Az olajfolt és a nyugdíj – avagy hogyan játsszuk el a jövőnket?

Április 20-án még a kínai befektetők és a brit nyugdíjasok sem gyanították, hogy a louisianai katasztrófa következtében kialakult olajfolt nagyon gyorsan „eléri” őket.

 

kz_olaj6A robbanás helyszínén a Deepwater Horizon olajfúrótorony tizenegy dolgozója halt meg, a Saint Louis-öböl halászai pedig megélhetésüket, a Mexikói-öböl élővilága értékes környezetét és barna pelikánjait veszítették el. A katasztrófa sújtotta övezettől jóval távolabb a pekingi hatóságok és a brit nyugdíjasok teljesen más jellegű kárral találták szemben magukat: a BP-részvények két hónap alatt 48 százalékot veszítettek értékükből – a befektetéseik egy része elpárolgott. A kínai állami befektetési alapok ─ a kuvaiti, illetve a szingapúri állami befektetési alapokhoz hasonlóan ─ ezután várhatóan kisebb lelkesedéssel fognak a nagy nyugati olajtársaságok részvényeibe befektetni…[1]

A brit nyugdíjasok esete különösen figyelemre méltó, hiszen az európai államok a pénzpiacok nyomására épp mostanában erőszakolják át a társadalombiztosítási rendszerek „reformjait” (helyesebben fogalmazva a társadalombiztosítási rendszerek megcsonkítását). Az egészségügyi költségtérítések, illetve az államok által fizetett nyugdíjak folyamatos csökkentése miatt sok munkavállaló ─ amint ez előre látható, sőt kifejezetten szándékos is volt ─ a magánbiztosítók vagy a magánnyugdíjpénztárak karjaiba menekült. Az Egyesült Királyságban ezek a magánbiztosítók és nyugdíjpénztárak természetesen érdeklődtek a BP 8,4 milliárd eurós éves osztaléka iránt és elcsábultak, így azután az olajvállalat, mely a Londoni Értéktőzsde csúcsán trónol, egymagában garantálja jövedelmeik hatodát…

A brit nyugdíjasoknak fizetett járadék azért is volt magas, mert a BP nagyon költségérzékenyen gazdálkodott, erősen spórolt, adott esetben még a biztonsági intézkedéseket is megtakarította.

Mindazonáltal az Egyesült Államok nem egy működésképtelen banánköztársaság, és nem is egy kicsi ország, amelyet egy-egy multinacionális vállalat könnyen térdre kényszeríthet, és ahol a joggyakorlat kimerül a helyi politikusok tehetetlen szóáradatában. Az USA védi magát, és a helyi flóra és a partok pusztulása miatt minden hordó (159 liter), a tengerbe ömlő olaj után a szennyezőnek 4300 dollár bírságot kell fizetnie. Ez azt jelenti, hogy a Mexikói-öbölben kialakult olajréteg miatt ─ mely becslések szerint tizenhétszer akkora lehet, mint az Exxon Valdez által 1989-ben, Alaszkában előidézett olajszennyezés ─ a BP részvényesei minden jel szerint bánni fogják az erőltetett profitmaximalizálás miatt túlzásba vitt spórolást.

A tőkefedezeti nyugdíjrendszerek arra kényszerítik a munkavállalókat, hogy öregkori jólétüket nyugdíjalapjuk sorsához kössék. A londoni vagy a manchesteri munkavállalók kénytelenek voltak végignézni az amerikai retorziót, amely kikezdte a BP tőzsdei értékét, és jelentősen leértékelte a BP minősítését a hitelminősítő intézeteknél. Amikor Barack Obama elnök bejelentette, hogy az olajvállalatnak kell megfizetnie hanyagságának minden következményét, Tom Watson, a korábbi munkáspárti miniszter aggodalmát fejezte ki: „ez az Egyesült Királyságban élő nyugdíjasok milliói számára jelent komoly válságot”.

Végigdolgozott életük után a munkavállalók milliói biztonságra vágynak, és nem kívánnak olyan pénzsóvár robotokká válni, akiknek a BP vezetőivel, nem pedig a lousianai halászokkal kell együtt drukkolniuk. Pedig a jelenlegi helyzet ide vezetett, és ennek a rendszernek az az igazi természete, hogy hamis képet mutat arról, kik és kikkel szolidárisak a valóságban. Ám egyik válság követi a másikat, és napvilágra kerülnek azok a tévhitek, amelyek ma még életben tartják a rendszert.

 

 

 

Fordította: Mészáros Anna      



[1] A Bloomberg ügynökség szerint Norvégia, Kuwait, Kína és Szingapúr mintegy 4,1 milliárd eurót veszíthet a katasztrófa bekövetkezésétől fogva.