„Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek…”

Kategória: 2010. január
Írta: Mathilde Goanec
Találatok: 5300

Ukrajna keletre tekint, de nyugatra tart

2009 augusztusában Dimitrij Medvegyev orosz elnök beszédet intézett népéhez – és ukrán szomszédaihoz. Az elnök mögött látható levelezőlap stílusú háttér ellenére üzenete meglehetősen kemény volt. „Ukrajnával fenntartott kapcsolataink sohasem voltak ilyen rosszak. A hivatalos hatóságok Kijevben nyíltan oroszellenes politikát folytatnak Dél-Oszétia grúz megtámadása óta, melyben ukrán fegyvereket vetettek be orosz civilek és katonák gyilkolására.” A vád célpontja egyértelműen az ukrán elnök, Viktor Juscsenko, aki 2008 augusztusában, az orosz-grúz konfliktus idején Mihail Szakasvilit támogatta.

arculat_valtozas.kAz orosz hatalom minden további nélkül Juscsenko fejére koppinthat, ez ma már nem kelt izgalmat Nyugaton: ő, aki 2004-ben az európaiak és sok ukrán reménysége volt, ma az ukrán politika páriája, számkivetettje lett; bűne egyszerre az, hogy elárulta Keletet és nem tudta megnyerni a Nyugatot. Olyannyira, hogy a jelenlegi  elnökválasztási kampányban ott áll pénz és támogatás nélkül, és aligha reménykedhet újraválasztásában. [Azóta tudjuk, hogy ténylegesen sem. (A szerk.)] „Ukrajna és Oroszország viszonya súlyosan megromlott a narancsos forradalom után – összegzi a dolgot Anatolij Zlemko, aki a korábbi elnök, Leonyid Kucsma idején Ukrajna külügyminisztere volt. – Juscsenko csapata Oroszországhoz fűződő viszonyunkat a szoros barátság helyett a pragmatizmusra alapozta.”

1997 óta Oroszország és Ukrajna kapcsolata az ún. „Big Treaty”-n alapul; a kétoldalú egyezmények eme bonyolult rendszere minden lehetséges területre kiterjed (energetikai, gazdasági, katonai, kulturális, humanitárius). Ezzel együtt a két országnak megvannak a saját politikai célkitűzéseik, melyek néha nem egyeznek a nagy egyezmény szellemével. Így például, Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése óta Moszkva alapvető célja befolyásának a posztszovjet országokra – ezen belül Ukrajnára – való kiterjesztése volt. „Sem Lengyelország, sem a balti államok, de a Kaukázus sem foglal el Ukrajnához fogható helyet az oroszok szívében – fogalmazott 2008 végén Miroszlav Popovics, kijevi filozófiaprofesszor. Egykor I. Miklós cár is kijelentette, hogy soha nem mondana le Ukrajnáról. Ez az ország része a Kreml hagyományos befolyási övezetének, melynek ma sem áll szándékában, hogy lemondjon róla.” 2004-es győzelme nyomán Juscsenko állandó szálka lett Moszkva szemében, mert folyamatosan megkérdőjelezte ezt a paradigmát, és mert szóba mert hozni neuralgikus kérdéseket is.

Ezek közül Ukrajna NATO-csatlakozása a legvitatottabb. Pedig az atlanti szövetséghez való csatlakozás olyan téma, amely évek óta külpolitikai napirenden van; 1997. július 9-én a kiemelt partneri viszonyról szóló NATO-Ukrajna-Chartát írtak alá. A NATO Kijevben Tájékoztatási és Dokumentációs Központot nyitott, Ukrajna pedig Katonai Összekötő Irodát Brüsszelben – mindezt anélkül, hogy az különösebben foglalkoztatta volna Moszkvát. „2002-ben bemutattam a NATO-val kapcsolatos viszonyunkra vonatkozó felfogásunkat, és jeleztem, hogy e kapcsolat végső célja a csatlakozás – emlékszik vissza Zlemko. Erről több ízben magával az orosz elnökkel is beszéltem. Egyetértett, elfogadta választásunkat. De Kucsma elnöknek remek kapcsolata volt Putyinnal. Havota legalább egyszer találkoztak. Ma már teljesen más a helyzet.”

Juscsenko makacs kritikája és az Egyesült Államokkal kialakított baráti viszonya megkeményítették az orosz pozíciókat: a Kreml számára Ukrajna NATO-csatlakozása szóba sem jöhet: Medvegyev egy 2009 májusában megfogalmazott állásfoglalása  szerint Oroszország számára „elfogadhatatlan, hogy a NATO katonai jelenlétét az ország határaiig terjessze ki.” Emellett a Dél-Ukrajnában, a Krím-félszigeten állomásozó orosz hadiflotta kérdése is felvetődik. Az orosz flotta Szevasztopoli állomásozását 2017-ig engedélyező szerződést Juscsenko a grúz háború alkalmával megkérdőjelezte, mellyel egy csapásra világossá tette a Moszkvával fennálló ideológiai, politikai és stratégiai nézeteltéréseket.

Aztán pedig ott a gáz-ügy, mely komoly gondot jelent Európa számára is, ill. a Kijevet Moszkvával szembeállító legfőbb konfliktusokforrás. Az ’90-es években kötött államközi szerződések az utóbbi öt évben homályos szerződésekneknek adták át a helyüket, melyeket közvetlenül kötött a Gazprom és a Naftogaz, az orosz és az ukrán állami vállalat, és egy sor közvetítő. A 2006-os és 2008-as válság, melyek az Európának szánt szállítások leállításával végződtek, tovább fokozták az ukrán rendszer sebezhetőségét. A manőver célja világos: Ukrajna meggyengítése, egyetlen stratégiai fegyverének, tranzit-rendszerének birtokbavétele érdekében. A Naftogaz krónikus alulfinanszírozása és az ukrán kormány gyengesége kétségtelenül a Gazpromnak kedvez.

S nem utolsó sorban az „emlékek háborúja” is – melyet a Nyugat meglehetősen lebecsült – jócskán kivette részét abból, hogy a két ország viszonya megromlott. Juscsenko választási igéreteihez hűen azért harcolt, hogy kialakuljon az ukrán identitás, melynek alapja a nemzeti nyelv és kultúra felértékelődése, célja pedig az „ukrán nép” saját, azaz más szláv nemzetektől megkülönböztethető történelmének rekonstrukciója. Ebben a vonatkozásban kiemelkedően fontos az a küzdelem, melyet Juscsenko a Holodomor, azaz az 1932–33-as nagy éhínség nemzetközi elismertetéséért folytatott. Az elnök szerint a múlt század elején éhhalált halt parasztok a Sztálin által elrendelt genocídium áldozatai lettek, aki így akart pontot tenni az ukrán nacionalizmus végére. Ez a vélekedés egyenesen gerenda az oroszok szemében: Juscsenko interpretációja szerintük nem más, mint a két nép közös történelmének átírására tett kísérlet. A precedens nélküli Holodomor-vita végül oda vezetett, hogy 2009 májusában Medvegyev rendelkezése nyomán Moszkvában létrehoztak egy bizottságot, mely sokatmondón az „Oroszország érdekeit sértő történelemhamisítási kísérletek megakadályozására” nevet viseli. Az orosz archívumok főigazgatója és négy történész mellett elsősorban az Igazságügyi Minisztérium, a felderítés, a vezérkar, a Külügyminisztérium, a nemzetbiztonsági tanács, a titkosszolgálatok és az elnöki adminisztráció magasrangú hivatalnokai a tagjai.

Az alig észrevehető ukrán-orosz határ két oldalán kialakult, a két népet elválasztó „lelki”-szakadék azonban még ennél is mélyebb. A kijevi Razumkov-Centrum egy 2009 elején közzétett jelentése kiemelte az oroszok mind kedvezőtlenebb véleményét ukrán szomszédaikkal kapcsolatban, mely mindenekelőtt az orosz médiumok aknamunkájának köszönhető. A jelentés megállapítja továbbá, hogy „hiányzik a kapcsolat az értelmiség, a kutatók és szakértők közt; párbeszédük elsősorban egymás kölcsönös kritizálásban, vádaskodásban, egymásra mutogatásban merül ki.”[1] Más szóval az értelmiségi elit is a politikai kapcsolatokról vesz mintát.

Most, az elnökválasztás előestéjén, a két ország közti diplomáciai viszonya holtpontra jutott. Nyáron Oroszország elutasította, hogy korábbi ukrajnai nagykövete, Viktor Csernomirgyin helyébe új diplomatát küldjön. Medvegyev hatalomra kerülése óta egyetlen hivatalos találkozó sem volt a két elnök között, leszámítva azt, hogy 2008-ban, Szentpéterváron, a FÁK-csúcstalálkozóján összefutottak az ajtóban. 2009 végén, a Chisinauban tartott következő csúcson, az orosz elnök látványosan ignorálta Juscsenkót.

Joggal merül fel a kérdés: vajon várható-e változás az elnökválasztás után? Maguk az elnökjelöltek is csak még tovább keverik a lapokat, egyre bonyolultabbá téve az orosz- ill. nyugatpárti ellentétet, mely 2004-ben a „narancsos forradalom” védjegye volt. A közvéleménykutatások élén álló Viktor Janukovics, az előző választás nagy vesztese, 2002–2004 között, Leonyid Kucsma elnöksége alatt miniszterelnök volt. Most arra törekszik, hogy új választókat nyerjen meg magának, hagyományosan orosz ajkú és inkább az ország keleti részén lakó választóin kívül. Ehhez fel kell számolnia a róla alkotott képet, miszerint Moszkva bábja. „Természetes, hogy ma már másképp érvel” vélekedik Sacha Tessier-Stall, a kijevi Politikai Tanulmányok Nemzetközi Központjának szakértője. Janukovics ma már jóval kevésbé nyilvánosan oroszpárti. Habár kritizálja a túlzott Európa-lelkesedést, azért egyértelművé teszi, hogy Ukrajna jövője Európában van.”

Ami a tényeket illeti, Janukovics nem egy ideológus formátumú ember. Sok szakértő szerint, manőverezési lehetőségei korlátozottak, Oroszországgal kapcsolatos politikáját támogatóinak ellentmondásos motivációi, valamint saját politikai formációjának, a Régiók Pártjának belső ellentétei is befolyásolják. A média által egyértelműen „oroszpárti”-nak minősített párt mindenekelőtt olyan ukrán üzletemberek csoportosulása, akik saját pénzügyi érdekeiket kívánják megóvni. Ebben a helyzetben Janukovics kerüli a túl merész állásfoglalásokat: „Ukrajna polgárainak többsége jobban kötődik Oroszországhoz, mint bármely más országhoz – jelentette ki Janukovics. Ha elnök leszek, vissza akarom állítani kedvező kapcsolatainkat Oroszországgal, eltörölve az utóbbi öt év negatív fejleményeit is.”

Legjelentősebb ellenfele, Julija Timosenko miniszterelnök, szintén a többirányú játszmát folytat, és igen messze eltért eredeti külpolitikai álláspontjától, melyet a Foreign Affairs [2] c. folyóirat 2007-es számában megjelent Oroszország kordában című cikke foglalt össze. A narancsos forradalom egykori „múzsája” , Juscsenko „harcostársa” tudja, hogy a győzelemhez Moszkva támogatására van szüksége. Ravasz taktikusként a két pólus közt lavíroz. „Janukovicsnál jóval szűkebb (szemantikai) mozgástérrel rendelkezik – jegyzi meg Sacha Tessier-Stall: Timosenko választói bázisa inkább nyugaton és Közép-Ukrajnában él. Ezért nem beszélhet „a baráti Oroszországról”,  csupán Oroszországhoz fűződő partnerségről szólhat. Még akkor se, ha egyébként oroszpárti politikát folytat.”  Erre utal a Putyin és Timosenko közötti látványos bizalmaskodás múlt novemberi, jaltai találkozójukon, mely úgy tűnik, az elnökválasztásig legalább gázügyben akadálymentes terepet biztosít az ukrán miniszterelnök-asszonynak.

A kampány outsidere, a fiatal Arszenyi Jacenjuk – 2007-ben pár hónapig külügyminiszter – a közvéleménykutatási adatok szerint a harmadik helyen áll, és teljesen új stratégiát képvisel: „Üzenetem világos: amennyiben az Európai Unió fel akar venni  bennünket, mi erre bármikor készen állunk. De nem várhatok húsz évet  a csatlakozásra. Most kell  erős országot építenem.” Új FÁK mellett, egyértelműen kelet felé forduló Független Államok Közössége mellett teszi le a voksát. „A FÁK pillanatnyilag nem más, mint egy elnöki teaszalon. Úgy hiszem Kijev készen áll egy új együttműködés kialakítására Azerbajdzsánnal, Moldovával, Belarusszal, Oroszországgal, Grúziával. Közös energia-, agrár- és közlekedéspolitikával, valamint közös gazdasági térséggel. Mindannyian ugyanabban a  betegségben szenvedünk, így  ugyanazt a receptet kell alkalmaznunk is.”

A választási kampány kulisszái mögött felsejlik a jelöltek valódi törekvése is. Janukovics amerikai spin doctor-okkal (a politikai-, PR-tanácsadók enyhén pejoratív felhangú elnevezése) vette körül magát, akik inkább a republikánusokhoz állnak közel. De az ellenzék vezérét nagyrészt Ukrajna leggazdagabb embere, Rinat Ahmetov oligarcha pénzeli. A „Donbassz”, a Donyeci-medence, azaz a keleti országrész iparvidékének milliárdos-királya sohasem tagadta Oroszországhoz fűződő szimpátiáját – mégha bizalmatlan is az orosz gazdasági befolyással szemben. Dmitrij Firtas, egy másik kétes hátterű, szintén határozott orosz kapcsolatokkal rendelkező ukrán üzletember keze is benne van a játékban: egyszerre finanszírozza Janukovicsot és Jacenjukot.

Julija Timosenko a maga részéről az AKPD nevű PR-ügynökséget választotta, amely 2008-ban Barack Obama kampányát vezényelte le. Legfőbb szponzora a dúsgazdag Viktor Pincsuk, Kucsma ex-elnök veje és Janukovics 2004-es támogatója. A különböző ukrán oligarcha-klánok így tulajdonképpen függőségben tartják a legfontosabb jelölteket, hogy Oroszországhoz kötődő jó viszonyuk ne szenvedhessen csorbát.

Világszerte, nem csak az ukrán elnökválasztási kampányban, a vigyázó szemek Moszkvára, ill. Oroszországnak a posztszovjet térségben betöltött vezető szerepére vetődnek. „Franciaország, Németország, Olaszország, az Egyesült Államok manapság mind elismeri Oroszország jelentőségét – jegyzi meg Zlemko. És természetesen a mi külpolitikánk is függ a globális problémáktól, trendektől.” Mára már az ukrán elit sem ringatja magát abban az illúzióban, hogy gyorsan csatlakozhatnak az Európai Unióhoz, mivel az EU fokozatosan veszti el türelmét az ukrajnai reformok elmaradása láttán. Pierre Lellouche, az európai ügyek francia államtitkára, ezt tulajdonképpen értésre adta novemberi kijevi látogatása alkalmával: a csatlakozás sem rövid-, sem középtávon nem aktuális.

Oroszország mindeközben visszafogott. Kivár. 2004-ben, lebecsülvén az ukránok haragját, melyet a Kucsma-féle autoriter rendszer váltott ki, Putyin egyértelműen kiállt választottja, Janukovics mellett: ismételt látogatásai és kijelentései, közvetlen beavatkozásai megütközést és visszatetszést keltettek a közvélemény egy részében. A módszerváltás ellenére, a Kreml-stratégia érdemben nem változott: Oroszország stabil, konszolidált és (neki) alárendelt Ukrajnát akar – véli Petro Burkovszkij, a Stratégiai Tanulmányok Országos Központ munkatársa. Az ukrán állam jelenlegi gyengeségét szem előtt tartva az orosz kormány most szelídebb húrokat penget, minhogy Ukrajnának a nyugat biztonsági struktúráiba való integrációja csak az igen távoli jövő zenéje.”

Fordította: Sipos János   



[1] Institut Razumkov, National Security & Defence, Kijev, no.4 (108), 2009.

[2] Julia Timosenkó, „Containing Russia”, Foreign Affairs, New York, 2007 május–június