az egyetem meg az iskolák környékén lézeng néhány járókelő a város főutcáin. És a szubvenciók elapadtával felgyorsult az elnéptelenedés folyamata.

Michigan állam legnagyobb városában nagyon sokan kényszerültek rá azokra a változó kamatra adott kölcsönökre, amelyekben a liberálisok a tőkés társadalomba való beilleszkedés modelljét látták, főleg a tulajdonszerzésre nem képes szegények esetében. Mivel a havi részletek összegének növekedtével az ügyfelek egyre jobban eladósodtak, a kisajátítások száma is egyre nagyobb lett. 2005 és 2008 között a városvezetés adatai szerint nem kevesebb mint hatvanhét ezer lakás került kisajátításra.

Detroitban a kapitalizmus legutóbbi válságának annál nagyobb volt a pusztítása, mivel a pénzügyi világ csődje a termelési szféra csődjével párosult. A bankrendszer összeomlásával egyre nehezebb volt hitelt szerezni, holott épp a hitel a motorja a fogyasztásnak, és mindez az autóeladások nagymérvű csökkenésével összekapcsolódva súlyos csapást mért a „három óriásra”, vagyis a General Motorsra, a Fordra és a Chryslerre (mindháromnak Detroitban, illetve a város környékén van a székhelye). A három nyakig eladósodott cég egyre kevésbé tudta tartani a frontot szemben a japán konkurenciával, csak a szövetségi kormány mentőövének köszöntette életben maradását. A részleges munkanélküliséget meg az elbocsátásokat azonban a szövetségi kormány sem tudta megakadályozni.

2008 januárja és 2009 júliusa között Detroitban csaknem megkettőződött, pontosabban 14,8 százalékról 28,9 százalékra emelkedett a munkanélküliség. A reális munkanélküliség azonban – legalábbis Kurt Metzger, a helyi statisztikai hivatal vezetője szerint – ennél is magasabb, 40 százaléknál is több[iv]. „Az ember – mondja Dave – ma már csak túlélésre játszik. Én viszonylag megúsztam a dolgot: itt-ott találtam néhány apró munkát. Ez ahhoz elég, hogy éhen ne haljunk. A GM meg a Chrysler a csőd szélére kerültek, a Fordnak épphogy sikerült kimásznia a bajból. Errefelé már nincs munkalehetőség.” A városközpont kihalt felhőkarcolói, a zászló nélkül meredező zászlórudak megannyi jelképei a hanyatlásnak.

Detroit épp rendkívül nagymérvű specializáltságának következményeképpen bizonyult sebezhetőnek, és nagyon ki van szolgáltatva mind a gazdasági ciklusok változásának, mind a tőkés rendszer alakváltozásainak[v]. Annak idején a „fordizmus” (amely az 1908-ban Albert Kahn által építtetett gyárépületben, a Crystal Palace-ban született) a Big Three városát a világkapitalizmus központjává tette. A tömegtermelés felé forduló gyár munkaerő-szükséglete, valamint az autóiparban dolgozó munkások viszonylag magas munkabére rengeteg munkást vonzott ide a XX. század első felében: nemcsak a déli államok rasszizmusa elől menekülő feketék jöttek ide nagy számban, de külföldiek is, görögök és főleg lengyelek. Ennek a gazdasági fellendülésnek a II. Világháború volt a csúcspontja, amikor is Detroit a fegyvergyártás központjaként alaposan kivette részét a háborús erőfeszítésekből.

1945 óta azonban Detroit hanyatlóban van; a város történetében ez a törés jelzi az átmenetet az amerikai kapitalizmus fordizmus utáni időszakába. Az új modell új térségeket nyitott meg a felhalmozás előtt. A nagyipari termelés gépezetére addig az észak-keletre és a Midwestre való erős koncentráció volt jellemző; ekkor azonban ez a koncentráció megtört, és sok üzemet telepítettek Délre, ahol olcsóbb volt a munkaerő, és a szakszervezetek is gyöngébbek voltak. Az autó demokratizálódása, valamint a termelési rendszer átalakulása a különféle tevékenységi formák legyezőszerű szétnyílásával párhuzamos. Egy több centrikus városi modell van kialakulóban, amely fokozatosan a perifériára helyez bizonyos részegységeket és szolgáltatásokat; ekkor indul meg és telepszik le a suburbnak nevezett peremvárosokban a fehér középosztály az új munkalehetőségek, valamint a saját családi ház reményében.

Voltak azonban más okai is annak, hogy a fehér középosztály elindult a peremvárosok felé, ez pedig a félelem és a rasszizmus. Minthogy ez az áttelepülés 1950-ben indult, párhuzamosan a nagyipar visszaszorulásával, a fehérbőrű lakosság többségének a feketék 1967-es lázadása adja az ürügyet a távozásra (a lázadásnak negyvenhárom halottja volt, a szövetségi kormány még tankokat is bevetett)[vi].

Ekkor lett a félelem meg a rasszizmus a térség gazdasági szegregációjának hatótényezője. Jórészt ebben rejlik a magyarázat arra, hogy miért Detroit az egyetlen olyan nagyváros az Egyesült Államokban, amelyik nem ismeri sem a nagypolgári városközpontot, sem a „faji sokféleséget”. Detroit nemcsak az egyik legszegényebb az amerikai nagyvárosok között (lakóinak egy harmada él a szegénységi küszöb alatt), de a leginkább szegregált is (a város lakóinak 90 százaléka fekete). Ráadásul ez az „apartheid” nem a városnegyedek közt figyelhető meg, mint ahogyan a többi amerikai városban, hanem a városközpont meg a peremvárosok (suburbs) között.

A 8 miles roadon (ez a széles sugárút jelzi Detroit északi közigazgatási határát) a töltés két világnak határa. Egyik felén a peremvárosok társadalma, a csinos házakkal és rendszeresen nyírt pázsitokkal; a másik oldalon pedig a nyomorúságos viskók sora, munkanélküliséggel és az egészségügyi rendszerből való kitaszítottsággal.

A városközpontban mankóval araszoló nyomorékok vagy fedélnélküliek vágnak át az utcákon. Az autógyártás központja egyben a tolószékek és elektromos székek központja is, amelyeket tömegével lát az ember gurulni a járdákon. Itt a lakosság egészségügyi mutatói nem állnak messze egy harmadik világbeli ország lakosságának egészségügyi mutatóitól. A gyerekhalandóság 18 ezrelék, vagyis háromszor magasabb, mint általában az Egyesült Államokban, és ugyanannyi, mint Sri Lankában.

„Ha az ember elveszti a munkáját, odavan a betegbiztosítás is – magyarázza Dave. – Sokan még gondolni se mernek arra, hogy orvoshoz menjenek. Ahhoz ugyanis az szükséges, hogy valaki dolgozzon a családban, és jótálljon a betegért. Az ember legfeljebb rutinvizsgálatban reménykedhet, de akkor is biztos lehet benne, hogy ő kerül sorra utoljára.” A munkanélküliségi ráta emelkedése ilyenformán párhuzamos az egészségügyi mutatók romlásával.

De hogyan is lehetne megfordítani ezt a tendenciát, amikor – túl a válság konjunkturális jellegén – maga a gyűrűs városszerkezet az igazi probléma. Míg a munkalehetőségek 86 százaléka a peremvárosokban van, az itt-lakók egy negyedének nincsen autója (33 százalék az autóval nem rendelkezők hivatalos aránya, K. Metzger azonban megjegyzi, hogy sok autóvezető vezeti biztosítás nélkül a gépkocsiját, és ezeket az autóvezetőket nem tartja számon a statisztika). Ebben az autó által és az autó szem előtt tartásával tervezett városban, amelyet keresztül-kasul szelnek a széles sugárutak, autó nélkül közlekedni valóságos kínszenvedés. A szociális kérdés tehát egyben közlekedési kérdés is. Akik nem tarthatnak igényt a belső kör szolidaritására, azoknak nem marad csak a biciklitartóval felszerelt autóbusz. Csakhogy ebben a szakadék szélére sodródott városban a polgármester drasztikusan csökkentette a tömegközlekedési eszközök költségvetését: 113 buszvezetőt tettek utcára, buszvonalakat szüntettek meg, és egyes vonalakon ritkították a járatok sűrűségét[vii]. A tér megszervezése tehát, amely az enklávékba száműzi a proletariátus egy részét, nagymértékben hozzájárul a társadalmi különbségek reprodukálásához.

Mindez egyszersmind arra is magyarázat, miért vannak a szegények kirekesztve az egészségügyi rendszerből. Számos háziorvos úgy döntött, hogy – távol a fizetésképtelen szegényektől – a jómódú negyedekbe helyezi át a rendelőjét. Igaz, a város nemcsak élvonalában van az orvosi kutatásoknak, de Detroit rendelkezik az Egyesült Államokban a leghíresebb egészségügyi intézményekkel. Ezeknek a jól felszerelt kórházaknak azonban csak a peremvárosok jómódú lakossága látja hasznát.

Mindennek tükrében az Obama által beharangozott betegbiztosítási reform életkérdés a lakosság jelentős részének. Louise valamikor a városházán dolgozott. Az East Side-on találkozunk vele; ezt az ütött-kopott negyedet kizárólag afro-amerikaiak lakják. „Hetvennégy éves vagyok. Gondolhatja, hogy ha valakit, engem nagyon is érint a betegbiztosítás körüli vita. Azért szavaztam Obamára, mert az volt az érzésem, ezt csak ő fogja tudni kiharcolni. Az orvosom például kivizsgálásra küldött. Ezt a fajta vizsgálatot a 65 éven felüliek betegbiztosítása 80 százalékban vállalja ugyan, csakhogy a fennmaradó 20 százalék még mindig elérhetetlenül magas összeg. Én már a gyógyszereket is alig tudom megvásárolni. Pedig huszonkilenc évig dolgoztam, és ez alatt az idő alatt rendesen fizettem az adókat. Nagyon igazságtalan ez a helyzet.”

A demokratáknak ebben a fellegvárában a választók 97 százaléka adta Obamára a szavazatát. Obama győzelme itt nagy reményeket keltett. Egy évvel később Luther Keith így emlékezik vissza az eseményre, amely nevezetes nap volt a detroiti feketék életében (Luther Keith annak a szövetségnek a vezetője, amely ingyenes orvosi ellátást és iskolai segélyeket biztosít a negyed szegényeinek): „Mindenütt ünnepeltek. Csodálatos volt. Olyan érzés volt, mint amikor valami nagyon jó történik a család egyik tagjával. Olyan volt ez, mint amikor Joe Louis 1938-ban megverte Max Schmelinget!”[viii]

De az afro-centrizmusnak, valamint a polgárjogi küzdelmeknek e fellegvárában a választók akaratára nem is annyira a demokrata jelölt etnikai hovatartozása, mint inkább gazdasági-szociális programja a magyarázat. „Nem azért szavaztunk Obamára, mert ő is fekete, hanem mert egyetértettünk azzal, hogy meg kell reformálni a betegbiztosítási rendszert” – mondja mindenki, aki előtt szóba hozzuk a témát. (Lásd keretes!)

A város polgárai még akkor is őszinte jóindulattal figyelik az új elnök tevékenységét, ha ők is tisztában vannak vele, milyen akadályok hátráltatják az útján. „Hiába, mindez nem megy máról holnapra. De ha megnézzük, mit csinált Obama az utóbbi néhány hónapban, már az is rengeteg; ennyit őelőtte egyetlen elnök sem tett” – mondja K. Keith, majd hozzáteszi: „Még csak alig hogy elkezdte a munkát. Ezt, persze, nem könnyű tudomásul venni azoknak, akik elvesztették az állásukat.” Mindenki látja, hogy Obamának kompromisszumokat kell kötnie, az érdekcsoportokkal, a republikánusokkal meg a saját ellenzékével. A választók többségénél a türelmes várakozás váltotta fel a kezdeti reményeket. De K. Keith figyelmeztet: „Ha belebukik, nagyon nagy lesz a kétségbeesés”.

Az embereknek a szövetségi állam az utolsó reményük. A városi önkormányzatnak ugyanis ma már vajmi kevés a manőverezési lehetősége. Miután a középosztály elmenekült a tőkéjével, teljesen összeomlottak a városvezetés anyagi alapjai, és az önkormányzat csőd közeli helyzetbe került. A demokrata városi önkormányzat képtelen megállítani az elszegényedés spirálját. Ami pedig a város vonzáskörzetét illeti, ennek integrációja soha véget nem érő folyamat. A peremvárosok lakói nem hajlandók megosztani jólétüket, míg a fekete városlakók nagy árat fizettek a politikai önállóságukért, hogysem beletörődnének egy olyan – a dúsgazdag peremkerületeket is az irányítása alá vonó – városvezetésbe, amely az ő sorsukkal aligha törődne.

Különös azonban, hogy az általános leromlás ellenére nincsenek sztrájkok a gyárakban. A szegények ugyanis, ahelyett hogy az utcán tüntetnének, inkább a játéktermekbe veszik az irányt. Detroitban, a kilencvenes években ezek az adómentesen épített játéktermek képviselték a gazdasági fejlődést. Szó, ami szó, a város már régen búcsút mondott radikális hagyományának. Annak a hagyománynak, amelybe az 1937-es és 1945-ös nagy sztrájkok éppúgy beletartoznak, mint 1973-ban az első fekete bőrű polgármester, Coleman Young megválasztása[ix], a rabszolgatartás elleni küzdelmekről, a polgárjogi harcokról, a Black Power megjelenéséről, valamint az 1833-as, 1918-as, 1943-as és 1967-es afro-amerikai lázadásokról már nem is beszélve. Még a United Auto Workers, a gépkocsigyártás mindenható amerikai szakszervezete is lemondott a harcról, mi több, még meg is ígérte a General Motors meg a Chrysler vezetőinek, hogy nem szervez sztrájkot, amíg a válság véget nem ér. Errefelé senki sem emel szót az ellen a rendszer ellen, amelynek a fejlett Detroit a legjellegzetesebb terméke. „Ezt a várost a kapitalizmus hozta létre. Amid csak van, az mind kapitalizmus, és bizonyos szempontból az is, amid nincs. Ezt a levegőt szívjuk magunkba. Ezen nem lehet változtatni” – magyarázza Keith.

A Techtown vállalkozói, valamint a politikai elit köreiben mindenki csak a zöld gazdaságról beszél. De hát az elit mindig hinni akar a „boldog holnapokban”. A Renaissance City akár jelképe is lehetne ennek a liberális optimizmusnak, amely már sokszor orra bukott, de mindannyiszor megtalálta a módját, hogy megmerítkezzen az örök élet Schumpeter-féle forrásában. Ennek a kincstári optimizmusnak a város szívében emelkedő Renaissance Center a legjellegzetesebb példája; ezt II. Henri Ford alig négy esztendővel az 1967-es lázadások után építtette. A felhőkarcolóban van a GM központja, és nagyvállalkozók szívesen ebédelnek a 73. emeleten levő étteremben. Az ablakokból elsőrangú a kilátás a romokra meg a lakatlan gyárépületekre…

„Detroit a legtöbb amerikai szemében olyan, mint a Ground zéro[x]” – mondja Keith. Ez a Ground zéro azonban nem egyetlen pillanat alatt jött létre, hanem a hosszú évek kitartó rombolásának eredménye. A kiszolgáltatottak vaksága és az uralmon levők cinizmusa? Keith csak mosolyog: „Nekünk nem maradt más, csak az optimizmus.”

 

A szerzők, Allan Poplard és Paul Vannier, az Institut Francais de Geopolitique geográfus kutatói - Université Paris-VIII.

Dr. Ligeti Pál fordítása     



[i] Az ilyen – az észak-amerikai településekre jellemző – háztömbökben általában harminc család lakik.

[ii] Lásd, Detroit Free Press, 2009. szeptember 7.

[iii] Megközelítően egy millió főt; míg a negyed 1950-ben 1,8 millió főnek adott otthont, a felmérések szerint ma már mindössze nyolc-kilencszázezren lakják. Hogy pontosan mennyien, az ma is vita tárgya. Ha a város politikai súlyát akarják növelni, nagyobb számot mondanak, és akkor is, ha a városnak járó anyagi támogatásról van szó.

[iv] A statisztikák ugyanis csak a regisztrált munkanélkülieket tartják számon.

[v] André Kaspi szerint az 1929-es válság után a Ford alkalmazottainak 71 százaléka került az utcára (l. Les Américains, Paris, Le Seuil, 1999).

[vi] Jean-Francois Staszak, „Détruire Détroit. La crise urbaine comme produit culturel”, Annales de géographie, Paris, n°607, 1999. május-június.

[vii] A város 300 millió dolláros adósságot halmozott fel, a deficit pedig 2009-ben elérte a 80 millió dollárt! L. Detroit Free Press, 2009. szeptember 11.

[viii] Joe Louis fekete bőrű ökölvívó volt, aki győzelmet aratott a náci Németország hőse, Max Schmeling felett.

[ix] Detroit első fekete bőrű polgármestere (1973–1993), a demokrata párt tagja; azzal is hangsúlyozza a város fekete identitását, hogy átkereszteli az utcákat, sőt, szobrokat emel az afro-amerikai polgárjogi küzdelmek legnagyobb alakjainak dicsőségére.


Macomb járás visszatért a demokratákhoz

 

 

„Miért szavaznak a szegények a jobboldalra?[1]” kérdezte 2004-ben az amerikai újságíró Thomas Frank, kevéssel George W. Bush újraválasztása előtt. A kérdés 1980 óta időszerű. 1980-ban Ronald Reagen választási győzelme volt a fordulópont: akkor fordult elő először, hogy a fehér bőrű munkásság meg a középpolgárság egy része nem a demokrata pártra, hanem a republikánusokra adta szavazatát. Ez a fordulat már csak azért is meglepő, mivel ezek a – többnyire szervezett – választók olyan területen élnek, amelyet súlyosan érintett a recesszió.

Stanley Greenberg, demokrata tanácsadó az észak-detroiti Macomb járás politikai-szociológiai elemzésében keres magyarázatot a változásra. E jórészt fehér bőrű munkások és középosztálybeliek által lakott megye 63 százaléka 1960-ban Rochard Nixonnal szemben John F. Kennedyre szavazott. Huszonöt évvel később azonban az itt élők már Reagenre adták a szavazatok két harmadát. Greenberg szerint egy negyedszázad leforgása alatt a „hagyományos értékek” felülkerekedtek az osztályérdeken...

Márpedig 2008-ban Macomb megye 53 százalékban Obamára szavazott. Greenberg a New York Times-ban közölt egyik cikkében, egy héttel a választás után, közreadta annak a felmérésnek az adatait, amelyet a szavazás napjának estéjén végzett: Macomb járásban az általa meginterjúvolt 750 személy 60 százaléka válaszolt úgy, hogy Obamával rokonszenvezik, és osztozik „Obama értékeiben”. Lehet, hogy a folyamat a visszájára fordult ?

Greenberg szerint a fordulatnak nem is Macomban, hanem a szomszédos Oakland megyében a magyarázata (Oakland az egyik leggazdagabb megye az egész Egyesült Államokban). Oakland, amely sokáig egyik fellegvára volt a republikánusoknak Michigan államban, 57 százalék arányban Obamára adta szavazatát. A gazdasági válság éppen úgy hozzájárult a demokrata jelölt győzelméhez, mint az a tény, hogy diplomával rendelkező középosztálybeliek mind nagyobb számban telepednek meg ebben a megyében (jelentős számú színesbőrűvel a soraikban). „Négy év múlva a jelöltek alighanem Oaklandban rendezik majd a naggyűlésüket, ha kiváncsiak, milyen is lesz az új Amerika” – vonja le a végkövetkeztetést Greenberg.

Mindamellett a legutóbbi választáson a választási magatartásformák fejlődése nem rejtheti el mindazokat a tényezőket, amelyek továbbra is meghatározzák a helyi választásokat. Városi szinten a választást továbbra is a félelem, a fajgyűlölet meg az úgynevezett NIMBY[2] magatartásformák irányítják. Ami a macombi és oaklandi republikánusokat (és a demokratákat) illeti, hallani sem akarnak róla, hogy a jómódukat megosszák Detroit lakóival.

 

Dr. L. P. fordítása   

 



[1] Thomas Frank, Pourquoi les pauvres votent à droite. Comment les conservateurs ont gagné le cœur des États-Unis (et celui des autres pays riches) [Miért szavaznak a szegények jobbra. Hogyan szerezték meg a konzervatívok az Egyesült Államok (és a jómódú országok) rokonszenvét], Agone, Marseille, 2008.

[2] Not in my backyard [Máshol lehet, de a kertemben nem ! ]

[x] Vagyis az a hely, ahol a World Trade Center állt 2001. szeptember 11-e előtt.