Csúfak, szutykosak... és gonoszak: a hardrockereknek joggal pokoli a híre. Ők aztán nem fogják elfogadottá tenni a rockzenét kulturális körökben, az egyszer szent. Becsületükre legyen mondva: nyíltan vállalják rossz ízlésüket, rosszindulatukat és azt, hogy nem akarnak tetszeni annak a társadalomnak, amely nem nyerte el az ő tetszésüket.

Egy galamb az erősítő elé repült. Láttam, ahogy a szó szoros értelmében szétrobbant – mesélte nagy szerényen Ted Nugent, a heavy metal egyik hőse. Legenda értékű a történet, akárcsak az, hogy a Motörhead koncertje után a Bataclant[1] állítólag renoválni kellett. A heavy, a hard és a metal egyaránt vad zene – bocsássák meg nekünk a puristák, hogy egy kalap alá vesszük őket. A Beatles beilleszkedett a kulturális hagyományok közé, a Rolling Stones közönsége családias; ám a hardrock megszelidíthetetlen marad. Sem a tegnapi hard-, sem a mai metálrajongókat nem látná szívesen az otthonában egy aggódó családapa. Hosszú hajukkal, agyontetoválva, kiugró halálfejjel díszített, szöggel kivert bőrruhájukban, vállukra akasztott sörösüvegekkel, az elengedhetetlen fémfityegőkkel – amit esetenként még piercing is kiegészít – ijesztő látványt nyújtanak. Csirkefogó benyomását keltik, és tüntetően egy vad, zajos, undok, agresszív banda képében tetszelegnek. Annyit azért tegyünk hozzá, hogy minden esetben fehér bőrű, és hímnemű vademberekről van szó. Lányok csak elvétve fordulnak elő a színpadon, csakúgy, mint a közönség soraiban.

Persze ha őszinték akarunk lenni, nem könnyű eligazodni a hard, a heavy és a metál már-már szektás irányzatainak dzsungelében, és még kevésbé könnyű első pillantásra felismerni a kapcsolatot a Black Sabbath kabalisztikus érmékkel borított zenészei – akiknek kedvenc időtöltése a nyílt színi denevérgyilkolás – és a System of a Down lírai ragyogása között. Kiáltó az ellentét a skandináv metál időnként meglehetősen ellenszenves, gótikus-fasiszta hadovája és a Trust vörös árnyalatú, az agitpropot súroló féktelen lelkesedése között is. Pedig jócskán van köztük közös elem, legalábbis az alapeszmék és a módszerek tekintetében. Maximumra állított hangerő, dübörgő basszus, ütősök minden mennyiségben – a megtestesült energia szakad a nyakunkba, a Villámháború haderejének minden lendületével. Eszük ágában sincs elnyerni a közönség tetszését, ellenkezőleg, fel akarják rúgni a jó ízlés szabályait, hogy ősi, vad energiákat szabadítsanak fel. És megtörténik a csoda: immár 40 éve végérvényesen beskatulyázhatatlanok. Bátran kijelenthetjük tehát, hogy a hard – amelynek lételeme, hogy felrúgja az erkölcs szabályait – nagyon is élő legenda: erőteljes megnyilvánulásaival, agresszivitásával, az öngúny határát súroló, alpárinak feltűntetett modorával a rock and roll szélsőségeinek szinte már a szimbólumává vált.

Torzonborz barkójával és kalózbajuszával Motörhead például már 35 éve rontja a levegőt basszusgitárosa, Lemmy Kilmister társaságában. Olyan szövegeket ír, hogy a youtube-on minden második szavát füttyszó helyettesíti; rekedtes hangja állandón elfullad, a zenéje pedig fülsiketítő zörejek, sivítások, robbanások egyvelege, s teszi mindezt ellenállhatatlan fapofával. Motörhead nem éri be azzal, hogy szolidan megbotránkoztassa a kispolgárokat, teljes gőzzel száguldó gép, amelyből árad a blues és a punk; még sminkre sincs szüksége, de telitalpú cipőre, füstfüggönyre sem, elég neki a sebzettségében is dinamikus világkép; a zenéje valóságos úthenger, áradó életöröm; Motörhead élő legenda, Motörhead a hard igazi klasszisa.

„A szalonképes rockra is nagy hatással levő zenét nem lehet azzal elintézni, hogy egyetlen célja a kényes ízlésűek megbotránkoztatása.”

Lemmy rég túl van a nyugdíjkorhatáron (ugyan nem a 70, de a 65 éven), mert Motörhead nem csak a hebrencs tinikhez szól. Az egyébként konszolidált felnőtteket is úgy felkavarja, hogy az embernek kedve lenne a francba küldeni mindent, ami megakadályozza, hogy „live fast and die old”...

Ez persze ugyanúgy zavaró, mint maga a rock and roll, amelynek a hard csak egy újabb hajtása. Zavaró, hogy a rosszfiúk zenéje – amelyből újabb és újabb irányzatok jönnek létre, miközben hat a hagyományos rockzenére is – nem intézhető el azzal, hogy támadás a dobhártyák ellen, vagy nem más, mint az igényes közönség megbotránkoztatása. Harminc éve társunk, annak ellenére, hogy a sajtó meglehetős ellenszenvvel, marginális jelenségként kezeli, és a hatása meglepően nagy, talán éppen azért, mert a legkifejezőbb módon ad hangot korunknak. Ez a hang fogalmazza meg a legvilágosabban azt a válságot, amely a középosztálybeli fiatalokat sújtja, akik egyszerűen csak szeretnének normális életet élni, de fel kell mérniük, hogy még szerény ábrándjaik is távol állnak a lehetőségeiktől.

Nem áll módunkban kortörténeti elemzést készíteni, de talán nem haszontalan emlékeztetni arra, hogy – csak az Egyesült Királyság, azaz a hardalapító Led Zeppelin, Motörhead, vagy a Queen hazájának a példájánál maradva – ez a zene akkor tűnik fel, amikor a munkanélküliség általános problémává válik, amikor felgyorsul az infláció, és rekord méretet ér el a deficit. Virágzik az „ipartalanítás”, az Egyesült Királyság aránya a világ nagyipari termelésében az 1955-ös 20,5%-ról 1977-re 9%-ra zuhan. A „társadalmi megegyezés” csúfos kudarcot szenved, Észak-Írország puskaporos hordóhoz hasonlít, megugrik a pakisztáni és a jamaikai bevándorlók száma, a National Front (szélsőjobb – a ford. jegyzete) egyre sikeresebben toboroz híveket, és a választási lehetőségek meglehetősen beszűkülnek két, egymáshoz igencsak közel álló párt között. Ahogy John Lennon fogalmazta a 70-es évek elején, „the dream is over”, az álom véget ért, a hippik és a liberalizmus ígérete csalókának bizonyult, az álszent, barbár, disszonáns világ eltapos. Ennek a csalódásnak az eredménye ez a zene, amely büszkén vállalja barbárságát, és kifordítja sarkaiból az amúgy is megingott mintákat. Mára egyre nagyobb hangsúlyt kap a disszonancia, az apokalipszis réme fenyeget, a hardrock pedig újabb és újabb formákban éli tovább az életét. Végül is logikus... vagy nem...?

Fonyó Éva fordítása  

[1] Híres párizsi koncertterem (a ford. jegyzete)