Diplomáciai mikádójáték a felkelő nap hazájában

A földgolyó egyik bizonytalan régiójában Japán nemzetközileg elismert szerepet szeretne magának. De a kormány nehezen válik le az USÁ-ról. S lehet, hogy ezért drágán megfizet a júliusi szenátusi választásokon.

 

japnfeh„A szomszédainkat nem választjuk, de a szövetségeseinket igen” – ezzel a formulával írta le országa geopolitikai döntési helyzetét Masaki Yasushi, Japán franciaországi nagykövetségének politikai ügyekért felelős tisztségviselője. Ami a szomszédokat illeti, azok valóban nem a legkellemesebbek: az újra hatalmi tényezővé vált Oroszország, az egyre hatalmasabb Kína, illetve a nukleáris ambíciókat dédelgető Észak-Korea. Japán lenne a térség Fort Alamoja, mely egyedüliként élvezi az Egyesült Államok védelmét ? Noha a kép erősen karikaturisztikus, mégis igen nagy népszerűségnek örvend a tokiói, erősen Amerika-barát elit körében.

Az amerikai-japán biztonsági szerződés (US-Japan Security Treaty)[i] – mely kodifikálta a két ország közti kapcsolatokat és az amerikai csapatok jelenlétét Japán földjén – ötvenedik évfordulója azonban nem éppen ünnepi hangulatban telt el. A Japán Demokrata Párt (DPJ) színeiben 2009 szeptemberében hatalomra került új miniszterelnök, Hatoyama Yukio véget vetett a Liberális-demokrata Párt (LDP) fél évszázados kvázi egyeduralmának, s ez némiképp bonyolította a dolgokat. Nem arról van szó, hogy felvetette volna a szövetség felmondásának lehetőségét, de egyértelműen leszögezte, hogy „normalizálni” szeretné országa kapcsolatát Washingtonnal, azaz elérni azt, hogy Japánra úgy tekintsenek, mint bármely más szuverén országra. Ezen kívül az új miniszterelnök egy „kelet-ázsiai közösség” létrehozásán is dolgozik. Vajon ez azt jelenti-e, hogy Japán kicsit kevésbé lesz nyugati, hanem kissé inkább keleti? Mindenesetre mindez elegendő volt ahhoz, hogy megrémítse az üzleti köröket, hogy éles ellenállást váltson ki a jobboldali ellenzékben és az – igen nagy hatalommal rendelkező – közigazgatás, sőt a demokraták egy részében is.

A vita fókuszpontjába a Ginowan, az Okinawa szigetén levő 90.000-es kisváros szívében fekvő futenmai amerikai bázis került. Az 1996-ban aláírt megegyezés értelmében ezt a katonai bázist a múlt év végével pár tucat kilométerrel távolabbra, Nago városába kellett költöztetni. Januárban azonban Nago lakosai olyan polgármestert választottak, aki ellenzi a katonai bázis jelenlétét. Hatoyama miniszterelnök egy kis időt kért, hogy megvizsgálják egy új helyszín kijelölésének lehetőségét, és ez elegendőnek bizonyult arra, hogy a konzervatív erők támadásba lendüljenek… és győzzenek.

Robert Gates, amerikai hadügyminiszter 2009 októberében kijelentette, hogy „semmilyen más helyszínről nem hajlandók tárgyalni”, és az ellenérzéseit jelezve nem vett részt egy, a tiszteletére rendezett vacsorán. Ezt látván még az amerikai poziciókra igen fogékony japán külügyinisztérium is sokkolva érezte magát. „Azért mégiscsak volt nálunk egy választás” – fogalmazott egy magas rangú japán tisztségviselő, aki mellesleg számos jó okot sorolt fel az aláírt megegyezés tiszteletben tartására”. A külügyminiszter, Okada Katsuya is „realista politikáról” beszélt, hogy alátámassza az érintett bázis fenntartásának szükségességét, ellentmondva ezzel egyébként miniszterelnökének is. Ez a legmagasabb szintű kormányzati „szétbeszélés”, az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok okozzák azt, hogy a diplomaták és a magas rangú tisztviselők csak nevük elhallgatását kérve nyilatkoznak. Maga a sajtó Okada vonalát követi, még az Asahi Shimbun, a nagy közép-bal napilap is egy régi japán közmondást idézett: “ha egy birodalom berendezkedik, az olyan, mint a verejtékezés (ha egyszer megindult, nem lehet megállítani)”[ii]. Szó sem lehet tehát az amerikai politikai vizióktól való függetlenedésről.

Ishida Idetaka professzor, médiaspecialista és az Interfaculty Initiative in infomation studies (IIIS) elnöke nem különösebben lepődik meg ezen a jelenségen: „Létezik egy igen erős amerikai lobby, mely mindenkit befolyásol, bármi is legyen az érintett újságok politikai tendenciája, vagy a diplomaták és a választott képviselők pártszíne. Ők amerikai egyetemekre jártak, gyakran találkoznak, közeli kapcsolatban vannak. Számukra a politikai alternatíva azt jelenti, hogy ügyelünk a folyamatosságra… változás nélkül. Úgy tesznek, mintha nem lenne más választás. Meg kéne szabadulnunk ettől a gondolkodásmódtól, mely az Egyesült Államokhoz köt minket.”

Hogy megértsük ezt a jelenséget, mely szerint igen nehéz elképzelni a jövőt az amerikai támogatás nélkül, vissza kell mennünk a háború utáni időkig. „Az Egyesült Államok jelentette a politikai ideált, a társadalom nagy többsége számára az volt ’a’ demokrácia” – erősíti meg Nishitani Osamu, a Tokiói Egyetem külföldi nyelvekkel foglalkozó professzora, aki mintegy tizenöt kollégájával együtt a szerzője volt a „Kiáltványnak”, mely a futenmai katonai bázis fenntartása ellen íródott. És persze beszélnünk kell a Liberális-demokrata Párt hosszú múltjáról, az Amerikához fűződő sok szálról – a háborús bűnökbe keveredett régi militarista elit politikai szerepvállalásáról, akiket éppen az amerikai kegy mosott tisztára.

Márpedig az idők változnak. „Amerika meggyöngült a gazdasági válságban, konkurenciát kapott a felemelkedő hatalmak képében, belesüllyedt egy háborúba, amely nem a mi háborúnk”, jegyzi meg Masami Honto, egy telekommunikációs cég fiatal alkalmazottja, pacifista aktivista. „A hidegháború véget ért, «ők» mégis úgy tesznek, mintha itt volna a kapuk előtt”.

Igaz, Japán ma a világ második gazdasági hatalma, de mint katonailag legyőzött nemzet fogadta 1947-ben, MacArthur tábornok kézi vezérlése alatt azt a pacifista alkotmányt, mely megtiltja a „háborúzást” - noha azóta, az idők során a „védelmi erőnek” keresztelt hadsereg újrafelállítása megtörtént. Az 1960-ban megváltoztatott amerikai-japán  védelmi szerződés jóváhagyta az amerikai katonai jelenlétet (260.000 katonáig) és Tokió függését Washingtontól. Hallgatólagos megállapodás jött létre a két ország között a következő pontokban: az Egyesült Államoknak jutott egy „elsüllyeszthetetlen anyahajó”, a szigetcsoport pedig bekerült az amerikai atomernyő védelme alá. Amerika elfogadta Japán protekcionista politikáját, ugyanakkor megnyitotta saját piacát a japán termékek előtt. Tokió fizeti „Sam bácsi” csapatainak a Japán területén való tartózkodási költségeit, Amerika meghatározza a diplomácia főbb álláspontjait, melyeket Japán köteles követni, mert a közös ellenség a kommunizmus. Mára semmi sem maradt az ennek alapját képző geopolitikai környezetből, de az egyre kiegyensúlyozatlanabbá való szerződés mégis érvényben maradt.

A védelmi akadémia hallgatói előtt 2010. március 22-én mondott beszédében, Hatoyama miniszterelenök igyekezett megnyugtatni csapatait: „az Egyesült Államokkal fennálló szövetség képezi a japán külpolitika tengelyét”[iii], de – tette hozzá a környezete – „kiegyensúlyozottabb kapcsolatokat akarunk”. Sokan felhívják a figyelmet az amerikai csapatok tartozkodásának költségeire – mintegy 3 milliárd dollár évente – egy olyan helyzetben, amikor a japán költségvetési hiány robbanásszerűen emelkedik.

De a letűnt korból származó amerikai dominanciának Japán felett létezik egy másik szimbóluma is: az amerikai katonák különleges jogállása az országban. „Ha közlekedési baleset történik, meséli Naha (Okinawa) egy lakosa, mindig megérkezik egy japán rendőrautó, melyet az amerikai katonai rendőrség fekete-fehér gépkocsija követ, mert csak nekik van joguk eljárni egy olyan ügyben, melyben egy amerikai katona is érintett.” A helyi lakosság sok olyan, gyakran súlyos esetről tud (erőszakos cselekmények, közlekedési balesetek, lopások…), melyeknek nem lett jogi következménye.

„Mi vagyunk az egyetlen ország, amelynek ilyen a viszonya az Egyesült Államokkal” – hangsúlyozza Fujita Yukihisa szenátor, a demokrata párt (DPJ) nemzetközi kabinetjének a vezérigazgatója, azon kevesek egyike, akik az amerikai-japán kapcsolatok megváltoztatásért szállnak síkra. Ezt bizonyítja, hogy most is hangsúlyozta: csak a saját nevében beszél. „Kezdetben a cél Japán védelmének biztosítása volt, azonban a hidegháború vége óta a dolog inkább az amerikai stratégiát szolgálja”, az Irakban és Afganisztánban vívott „háborúikkal”. „Természetesen továbbra is együtt kell működni az Egyesült Államokkal, csak más módon.” A teljes átláthatóság keretei között, teszi hozzá – utalva ezzel a Richard Nixon amerikai elnök és Sato Eisaku japán miniszterelnök által 1969-ben megkötött „titkos megállapodásra”, amely rejtve maradt egészen 2010 márciusáig, amikor is az új japán kormány által felállított bizottság elkészitette a témáról szóló jelentését.

A dolog napfényes oldalán azt látjuk, hogy egy Hiroshima és Nagaszaki által traumatizált ország miniszterelnökeként Sato megszavaztatott a parlamenttel három, a nukleáris fegyverkezéssel kapcsolatos alapelvet, melyek máig érvényben vannak: „sem gyártásuk, sem birtoklásuk, sem jelenlétük az ország területén”. A nemzetközi tiszteletadás jeléül Sato meg is kapta a Nobel-békedíjat 1974-ben. Az ügy sötétebbik oldalán azonban azt látjuk, hogy a miniszterelnök teljes szabadságot adott az amerikai manővereknek: az országban levő bázisok használatát bármilyen külső konflikus esetén, a helyi hatóságok belegyezése nélkül (noha a két ország közti szerződés ezt kötelezővé tette volna), nukleáris fegyverek állomásoztatása… A szakértők és az ország irányítói számára ez a „titok” régóta nem volt titok, mégis – a kommunisták és a pacifisták kivételével – a hallgatás törvénye vonatkozott rá negyven éven át.

Még ma is igen nehéz lenne felfedni az összes kártyát, hiszen a kérdésben elfoglalt álláspontok nem egyszerűsíthetők le két különböző, bár önmagában egységes helyzetelemzésre. Valójában a legfontosabb határvonal nem a függetlenségiek és az Amerika-barátok között húzódik. Hiszen azok között, akik meg szeretnének szabadulni az amerikai gyámságtól, ott találjuk a jobboldali nacionalistákat, a meggyőződéses militaristákat, sőt még a háború előtti Birodalom után nosztalgiázókat is. Számukra az Egyesült Államokkal kötött szerződés újratárgyalása alkalmat adna arra, hogy véget vessenek a japán „kivételességnek” és a paficista alkotmánynak – elsősorban a híres kilencedik cikkelyről van szó, mely megtiltja offenzív akciók vezetését[iv]. Meglepő módon hozzájuk állnak közel a Washigtonnal szoros szövetség hívei is, mióta az amerikai kormányzat Japán gyorsított újrafelfegyverzése érdekében fejt ki nyomást, hogy ezzel csökkentse saját katonai terheit. Ahogy Nishitani fogalmazott : „mi vagyunk az egyetlen (legalábbis majdnem az egyetlen) ország, amelynek pacifista alkotmánya van, miközben a katonai kiadások tekintetében az ötödikek vagyunk a világon”.

Az 1990-es, 1991-es évek óta – azaz az első Öböl-háború idejétől, ahova Japán az amerikai kérés ellenére sem küldött csapatokat – a kormányok nem győzik módosítani a törvényeket (három ízben is ez történt, 1992-ben, 1999-ben és 2001-ben), hogy lehetővé tegyék a külföldi katonai akciókat. Mégis – egyelőre keretek közé szorítva – ezek az akciók nem történhetnek csak békefenntartás, humanitárius akció, vagy valasztásokra való felügyelet keretében, és mindig az Egyesült Nemzetek Szövetsége mandátuma alatt.

Ha a katonák küldését Kambodzsába, Mozambikba vagy Ruandába nagyon kevéssé lehetett is bírálni, az iraki katonai jelenlétet valódi szakitásként lehetett értékelni. Hasonló a helyzet az Indiai-óceánon állomásozó japán anyahajók esetében, melyek bázisul szolgálnak a NATO afganisztáni hadműveleteiben részt vevő repülőgépek számára. Ígéreteit betartva ennek vetett véget 2010 januárjában Hatomaya miniszterelnök. Mindazonáltal az Egyesült Államokkal közösen létrehozandó csendes-óceáni rakétaelharitó-rendszer továbbra is napirenden maradt.

A védelmi miniszter, akit külügyminiszter kollégája is támogatásáról biztosított, alig leplezi azon ambícióját, hogy megkönnyitse a csapatok külföldre küldését és fokozatosan „megtisztítsa” az alkotmányt[v]. Ezzel szemben a két kis párt, azaz a szociáldemokraták és az új néppártiak, amelyek jelenleg részt vesznek a kormánykoalícióban, ellenzik mindezt. És ha a pacifista mozgalom ereje nem is akkora, mint a múltban, ez a mozgalom továbbra is aktív maradt[vi]. Ilyen bizonytalan körülmények között Hatoyama miniszterelnök nehezen, de végül is engedett az Amerika-barát körök nyomásának és végre fogja hajtani az Okinawát érintő 1996-os megállapodást[vii].

 

A történelem súlya lefékezi a japán ambiciókat

A demokrata szenátor, Fujita véleménye szerint elsősorban „újra kellene tárgyalni az amerikai-japán biztonsági szerződés státuszát. Az amerikai hadseregnek maradni kell, de az összetételét és az elhelyezkedését újra át kell tekinteni, a bázisok számát pedig csökkenteni kell”. Szerinte legalább „két jó ok van az amerikai jelenlétre Japánban. Egyrészről nem rendelkezünk megfelelő katonai erővel, csak ha elkezdenénk újra fegyverkezni, ami most nincs napirenden. Másrészről a szomszédos országok nagyon nyugtalanok lennének egy fegyverkező Japán láttán. Megnyugtatja őket, hogy katonai területen az Egyesült Államokkal működünk együtt.”

Washington mint a béke és a biztonság garanciája Ázsiában? Nem bizonyos, hogy Japán minden szomszédja ugyanezt gondolja, sőt, mindenki igen rossz szemmel nézi az újraéledő militarista ambíciókat. A 2000-es évek elején Koizumi Junichiro, akkori miniszterelnök rendszeres látogatásai a Yasukini templomban, ahol a háborús bűnösök vannak eltemetve, élénk tiltakozást váltott ki Kínában és Dél-Koreában. Azóta ezek a „provokációk” megszűntek, „Japán mégsem rendezte a számláját a történelemmel” állitja Ishida professzor. Ez a megállapítás, mely sokszor előkerül diplomatákkal, vagy szakértőkkel folytatott beszélgetéseken, hátrányosan érinti az ország ázsiai ambícióit, melyek mostanra az egyik prioritássá váltak. Maga Hatoyama miniszterelnök is bejelentette, hogy célja egy „kelet-ázsiai közösség” létrehozatala az Európai Unió mintájára.

A nagy falat ebben az ügyben természetesen Kína, amely egyszerre félemet keltő, ugyanakkor megkerülhetetlenül szükségszerű. Kína hatalmas piaca biztosítja „Japán jövőjét”, mint ezt igen gyakran hallani gazdasági körökben. A több mint egy évtizedig elhúzódott gazdasági válság után a japán gazdaság továbbra is exportorientált, pedig az rohamosan csökken jelenleg. Ázsia, amely – úgy tűnik – jobban viseli a pénzügyi válság viharait, lassan felváltja a Nyugatot, és Japán helyett Kína vált az Egyesült Államok elsőszámú kereskedelmi partnerévé. Ez persze erősíti a két ország közti kapcsolatokat: 2009-ben a japán export negyede irányult a Közép-Birodalomba, szemben az Egyesült Államokba irányuló 16, illetve az Európába áramló 12 százalékkal. A kereskedelem azonban nem mindig lágyítja meg az erkölcsöket.

 

A washingtoni támasz továbbra is fontos

Az írasjelektől a konfucianizmusig vagy a buddhizmusig, a két nemzetnek vannak közös gyökerei, amelyeknek a fokozottabb együttműködésre kellene buzdítaniuk őket, azonban a múlt számos ellenségeskedéssel terhes. Nemrég még a kínai császárok Japánt mint a „törpék népét” emlegették, amely arra is alig méltó, hogy megfizesse nekik a vazallusi adóját. A japánok gyarmati terjeszkedésüket a múlt század elejétől ritkán látható brutalitással vitték véghez Mandzsúria elfoglalásától kezdve a nankingi mészárlásig bezárólag. Noha ezidáig az egyetlen áldozatai voltak a végső fegyvernek – azaz az atombombának –, a japánok mégsem vonták le az összes tanulságot az áltuk vezetett agresszióból, mint ezt tette egykori szövetségesük, Németország. A Yakosuni-templom mellett fekvő múzeum kiállítasa még ma is, igazolni kivánja a Csendes-óceán térségében lezajlott „védekező haborút” (sic!).

A két ország közti erős feszültségek 2005-ben érték el csúcspontjukat, de mára eltűntek. Tajvanon – mely Peking és Tokió között a fő feszültségforrásnak számított – Ma Ying-jeou elnökké választása, aki az inkább függetlenségpárti elődjével szemben, a Kínával való együttműködés híve, lehetővé tette a konfliktusmentes együttműködés kialakulását. Japánban pedig Koizumi távozása adta meg a jelet a kapcsolatok normalizálására. Hatoyama miniszterelnök javasolta Hu-Jintao kínai elnöknek, hogy „a Kínai-tenger viharos vizeit változtassák a testvériség tengerévé”[viii], utalva a két ország között fennálló, Senkau (Diaoyu) szigeteit érintő területi vitára[ix]. A kínai alelnök Xi-Jinping 2009 szeptemberében Tokióba látogatott, és felrúgva a diplomáciai protokoll szabályait, találkozott Akihito császárral is. Japán oldalról, december 10. és 14. között a demokrata párt (DPJ) igen nagyhatalmú vezetője, Ozawa Ichiro egy hatszáz fős delegáció élén tett Kínában körutat, melyre sosem volt korábban példa.

 

„Az eddig elért fejlődés a kapcsolatok terén igen jelentős”, erősíti meg Kokubun Ryosei, a tokiói Keio egyetem professzora, aki azonban óvott egy túl leegyszerűsítő kép felvázolásától. Nem arról van szó, hogy egy kínai-japán tengely jött volna létre az Egyesült Államok Ázsiából való kiűzésére, hanem egy háromoldalú (Egyesült Államok, Kína, Japán) kapcsolatrendszer kialakulásáról. Ez a trió különböző felállásokban létezett a XX. században: amerikai-kínai szövetség Japán ellen a második világháborúban, később amerikai-japán szövetség Kína ellen legalábbis „a hetvenes évekig, amikor is a Szovjetunió vált a legfontosabb ellenségévé mindhárom országnak”. Ebben az időszakban Washington Peking felé fordulása igen érzékenyen érintette Tokiót, olyannyira, hogy máig „Nixon-sokkról” beszélnek az amerikai elnök 1972-es pekingi látogatása és az addig kiközösített Kína elismerése kapcsán. Hasonló sokk érte Japánt 1998-ban, amikor „Clinton elnök több mint egy hetet töltött Kínában anélkül, hogy érintette volna Tokiót – magyarázza Kokubun –, sokan aggódtak, hogy az amerikai politika ’átlépi Japánt’ (passing Japan) és tartottak attól, hogy a kínai-amerikai „stratégiai partnerség” Japán kárára jön létre.”

 

A demokraták visszatérése a Fehét Házba újjáélesztette ezeket az aggodalmakat. Hivatalosan természetesen mindenki üdvözölte Barack Obama beszédét a nukleáris leszerelésről, „amit mi már régóta követelünk”, szögezték le a japán külügyminisztériumban. De mindenki megjegyezte, hogy tavaly novemberben az amerikai elnök hosszú látogatást tett a szomszéd óriásnál, melyet egy igen rövid tartózkodás előzött meg Tokióban.

 

Az új japán hatalom szeretné elkerülni, hogy Washigton és Peking Japán megkerülésével tárgyaljon egymással, ebből ered a mostani Kínához való közeledés politikája és az az akarat, hogy (végre) politikai feladatot vállaljon az egész régióban. A „kelet-ázsiai közösség” elképzelése eredetileg nem képezte ennek részét, ez csak az 1990-es évek pénzügyi krízise után öltött testet, azonban ezt mind Kína, mind az Egyesült Államok elutasította. Hatoyama újította meg a javaslatot, kijelentve, hogy „hosszú távon szükség lesz egy közös [ázsiai] pénzre”, amely jelezni fogja „Ázsia új szerepét a világ ügyeinek alakításában”.[x] Egy, a bajba jutott országokat segíteni hivatott pénzügyi alap kezdetei, melyhez Dél-Korea is csatlakozott, már rendelkezésre állnak. Ezen túl a kérdés egyelőre nyitva maradt.

 

Ázsiai versenyfutás Peking és Tokió között

Kína diplomáciai előnyre tett szert azzal, hogy szabadkereskedelmi egyezményt írt alá a tíz tagországot képviselő Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségével (ASEAN)[xi], amely 2010. január elsejétől lépett életbe. Tokió komoly erőfeszítést téve, hogy behozza lemaradását, India, Ausztrália és Új-Zéland felé fordult, és ezekkel az országokkal megalkotta „A Szabadság Íve” elnevezésű együttműködést, szemben a kínai autoritarizmussal. Különösen Új-Delhi, Kína természetes ellensúlya az, melyet az új japán hatalom magához kíván vonzani. Egy „a stratégiai partnerségről szóló megállapodást” már aláírtak 2008 októberében, és közös katonai akciókat is tervbe vettek az Egyesült Államok gyámsága alatt. Ígéretesek ezek a megállapodások, egyelőre azonban a két ország annyira óhajtott együttműködése marginális jelentőségű, Japán Indiával folytatott kereskedelme összkereskedelmi mérlegének mindösszesen egy százalékát teszi ki.

 

A Hatoyama-kormányzat bizonyos körei több reményt fűznek a japán-koreai tengely létrejöttéhez, amely az európai francia-német együttműködést mintázná. A japán külügyminisztérium egyik ázsiai kapcsolatokért felelős specialistája állapítja meg: „Kínával ugyanazt a nyelvet beszéljük a gazdaság terén, a többi területen azonban igen nagyok a különbségek. Egész Délkelet-Ázsiában midösszesen két ország van, amely egyszerre piacgazdaság és demokrácia: Korea és Japán. Nekik kell a regionális együttműködés motorjává válniuk.” De az ehhez vezető út még sok buktatóval van teli, hiszen ha Kína félelmet is kelt, Japán sem megnyugtató a koreaiak számára.

 

Itt is a történelem súlya állhat akadályként a valódi diplomáciai közeledés útjába. A három éves együttműködés eredményeként megszületett 220 oldalas, 2010 márciusában nyilvánosságra hozott jelentésben végződő közös munka ellenére sem tudtak a dél-koreai és a japán történészek megegyezni a világháborúban a japánok által a koreaikra kényszerített kényszermunka és a „konzumhölgyek”, azaz a deportálások és a kényszer-prostitució megítéléséről. „Türelemre van szükség” – erősíti meg a japán külügyminisztérium specialistája – „egyelőre a politikai és a gazdasági tárgyalások könnyebben mennek. Mióta Korea csatlakozott a legfejlettebb országok csoportjához, jóval több önbizalommal rendelkezik. Mindenesetre Hatoyama kormánya kész nyugodtan megvizsgálni a történelmi eseményeket.” Mindazonáltal egy trilaterális együttműködés – Japán, Kína és Dél-Korea részvételével – csendben, trombita- és dobszó nélkül már létre is jött. Ez az elsősorban gazdasági kérdésekre koncentráló együtműködés az ASEAN csúcstalálkozók alkalmával, 1999 óta külön üléseket szokott tartani, míg végül 2008. december 13-án „hivatalosan” is összeült, mint valódi szervezet, ezzel – ahogy Kokubun fogalmaz – „végre testet öltött a kelet-ázsiai Közösség elképzelése.”

 

Mindezzel együtt még hosszú az út az közösség kialakításához, erre példák az észak-koreai „ügyben” létező komoly ellentétek: nyomásgyakorlás és tárgyalások a pekingi stratégiában, határozottság Szöulban, ahol hidegvérrel kezelték az észak-koreai provokációt, és keménység Tokió részéről. A japán területek felett elszálló észak-koreai rakéták és a nukleáris fenyegetés nyugtalanítják Japánt, még akkor is, ha magánbeszélgetéseken mindenki elismeri, hogy valójában nem hisznek egy ilyen fenyegetésben.

 

Oroszország a másik tényező, mely megakadályozza a japán diplomáciai stratégia teljes körű kibontakozását. Itt is arról van szó, hogy a második világháború fejezete még nem zárult le teljes egészében. A mai napig nem létezik aláírt békeszerződés Moszkva és Tokió között a Kuril-szigetek (japán elnezevezéssel: „az északi területek”) vitatott hovatartozása miatt. Az orosz energiahordozók kihasználása és a testvér-ellenség kínai konkurencia miatt azonban Hatoyama keresi a tárgyalások lehetőségét és a bilateriális találkozók egyre gyakoribbak.

 

Japán, hatvan évvel csendes-óceáni veresége és húsz évvel a szovjet birodalom összeomlása után, keresi a saját útját a hidegháború utáni világban. Hatoyama miniszterelnök az Egyesült Államoktól független autonómiáról beszél, és új típusú regionális együttműködés útjait kutatja. Lehet, hogy hármasban akarja járni a táncot? Mármint Kína ellenében, amerikai gyámság alatt? A tény az, hogy az új japán hatalom által óhajtott változás nem is jöhetett volna rosszabb pillanatban számukra, hiszen míg Kína napról napra erősebb, addig Japán kifulladni látszik.

 

Fordította: Balázs Gábor



[i] A szerződést 1960. január 19-én írták alá és ugyanezen év júniusában lépett hatályba.

[ii] Az Asahi Shimbun vezércikke, Tokió, 2010. április 2.

[iii] A miniszterelnök beszédei és nyilatkozatai, www.kantei.go.jp

[iv] L. Emilie Guyonnet, „Japán katonai ambíciói az Egyesült Államok révén mennek végbe”, Le Monde diplomatique, 2006. április.

[v] L. Masami Ito, „Greater peacekeeping role OK, not truce enforcement”, Japan Times, Tokió, 2010. március 23.

[vi] L. Katsumata Makoto, „A japán pacifista mozgalom a kilencvenes évek után, egy jelen levő vita”,  Rechereches Internationales, Párizs, no 86, 2009. április-június.

[vii] L. Gavan McCormack, Client State: Japan in the American Embrance, Verso, New York és London, 2007.

[viii] Idézi az Asia Times, 2009. szeptember 23.

[ix] L. Olivier Zajec, „Kína megerősíti tengeri ambícióit”, Le Monde diplomatique, 2008. szeptember.

[x] Interjú a South China Morning számára, Hongkong, 2009. október 25.

[xi] Burma, Brunei, Kambodzsa, Indonézia, Laosz, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld, Vietnam a tagoszágok. Az ASEAN kibővült Japánnal, Kínával és Dél-Koreával, ezeket az országokat nevezzük ASEAN+3-nak.