Vajon a pártok a veszélyeztetett állatfajok sorsára jutnak?
A párt mint a modern politikai élet központi szereplője, egyre nehezebben találja meg az utat az alkalmi koalíciók, az egyéni kalandok és a társadalmi mozgalmak kereszteződésében. Szerepe a politikai nevelés, a folyamatos javaslattevés és a választási győzelem elérése, s elméletileg a párttagok elképzelései szerint valósítja meg a feladatait.
„Úgy gondoljuk, ha kevés jelölt lesz [a Szocialista Párt (PS) előválasztására], legfeljebb négy-öt, akkor minden további nélkül kétfordulós választást tarthatunk. Túl sok jelölttel az elnöki posztra azonban nem tölthetünk el hónapokat. Ez nehezen értelmezhetővé, zavarossá tenné a helyzetet. (...) Ha mégis így lesz, 2011 nyara előtt előválasztási fordulót (1) kell tartanunk”. Nem is olyan régen Arnaud Montebourg képviselő, egyszersmind a PS megújulásért felelős országos titkára imígyen javasolta a közvetlen elnökválasztás rendszerének megszüntetését. Ő volt az, aki tavaly, április 13-án a párt döntéshozó szervei elé terjesztette a párton belüli előválasztások megszervezésének tervezetét.
A szocialista párttagok erről szavazhatnak május 20-án, majd 2011 nyarán e folyamat során választhatják ki a szocialisták – és talán a baloldal egy része is – a 2012-es elnökválasztáson induló jelöltet. A történelemben első alkalommal ezeken a „nyitott és népi” előválasztásokon a szavazati joggal rendelkező teljes népesség részt vehet, azaz mindazok, akik szerepelnek a választási nyilvántartásban, akik szabadon választott összeggel támogatják az előválasztás lefolytatását, és aláírnak egy nyilatkozatot, mely szerint egyetértenek a „baloldali értékekkel”.
Az előválasztás híveinek a szemében a párt elnökjelöltjének ily módon való kiválasztása kiváló lehetőséget nyújt a pártvezetést – a szocialista és a médiabéli diskurzus kedvenc új szavával: a „leadershipet” – foglalkoztató kínzó kérdés megoldására. Nyitottá teszi a széthúzó pártot és növeli a jövendő elnökjelölt legitimációs bázisát. A média által a „demokratizálódás” új eljárásaként bemutatott választási procedúra – hiszen ugyanolyan lehetőséget kínál a szimpatizánsoknak, mint amivel korábban csak a tényleges párttagok rendelkeztek – valójában inkább fokozza a közügyekről folyó viták depolitizálódásának és a valódi politikai aktivitás elértéktelenedésének tendenciáját.
Az eljárás minden valószínűség szerint még azelőtt megosztja a vezetést, mielőtt az ideológiai vagy a programot érintő kérdések egyáltalán felvetődhetnének. Ezzel a munkásmozgalomból örökölt szervezeti forma, a párt végleg elveszíti legitimitását, s mint egy archaikus képződmény csupán egyszerű választási gépezetként működik tovább. A PS ezzel maga erősíti meg az elnöki hatalom intézményét – a saját belső szervezetében is –, amely tendencia Nicolas Sarkozy Ötödik Köztársaságának ideje alatt fokozódott, s amelyet a párt valaha meg akart szüntetni. A politikai élet személyiségközpontúvá válása elkerülhetetlennek látszik, és a szocialisták számára is ez jelenti azt a távlatot, amelyben a demokrácia fenntartható – annak mintájára, ahogyan ez a gazdaság esetében is történt.
A lassú széthullás
Miféle mechanizmusok játszottak szerepet abban, hogy az előválasztások rendszerét úgy erőltethették rá a pártra, mint „a” megoldást a PS-t gyötrő „válságra”? Egyrészt egy széles koalíció aktivitásának volt köszönhető – mely összekötötte a belső hatalmi játékok outsidereit, a Terra Nova (2) nevű agytrösztöt (think tank) és a balközép sajtó egy részét. Másrészt hozzájárult a párt lassú szerkezeti szétesése, az ideológia szerepének visszaszorulása és az, hogy a párt képtelennek bizonyult a megújulásra. Ez tette lehetővé, később elfogadhatóvá sőt „elkerülhetetlenné” a párt vezetőjének ilyetén módon való kiválasztását.
Az előválasztások megerősítenék a pártban a már a 2007-es választás óta érvényesülő tendenciát. Akkor tették meg az első lépést a „véleménydemokrácia” kialakítása és a pártlogika gyengülése irányában. Ségolène Royal asszony, akit a média „elnökképesnek” ítélt, jelentős mértékben megkerülte a pártot, a „szervezetet”, a „nagy öregeket” (az elefántokat, a régi vezetőket) körön kívül helyezte, és előbb tett szert népszerűségre a közvéleményben, minthogy a párttagok – meghajolva a közvélemény-kutatások eredménye előtt – a párt jelöltjének választották volna. Sutba dobva történelmi hagyományaikat, a párttagok nem azt választották meg szóvivőjüknek, aki legjobban testesítette meg programjukat vagy legfőbb ideológiájukat, hanem azt, akinek a legnagyobb esélye volt a győzelemre. Royal asszony úgy vált a párt elnökjelöltjévé, hogy előtte nem biztosította magának a pártvezéri tisztséget (mint tette ezt François Mitterrand vagy Lionel Jospin), de valójában még kiemelkedő szerepet sem játszott a párt belső életében.
A volt miniszter asszony nemcsak a „politikai szüzesség” arculatból szerezte erejét, hanem abból is, hogy távolságot tartott a szocialista pártszervezettől, viszont kihasználta azt az új helyzetet, hogy a párt teljesen alávetette magát a közvélemény-kutatások egyre növekvő hatalmának, és kizárólag a szavazatszerzésre (3) koncentrált. A tagsági bázis, mely a jelöltválasztásra volt hivatott, a „20 eurós” új tagoknak köszönhetően pár hónappal a jelöltválasztás előtt erőteljesen kiszélesedett, (nyolcvanezer új tag lépett be a pártba az új eljárásnak köszönhetően). A belépési hullám a régebbi, az ideológia iránt jobban elkötelezett tagok szemében a „fogyasztói” politika egy formájának és a harcedzett bázis „felhígításának” tűnt.
Az előválasztások bevezetését 2007 után abban az olvasatban kényszerítették rá a pártra, hogy ez felszámolja a szocialisták „diszfunkcióit”, melyek éppen annak köszönhetőek, hogy túlzottan a „leadership” jelentőségére koncentrálnak. Valójában ezek a belső viták nem úgy tűntek fel a szocialisták szemében mint bizonyos jelenségek szociológiai, a rendszerből fakadó termékei: mint az ideológia jelentőségének visszaszorulása; a pártot alkotó különböző áramlatoknak az egyszerű, állandóan változó helyi érdekek szolgálatába állása, melyek így egyre kevésbé tudták tartós struktúrákban egyesíteni a belső versenyt; a helyi kiskirályok növekvő súlya; a központi irányítás fokozatos gyengülése; a médiumok személyes érdekű használata, hogy ezek által építsenek fel egy-egy politikai identitást (ahogy például Manuel Valls teszi); vagy a pártszervezet egyre inkább személyiségközpontúvá válása (4). Ezek azok a fejlemények, melyek fokozzák a politika személyek versenyére való szűkülését, a vezetők individualizmusát vagy a pártfegyelem csökkenését.
A 2008 novemberében tartott, Martine Aubry asszony viharos és sokat vitatott megválasztását hozó reimsi kongresszus és a 2009. júniusi európai parlamenti választások nagy veresége után az előválasztások - különböző, de közös érdekű – híveinek tábora széles körű hadjáratot indított. A médiumok, melyek lelkesedtek az új szabályozás „modernségéért”, feltűnő szimpátiával fogadták az új eljárást, melynek velejárója, hogy hosszú hónapokon keresztül dramatizálja, egyszerű látványossággá teszi, és persze egyéniségek versenyévé degradálja ezt a máskor a kulisszák mögött folyó versengést. Egy ilyen módszer magától értetődően nyeri el annak az újságírásnak a tetszését, mely a politikát „lóversenyként” fogja fel, és egyre hajlamosabb „az egyéni stratégiákra” való koncentrálásra.
A Libération a 2009. év folyamán egyre-másra tette közzé a közvélemény-kutatási eredményeket, melyek természetesen azt mutatták, hogy a közvélemény egyre inkább az előválasztásokat támogatja. A szocialisták negyven éves korosztálya és a fiatal ötvenesek ebben olyan új eszközt láttak, mellyel meg lehet kérdőjelezni az addigi pozíciókat és hierarchikus viszonyokat, vagy akiknek a politikai vállalkozása mögött nem állt egy-egy kollektív erő vagy szervezett „tagozat” (mint Montebourg, Valls, Vincent Peillon, Pierre Moscovici...). Hasonlóan reagáltak azok is, akik nem túl népszerű és nem ismert személyek.
Az agytrösztök, melyekbe programalkotó funkciójukat a pártok kiszervezték, vagy melyek legalábbis erősen vitatják a pártok programalkotási monopóliumát, mindebben olyan újabb eszközt láttak, mellyel alá lehet ásni a pártok legitimációját. A Terra Nova nevű agytröszt vezetői, Olivier Ferrand és Montebourg 2009 augusztusában egy politikai esszét tettek közzé, melyben az előválasztások rendszere mellett érveltek. (5) Ebben az érvrendszerben a modernizáló retorika keveredik a pártforma valamiféle diszkvalifikálásának igényével. A mindenütt jelen levő politikai marketing nyelvezete sugallja például a jelöltek „tesztelésének” fontosságát. Az előválasztás, A leggyengébb láncszem nevű televíziós vetélkedő politikai változata, így hát a legjobb eszköz arra, hogy teszteljük „egyik vagy másik jelölt gyenge pontjait” (79. oldal). „Legyünk realisták, olvashatjuk, ahhoz, hogy átalakítsuk a politikai rendszert, meg kell nyernünk az elnökválasztásokat, és ahhoz, hogy ezt a legfontosabb választást megnyerjük, mely manapság már minden más típusú választást is determinál, alkalmazkodnunk kell a játékszabályaihoz (...). Ha elutasítjuk az elnökválasztás játékszabályait, az egyben azt is jelenti, hogy nem akarjuk megnyerni” (31. oldal).
A dolog effajta interpretációja ékes példája a Pierre Bourdieu és Luc Botanski által, a domináns ideológiát elemző munkájukban „a valószínű fatalitásá”-nak nevezett formulával; akarni kell a változást, éppen azért mert elkerülhetetlen. Vagy egy szóval: „akarni a szükségszerűséget”. (6)
Valójában az „előválasztás” szillogizmusának így kellene szólnia: a politikai élet személyiségközpontúvá válása a jelenkori demokráciák fontos tendenciája, elkerülhetetlen jelenség, éppúgy mint az intézmények elnöki hatalmának megerősödése. Ezért szerepet kell kérni a történelem alakulásában, és hozzá kell igazítani a pártformát ehhez a jelenséghez (még akkor is, ha a hozzáigazítással lényegében feláldozzuk magát a pártot). Hogy e választás elkerülhetetlenségét hangsúlyozzák, szerzőink dramatizálják a 2012-es választás tétjét (a baloldal nem teheti meg, hogy nem nyer), és felidézik a szerintük működő külföldi példákat, hogy ezek némi tekintélyt kölcsönözzenek a dolognak: az előválasztás már bizonyított, hiszen az Egyesült Államokban Barack Obama nyert, az olasz előválasztások nagy népi sikert hoztak... Mit mondhatnánk hát a jelölt programjáról? „Természetesen a kiindulópontnak az előválasztási győztes programjának kell lennie. Természetesen a program megalkotása is teljesen a győztes akaratától fog függeni” (84. oldal).
Ez a politikai, médiabéli hadjárat tolta afelé a párt vezérkarát és Aubry asszonyt – akik addig meglehetősen visszafogottan lelkesedtek az ötletért –, hogy meggyorsítsák a folyamatot. A Libération-ban 2009. augusztus 26-án a Terra Nova közzétett egy petíciót, mely azonnal értelmiségiek (Olivier Duhamel, Bernard-Henri Lévy, Alain Touraine...), politikai vezérek és média-politológusok (Roland Cayrol...) helyeslésével találkozott. A politikai szezon kezdetén, 2009 szeptemberében a médiabéli nyomás odáig fokozódott, hogy Laurent Fabius hívei és a Bertrand Delanoë-höz közelállók, akik még pár hónappal korábban is ellenezték az ötletet, feladták a harcot. Ezzel alig előzték meg a párt főtitkár asszonyát, aki, hogy elkerüljön egy nagyobb bajt, egy, a Le Monde-ban publikált esszéjében, a párt nyári egyetemének megnyitása előtt, kijelentette, hogy ő is híve „a nyitott előválasztások” (nyitott, azaz nem csak a párttagok szavazhatnak) rendszerének. A párttagok október elsején ratifikálták a javaslatot – és ezzel egy bizonyos tekintetben saját jogfosztásukat.
Az aktivizmus vagy a médiák?
Hogy fognak lezajlani ezek az előválasztások? Vajon valóban igazi versenyt fognak hozni? Az „apparátusnak” nem fog sikerülni semlegesíteni, háziasítani őket? Valóban megvitatják az eltérő ideológiai álláspontokat? Az elkövetkezendő hónapok eldöntik a kérdést. De kétségkívül beleillenek egy folyamatba (melyet egyébként megszüntetni kívánnának): a pártaktivitás erejének hanyatlásáéba, a pártszervezetek átalakulásáéba, a politikai játékszabályok újraalkotásáéba.
A PS távoli örököse a munkásmozgalmi hagyománynak, mely értéknek véli a párttagoktól kapott legitimitást. Visszavezethető ez a marxizmus által teoretizált élcsapatfelfogásra, mely sokáig a francia szocializmus egyik ideológiai összetevője volt. Ebben a perspektívában a párt az emancipáció egyik eszköze a társadalom irányító posztján. A párt megvilágít, strukturál, szervez, átpolitizál, átadja az elnyomottaknak „szerencsétlenségük tudását”, hogy Fernand Pelloutier (7) szavait idézzük. Ez az a modell, melyet a francia PS a történelemben sosem tett magáévá teljesen, de számára is egy szükséges fikciót jelentett.
Az a pártkoncepció, melyben a párt a politika olvasztótégelye, a felszabadulás tere, a szerveződés iskolája, napjainkban elveszíti jelentőségét. A párttag bizonyos tekintetben elveszíti hagyományos jogainak egy részét. Mire szolgál manapság a politikai párttagság, ha semmi sem különbözteti meg a szimpatizáns szereptől? Ha a párton belülieket és kívülieket elválasztó határvonalak elmosódnak? Ha a közvélemény dönt arról, hogy milyen is legyen (vagy ne legyen) egy párt, ha a média alakítja a választásokat?
Képtelennek bizonyulván a „megújulásra”, a szocialisták magukévá tették és legitimálták azt az elképzelést, hogy a PS felett eljárt az idő, s hogy az egész pártdolgot akár meg is lehetne magunknak takarítani. Sőt: ha nem tudunk valamit megváltoztatni, miért ne szüntessük meg?
*Rémi Lefebvre, Lille-2 egyetem politikatudományi professzora
