hu | fr | en | +
Accéder au menu

A kormány a bankoké

A spekulációs tőke szemtelensége annyira felbőszítette a közvéleményt, hogy a kormányok kénytelen-kelletlen lépéseket fontolgatnak a pénzügyi szektor ellen. Május 20-án, Barack Obama „lobbista bandának” nevezte a bankárokat, akik ellenzik a Wall Street szabályozására vonatkozó terveit. Vajon továbbra is a választási kampányokat finanszírozók hozzák a törvényeket?

JPEG - 311 kio

2010. május 10-én a spekuláció feneketlen zsákjába öntött újabb 750 milliárd euró által megnyugtatva a Société Générale részvényesei 23,89%-os árfolyamnyereséget könyveltek el. Ugyanezen a napon Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök – a költségvetési szigorra hivatkozva – bejelentette, hogy a hátrányos helyzetű családoknak folyósított 150 eurós egyszeri segély kifizetését megszüntetik. Így az egymást követő pénzügyi válságok láttán egyre erősödik az a meggyőződés, hogy a politikai hatalom a részvényesek akaratát hajtja végre. Időnként – a demokrácia ezt megköveteli – a képviselők választásokra hívják a lakosságot, ahol olyan pártokat hozhatnak helyzetbe, amelyeket ártalmatlanságuk miatt a „piacok” már jó előre kiválasztottak.

A hivatali hatalommal való visszaélés gyanúja lassacskán aláássa a közjóra vonatkozó összes hivatkozás hitelességét. Amikor Barack Obama kikel a Goldman Sachs ellen annak érdekében, hogy igazolja, miért is kell bevezetnie a pénzügyi szektort szabályozó rendelkezéseket, a republikánusok azon nyomban közzétesznek egy olyan reklámspotot, amely felsorolja az elnök és barátai által, a 2008-as választási kampány során „a cégtől” kapott adományokat: „Demokraták: 4,5 millió dollár, republikánusok: 1,5 millió dollár. A politikusok támadják a pénzügyi szektort, de elfogadják a Wall Street által nekik juttatott milliókat.” Amikor – a szegény sorsú családok pénztárcájára hivatkozva – a brit konzervatívok elutasítják az alkohol minimális árának megszabását, a munkáspártiak azzal vágnak vissza, hogy itt inkább a szupermarket-tulajdonosoknak való megfelelésről van szó, akik azért ellenzik az intézkedést, mert a fiatal ügyfeleket épp a víznél is olcsóbb sörrel toborozzák maguknak. S végül amikor Sarkozy megszünteti a reklámokat az állami televíziókban, mindenki profitot sejt a háttérben, amit a barátai, Vincent Bolloré, Martin Bouygues stb. által vezetett magáncsatornák húznak abból a helyzetből, hogy az állami tévék már nem vesznek részt a hirdetők megszerzéséért folytatott kíméletlen küzdelemben.

Ez a fajta gyanú hosszú történelmi múltra tekint vissza. Számos olyan eset volt és van, amely felháborító, de amelybe végül is belenyugszanak az emberek, mert kishitűek, és inkább elveszik az élét a botrányos eseteknek, mondván „mindig is így mentek a dolgok”. 1887-ben például Jules Grévy francia köztársasági elnök veje –felhasználva az elnöki rokonságot – kitüntetésekkel kereskedett. A múlt század elején a Standard Oil az Egyesült Államok számos kormányzójára kényszerítette rá az akaratát. Vegyük még a pénzügyi diktatúra egyik példáját 1924-ből, amikor „a kincstárjegy-tulajdonosoknak, azaz a kor államadósság-hitelezőinek a mindennapos népszavazását” emlegették. Őket nevezték „pénzfalnak”. Idővel aztán a törvények megrendszabályozták a tőke szerepét a politikai életben. Még az Egyesült Államokban is: a „haladó éra” (1880–1920.) idején, majd a Watergate-ügy végén (1974-ben) is, de mindig a politikai mozgósítás következtében. Ami a „pénzfalat” illeti, Franciaországban a felszabadulás után a pénzügyeket erős ellenőrzés alá vonták. Vagyis igaz az, hogy „mindig is így mentek a dolgok”, de az is igaz, hogy időnként ez megváltozott.

Sokszor fordultak az ellenkező irányba is… például 1976. január 30-án az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága több olyan, a Kongresszus által megszavazott kulcsrendelkezést érvénytelenített, mely korlátozni akarta a pénz politikai szerepét („Buckley kontra Valeo”-ügy). S hogy mi volt a bírák indítéka? „A szólásszabadság nem függhet az egyén ama pénzügyi képességétől, hogy az illető részt tud-e venni a közügyekről folytatott vitában.” Jó bonyolultan megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a kiadások korlátozása egyenlő a szólásszabadság elfojtásával… Idén januárban ezt a határozatot tovább bővítették, és engedélyezték a vállalatoknak, hogy minden korlát nélkül támogathassák (vagy akadályozzák) egy jelölt győzelmét (vagy vereségét). Nagyjából húsz éve az ipari oligarchákká átalakult szovjet apparátcsikok, a kommunista pártban vezető posztokat elfoglaló kínai vállalatvezetők, a végrehajtó hatalom vezetői, a miniszterek és az európai parlamenti képviselők, akik amerikai módra a „magánszektorba” történő visszatérésüket készítik elő, az üzlettől megszédült iráni klérus és a pakisztáni katonatisztek (1) körében a tőkeéhség ismét rendszer-meghatározóvá vált. Megváltoztatva ezzel a földteke egész politikai életét.

1996 tavaszán, egy nagyon középszerű első elnöki mandátum végén, Bill Clinton az újraválasztási kampányát készítette elő. Pénzre volt szüksége. Az az ötlete támadt, hogy pártja legnagylelkűbb támogatóinak felajánlja azt a lehetőséget, hogy egy éjszakát a Fehér Házban, például „Lincoln szobájában” töltsenek. Azon kívül, hogy megoszthatták álmukat a „Nagy Emancipátoréval” – ami az átlagember számára elérhetetlen, viszont nem biztos, hogy a leggazdagabbaknak álmaik netovábbja –, egyéb finomságokat is árverésre bocsátottak. Köztük azt, hogy „meg lehetett inni egy kávét” a Fehér Házban az Egyesült Államok elnökével. A demokrata párt potenciális támogatói csoportokban találkoztak a végrehajtó hatalom tagjaival, miközben a végrehajtó hatalom feladat épp a vállalatok és egyéb intézmények tevékenységének szabályozása. Clinton elnök szóvivője, Lanny Davis naivan azt magyarázta: csupán arról van szó, hogy „lehetővé tesszük a szabályozással foglalkozó ügynökségeknek a kérdéses ipari problémák jobb megismerését” (2) . E „munkakávék” bármelyike több ezer milliárd dollárjába is kerülhet a világgazdaságnak, óriásira növelheti az államok külső adósságát vagy több tízmillió munkahely elvesztését is okozhatja.

1996-ban, amikor újraválasztásához pénzügyi támogatót keresett, Clinton elnök meghívta a bankárokat egy kávéra a Fehér Házba

1996. május 13-án az Egyesült Államok kormányának néhány vezető tisztviselője, kilencven percen keresztül látta vendégül az ország néhány legbefolyásosabb bankárát a Fehér Házban. Clinton elnök mellett jelen volt Robert Rubin pénzügyminiszter, monetáris ügyekkel megbízott helyettese, John Hawke és a bankok szabályozásának felelőse, Eugene Ludwig. Csak a gondviselésszerű véletlennek köszönhető, hogy a demokrata párt pénztárnoka, Marvin Rosen szintén részt vett a megbeszélésen. Ludwig szóvivője szerint „a bankárok megvitatták az elkövetkező időszak törvényhozását, beleértve azokat az elképzeléseket is, amelyek lehetővé tennék a bankok és más pénzintézetek közötti korlátozások eltörlését” (3) .

A tőzsde 1929-es összeomlásából okulva a New Deal megtiltotta a betétgyűjtő kereskedelmi bankok számára azt, hogy meggondolatlanul kockáztassák ügyfeleik pénzét, ami kikényszerítené az állami beavatkozást, ezeknek a bankoknak a megmentését és anyagi megsegítését, annak érdekében, hogy a sok kisbetétes ügyfél talpon maradjon. A Franklin Roosevelt által 1933-ban aláírt és 1996-ban még mindig érvényben lévő szabályozás (Glass Steagall-törvény) azonban nagyon nem tetszett a bankároknak, akik ugyancsak hasznot szerettek volna húzni az „új gazdaság” csodáiból. A „munkakávé” azt a célt szolgálta, hogy felhívják erre az amerikai államfő figyelmét abban a pillanatban, amikor azon igyekezett, hogy a bankokkal finanszíroztassa meg az újraválasztását.

Néhány héttel a Fehér Ház-i összejövetel után a hírügynökségek világgá röpítették a hírt, hogy a Pénzügyminisztérium benyújtott a Kongresszusnak egy törvénycsomagot, mely „a hat évtizeddel korábban életbe léptetett banki szabályozással kapcsolatos, s lehetővé teszi a bankok számára azt, hogy minden megkötés nélkül részt vegyenek a biztosítási, valamint befektetési bankári és minden más, a legkülönbözőbb pénzpiaci ügyletekben” (4) . A többit tudjuk. A Glass Steagall-törvény hatályon kívül helyezését 1999-ben az a Clinton elnök írta alá, akit három évvel korábban részben a választási kampánypénzeinek köszönhetően választottak újra. (5) Ez szította fel a 2000-es évek spekulációs orgiáját (a subprime jelzáloghitel típusú pénzügyi termékek végletekig fokozott mesterkéltségét) és siettette a 2008. szeptemberi gazdasági krachot.

Valójában az 1996. évi „munkakávé” (ugyanilyen találkozóból ugyanakkor és ugyanott százhármat tartottak) csupán megerősítette a pénzügyi szektor befolyását. Hiszen végül a republikánus többségű Kongresszus temette el a Glass Steagall-törvényt, ami megfelel a republikánusok liberális ideológiájának és a „mecénások” óhajának: a bankok finanszírozták a republikánus képviselőket is. Ami pedig a Clinton-kormányzatot illeti – a „munkakávéval” vagy anélkül –, nem sokáig állt ellen a Wall Street követeléseinek, hiszen Rubin pénzügyminiszter korábban a Goldman Sachs vezetője volt. Beszélhetnénk Henry Paulsonról is, aki az amerikai kincstárt irányította a 2008. szeptemberi krach idején. Miután hagyta, hogy a Bear Stearns és a Merryl Lynch jobblétre szenderüljön – a Goldman Sachs két konkurenséről van szó –, Paulson szanálta az American Insurance Groupot (AIG), azt a biztosítótársaságot, amelynek a csődje hatással lett volna legnagyobb hitelezőjére, a Goldman Sachsra…

Miért van az, hogy az a lakosság, mely többségében nem gazdag emberekből áll, elfogadja, hogy a képviselők elsősorban a gyárosoknak, az üzleti élet ügyvédeinek és a bankároknak a követeléseit elégítsék ki, oly mértékben, hogy ma már a politika erősíti meg és konszolidálja a gazdasági erőviszonyokat, ahelyett, hogy a demokratikus elvárások értelmében szabályoznák a gazdaságot. Miért érzik magukat feljogosítva a képviselők, akik maguk is gazdag emberek, arra, hogy kérkedjenek a vagyonukkal? Hogy azt hangoztassák, a közérdek megköveteli a privilegizált osztályok magánérdekeinek kielégítését, azét az osztályét, mely egyedül rendelkezik azzal a képességgel, hogy befektessen, vagy éppen kivonja a tőkéjét (áthelyezze máshová), következésképpen állandóan a kedvében kell járni („a piacok megnyugtatása”) és meg kell tartani (az „adópajzs”, vagyis az adókulcsok felső határának bevezetésével)?

Ezek a kérdések az olasz esetet juttatják eszünkbe. Ebben az országban a világ egyik leggazdagabb embere, annak érdekében, hogy a befolyása alá vonja, nem csatlakozott egyik párthoz sem, inkább létrehozta a sajátját, a Forza Italiát, hogy megvédje üzleti érdekeit. 2009. november 23-án a La Repubblica közzétette annak az 1994 óta meghozott tizennyolc törvénynek a listáját, melyek Silvio Berlusconi kereskedelmi birodalmának kedveztek, illetve lehetővé tették számára, hogy elkerülje a bírósági felelősségre vonást. Costa Rica igazságügy-minisztere, Francisco Dall’Anase azonban már újabb időszakra figyelmeztet. S ez már az államra vonatkozik, mely a továbbiakban nem csupán a bankok, hanem a bűnbandák irányában is elkötelezett lesz: „A drogkartellek hatalmukba kerítik a politikai pártokat, finanszírozzák a választási kampányukat, azután pedig ellenőrzésük alá vonják a végrehajtó hatalmat.” (6)

Vajon a La Repubblica által közölt legújabb leleplezés hatott-e egyáltalán az olasz jobboldal választási szereplésére? Ha a márciusi regionális választásokon aratott sikere alapján kellene válaszolnunk a kérdésre, akkor azt kellene mondanunk nem, semennyire. Úgy tűnik föl, hogy a politikai morál hanyatlása tovább mérgezi a politikai élet korrupciójába már beletörődött népet. Akkor miért lepődünk meg azon, hogy a képviselők minduntalan az új oligarchák kedvében akarnak járni, vagy hogy csatlakozni akarnak hozzájuk a jövedelmi piramis csúcsán? „A szegényektől nem érkeznek politikai adományok” – állapította meg nagyon helyesen John McCain, volt republikánus elnökjelölt. A pénzügyi iparág lobbistája lett belőle.

Anélkül, hogy akarta volna, a nyugdíjalapokon keresztül sok átlagember a pénzszektorhoz kötötte saját sorsát

A Fehér Házból való távozása utáni hónapban Clinton annyi pénzt keresett, amennyit korábbi élete 53 évében összesen. Négy előadásáért a Goldman Sachs 650 ezer dollárt fizetett ki neki. Egy másik, Franciaországban elmondott beszéde 250 ezer dollárt hozott a konyhára, ezúttal a Citigroup volt a kifizető. Az utolsó hivatali évben a Clinton-házaspár 357 ezer dolláros jövedelmet vallott be; 2001–2007 között összesen 109 millió dollárt kerestek. A mai szokások szerint a hírnév és a politikai karrier alatt megszerzett kapcsolatok főleg a pályafutás befejeződése után válthatók „aprópénzre”. A magánszektorban betöltött vezető tisztségek, a banki tanácsadói posztok előnyösen váltják fel az éppen lejáró politikai mandátumot. Hiszen kormányozni annyit jelent, mint távlatokban gondolkodni előre…

A „forgóajtók” rendszere nem köti röghöz a résztvevőket, hiszen az oligarchia tagjai a legkülönfélébb helyeken bukkanhatnak fel. Ma már a hatalom, sőt, az intellektuális hegemónia sem annyira az állami funkciókhoz, hanem a magánvállalatokhoz, a nemzetközi pénzügyi intézményekhez és általában is a pénzügyi szektorhoz, illetve a különféle multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez (NGO-k), köthető. Franciaországban a pénzügyi szektor presztízse és a fényes jövő megteremtésének vágya az elitképző École nationale d’administration (ENA), az École normale supérieure vagy az École polytechnique számos volt hallgatóját eltérítette attól, hogy a közjó szolgálatába álljon. Az ENA és az École normale supérieure volt hallgatója, az egykori miniszterelnök Alain Juppé be is vallotta, hogy őt is hasonló kísértések érték: „Mindannyian teljesen el voltunk bűvölve, beleértve – bocsánat! – a médiumokat is. Az aranyifjak, a golden boyok fantasztikusak voltak! Ezek a fiatalemberek Londonba mentek, a gépeik előtt ülve pillanatok alatt dollár milliárdokat utaltak ide-oda, havonta százmillió eurót kerestek; mindenki el volt bűvölve tőlük! (…) Nem lennék teljesen őszinte, ha tagadnám, hogy olykor én is azt mondogattam magamnak: látod, ha te is ezt tetted volna, talán ma egészen más körülmények között élnél.” (7)

Vele szemben „nincs lelkiismeret-furdalása” Yves Galland volt francia kereskedelmi miniszternek, aki a miniszteri állása után az Airbus konkurens cégének, a Boeing France-nak lett az elnök-vezérigazgatója. Clara Gaymard-nak, Hervé Gaymard volt gazdasági, pénzügyi és ipari miniszter feleségének sincs lelkiismeret-furdalása: tisztviselő volt Bercyben (a francia gazdasági és pénzügyminisztérium székhelye – a ford.), majd a nemzetközi befektetési vállalkozásokhoz delegált utazó nagykövet lett, és innen ült át végül a General Electric France elnöki székébe. Nyugodt a lelkiismerete Christine Albanelnek is, aki három évig volt kulturális és tájékoztatásügyi miniszter. 2010 áprilisa óta ő is a kommunikáció területén vezetősködik, de most a korábban általa irányított France Télécom élén…

Az egykori amerikai szenátorok fele lobbistává válik, gyakran azoknak a vállalatoknak a szolgálatában, amelyeknek a működését korábban ők maguk szabályozták. Ugyanez a helyzet a Clinton-kormányzat 283 és a Bush-kormányzat 310 volt tagja esetében is. Az Egyesült Államokban a lobbitevékenység éves üzleti forgalma megközelíti a nyolcmilliárd dollárt. Hatalmas összeg, de a haszon rendkívüli! 2003-ban például a Citigroup, a JP Morgan Chase, a Morgan Stanley és a Merril Lynch külföldön realizált profitjára kivetett adókulcs 35%-ról 5,25%-ra csökkent. A lobbizás számláján 8 és fél millió dollár szerepelt. A pénzben kifejezett haszon: kétmilliárd dollár. A szóban forgó intézkedés elnevezése pedig: „törvény az amerikai munkahelyek létrehozásáért”… (8) „A modern társadalmakban – mondja Alain Minc, az ENA volt diákja, Sarkozy (társadalmi munkában dolgozó) és több francia nagyvállalat vezető (jól megfizetett) tanácsadója – a közérdeket az államon kívül másutt is lehet szolgálni, akár a vállalatoknál is.” (9) Íme, a közérdek.

A „vállalatok” (és a magas jövedelmek) vonzereje a baloldalon is pusztítást végzett. „Amikor a baloldal 1981-ben hatalomra jutott – nyilatkozta 2006-ban François Hollande, a Francia Szocialista Párt akkori főtitkára –, a nagyburzsoázia megújult. (…) Az államapparátusból kerültek ki az új nagyvállalati vezetők, az új kapitalizmus vezetői. (…) A közszolgálati kultúrából érkeztek, újgazdagok voltak és felülről, főnökként beszéltek azokkal a politikusokkal, akik kinevezték őket.” (10) És akik azután megpróbálták követni őket.

A baj azért nem tűnik vészesnek, mert a nyugdíjpénztárakon és más befektetési alapokon stb. keresztül – olykor nem szándékosan és tudatosan – a lakosság egyre nagyobb része láncolta hozzá a sorsát a pénzügyi körökéhez. Ezért aztán azzal lehet védeni a bankokat és a tőzsdét, hogy a kisemmizett özveggyel, árva gyerekével, illetve a kisemberek befektetéseivel tőrödnek, akik azért vásároltak értékpapírokat, hogy kiegészítsék a jövedelmüket, vagy hogy öreg napjaikra nyugdíjat szerezzenek maguknak. 2004-ben George W. Bush egykori elnök az újraválasztási kampányát erre a „befektetői rétegre” építette. A The Wall Street Journal mindezt így magyarázta: „Minél több választó válik részvényessé, annál többen támogatják a republikánusokkal társított liberális gazdaságpolitikát. (…) Az amerikaiak 58%-ának van közvetlen vagy közvetett befektetése a pénzpiacokon, míg hat évvel ezelőtt csupán a 44%-uk rendelkezett ilyennel. A különféle jövedelemmel rendelkező közvetlen befektetők hajlamosabbak arra, hogy republikánusoknak nyilvánítsák magukat, mint a nem befektetők.” (11) Így már érthetővé válik, hogy Bush miért álmodozott a nyugdíjak privatizálásáról.

„A kormányok immár két évtizede alávetették magukat a pénzügyi köröknek, és maguktól nem fognak szembefordulni velük, hacsak e pénzügyi körök elviselhetetlen mértékű követelésekkel nem fognak előállni, és ha nem fogják közvetlenül megtámadni a kormányokat olyan mértékben, ami már elfogadhatatlan lesz” – írta nemrég Frédéric Lordon közgazdász. (12) A Németország, Franciaország, Egyesült Államok és a G20-ak által az elkövetkező hetekben, hónapokban meghozandó, spekuláció elleni intézkedések jelentősége akkor fog megmutatkozni, ha az a mindennapos megaláztatás, amelyet a „piacok” az államokra kényszerítenek, és az a népharag, amelyet a bankok cinizmusa vált ki, felébreszti a kormányon lévőket: s beleunnak abba, hogy a kicsire zsugorodott méltóságuk miatt az emberek lakájoknak tartsák őket.

Serge Halimi

Ferwagner Ákos

(1L’argent; Mainmise des militaires sur les richesses du Pakistan; L’empire économique des pasdarans. Le Monde diplomatique, 2009. január, 2010. február és 2008. január.

(2Vö. Guess Who’s Coming for Coffee? The Washington Post, 1997. február 3.

(3Uo.

(4Uo.

(5Thomas Ferguson: Le trésor de guerre du président Clinton. Le Monde diplomatique, 1996.

(6London Review of Books, 2010. február 25.

(7Parlons Net. France Info, 2009. március 27.

(8Dan Eggen: Lobbying pays. The Washington Post, 2009. április 12.

(9France Inter, 2010. április 14.

(10François Hollande: Devoirs de vérité. Stock, Paris, 2006. 159–161.

(11Claudia Deane – Dan Balz: „Investor Class” Gains Political Clout. The Wall Street Journal Europe, 2003. október 28.

Megosztás