Az UNESCO minden gondja ellenére hiteles „brand”. Képes volt megszólítani és megtartani számos elkötelezett, küldetéses, felkészült szakértőt, kiépíteni az NGO-k világával egy kapcsolati-együttműködési hálót, és tevékenysége mindig az értékek őrzésén és gyarapításán alakult. Rendelkezik tehát annyi esélyponttal és bizalmi tőkével, hogy a szervezet öncélú életben tartása helyett a küldetésnyilatkozatában reprezentált világproblémák megoldásához szükséges szemlélet-és működésváltás felé forduljon.
Június elején Londonban gondosan megtervezett munkatalálkozón készül fel következő kétéves periódusára a világszervezet, amelynek élén tavaly óta bolgár főigazgató, Irina Bokova asszony áll.
Az ENSZ szakosított szervezete a világháború „antitéziseként” 1945 végi megalakulása óta a kulturális progresszió és párbeszéd jelképe. Az elmúlt évtizedek során rendkívül sokat tett a civilizációs alapértékek elterjesztéséért, tudatosította a kulturális örökség egyetemességét, számos sikeres kezdeményezést indított ennek megőrzése, népszerűsítése és a hozzáférés biztosítása érdekében. Maradandó hatású intézményeket hívott életre (több mint félszázat), fontos kutatási eredmények megszületése körül bábáskodott, következetes politikával és eltökélt akciókkal igyekezett áthidalni az országcsoportok közti fejlettség-különbségeket. Talán ennek is köszönhető, hogy egy félelemmel, bizonytalansággal és kölcsönös bizalmatlansággal terhelt világban tartósan képes volt magas elfogadottságú, nemzetek feletti intézménnyé válni, és kitüntetett szerepét hosszú időn keresztül meg is őrizni (1).
Az UNESCO-val kapcsolatos gondok mindig eltörpülni látszottak a művelődés különböző színterein elért sikerek mögött. Nem elég hatékony a szervezet és sokba kerül a fenntartása? Néhány ország (Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Szingapur) nagy dérrel-dúrral kilép emiatt, majd fokozatosan visszaaraszol. Az elért eredmények sokszor nem fenntarthatóak? Annak is örülni kell, ami meg tud maradni….
Ha azonban arról az oldalról vesszük szemügyre az UNESCO-t, hogy a küldetésnyilatkozatában megfogalmazott célok elérése érdekében tevékenykedve milyen súlyú szereplőnek számít ma a kulcsterületeken (a természettudományban, a társadalom-és humán tudományokban, a közoktatásban, a felsőoktatásban, a legtágabb értelemben vett kultúrában és az információs és kommunikációs hálózatok világában), akkor néhány emblematikus sikerterületen kívül erősödő és gyorsuló pozícióvesztést, eljelentéktelenedést, kiüresedést kell konstatálnunk, szinte mindenütt. A szemünk láttára válik egyre látványosabbá egy működési és irányítási modell fenntarthatatlansága, amely apró költségvetési módosítások részleteinek körmönfont megvitatása helyett a szervezet jövőjének, lényegének, egész működési rendszerének újragondolása felé mutat. Ideje nemcsak óvatosan elsuttogni az állófogadások zsivajában, hanem határozottan kimondani: az alapoktól kell újraépíteni mindent, mert a kisebb horderejű reformok sikere csak eltolja időben az elkerülhetetlen, gyökeres átalakulást.
A felszín
Mindebből kívülről és belülről keveset lehet egyelőre érzékelni. Azt mind többen ismerik fel, hogy egyre jobban fojtogatja a szervezetet az a diplomáciai kényszerkörnyezet, amely hivatalosan és jogilag mozgásban tartja az UNESCO-t. A székház-épületek labirintusaiban a tagországok által delegált karrierdiplomaták az irányító testületekben és különböző bizottságokban megszerezhető tagság-és pozíciókereskedelemmel múlatják az időt, a nemzeti érdekek képviseletének letéteményeseiként. A kétévente sorrakerülő közgyűlések és azok egyes szekciói alapvetően nem az eszmecsere, hanem a jelenlét-kommunikáció színterei, ahol a ceremoniális üdvözlések és az adott részletkérdésekben elfoglalt álláspontok formális megerősítése több időt vesz igénybe, mint bármi más, ezt olykor csak az egyes dokumentumokban szereplő igekötők mineműségéről folyó félórás, teljesen haszontalan viták színesítik. E monstre tanácskozások egyetlen pro forma célja a következő időszakra vonatkozó költségvetés és a tervezett tevékenységek ebből levezethető körének legitimálása. A folyamat látszatra demokratikus és alulról építkező, hiszen a tagországoknak nagyon időben módjukban áll észrevételeket és javaslatokat tenni az irányszámokkal és a prioritásokkal kapcsolatban. Csakhogy a változatlan szemléleti keretek, a nagy munkaterületek erős divizionális elkülönülése és a megelőző időszakok programstuktúrájához személyükben kötődő hivatásos alkalmazottak által előkészített dokumentumok olyan feszesen előformálják az egyeztetés tárgyát, hogy a tagországoknak valójában rendkívül csekély játéktér nyílik az érdemi jövőformálásra. Az UNESCO hosszú ideje már csak a diskurzusok követésére képes, megteremteni, elindítani, kezdeményezni nem tudja azokat. Lemaradása így fokozatosan nő a „state-of-art”-hoz képest, egyre kevésbé tud a világproblémák legfrissebb hullámaira adekvát feladatértelmezést találni. Így marad ennek illúziója és retorikája: szervezetszociológiailag még érthető is volna a tisztviselőgárdának az aprócska változások iránti rokonszenve, de a döntések meghozatalára képes hivatalok emiatt válnak gyakorta ellenérdekeltté előremutató, bátor, úttörő kezdeményezések integrálásában vagy elindításában. Minél távlatosabbak ezek az elképzelések, annál inkább sértenek különböző nemzeti és üzleti érdekeket is, így aztán a rossz értelemben vett „diplomáciai korrektség” illetve a mechanikusan értelmezett paritás-elv is pillanatok alatt zátonyra futtathat bármit.
Ez a helyzet értékeli fel többek között a mitikus áhitattal övezett mindenkori főigazgatóválasztást, mert határozott változás egyedül attól remélhető, hogy egy új csúcs-vezetés elkötelezi magát a valódi reformok mellett (amelyből valahogyan mégis mindig kisebb horderejű szervezeti változások lesznek). Ha támadnának is azonban főigazgató-Robin Hoodok, vagy mégoly kiváló főtisztviselő-bajnokok (championok) a megújuláshoz, a kezük akkor is gúzsba volna kötve.
Egyrészt azért, mert a főirányokat, az alaptevékenységet és a lehetséges beavatkozásokat nem az „ügyek” és a képviselt területek természete, nem szakértői vagy társadalmi-közösségi iránymutatások, hanem a 193 tagország által meghatározott kultúrdiplomáciai kompromisszumok formálják. Államközi, nemzetközi jogi kontextusból fakadó erőviszonyok határozzák meg a mozgásteret, a kialakuló normákat és ezek betartását is. Bármit csak ehhez a reálpolitikai paktumrendszerhez képest lehet szakmai tartalommal megtölteni.
Másrészt azért, mert a rendelkezésre álló források mértéke eleve korlátot szab bármiféle tevékenységnek. Az UNESCO nem képes sem megoldani, sem mérsékelni az egyenlőtlen fejlődésből fakadó ellentmondásokat: még a kulturális köntösben értelmezhető kihívások is túl nagyok ahhoz, hogy számítson, mit tesz a szervezet, hogyan választ lehetséges programok közül. Emiatt nem volt és nem lehet a UNESCO fejlesztési ügynökség, mégis hiányosnak tűnne a tevékenysége, ha „hagyományosan” nem biztosítana közvetlen forrásokat helyi projektek megvalósításához. Pedig ezek csak cseppek a tengerben, bármilyen fontosnak is tűnik a „szegényebb” országok számára, akik természetesen nem is mulasztják el visszatérően igényelni a „donor” országok segítségét. Eközben nagyjából tíz-tizenöt éve végbement már egyfajta őrségváltás, amióta fürge és hatékony civil szervezetek, NGO-k és alapítványok az UNESCO lehetőségeit messze meghaladó forrásokkal és a szervezettől teljesen függetlenül gondozzák előremutató projektek százait.
De az igazi útakadályok, amelyeknek az átlépése vagy megkerülése nem a mindenkori vezetésen és apparátuson múlik, egészen másutt helyezkednek el. Ha meg akarjuk érteni, miből fakad az UNESCO erősödő anakronizmusa, egészen máshonnan kell ez elemzéshez fognunk.
A kihívás mélyszerkezete
A tőkés centrumországok a 19. század utolsó harmadában különös helyzetbe kerültek. A fejlett területeken az éppen ekkorra domináns szerephez jutó nagyipar átütő sikere és transzformációs ereje gazdaságszervezési, társadalomszervezési és politikai-irányítási válságot (James Beniger elterjedt kifejezésével: kontrollkrízist (2)) eredményezett, amelyen csak a korszerű információ-és tudástechnológia tömeges és kreatív alkalmazásával tudtak túljutni az érintett vállalatok, országok és intézmények. A válasz természete nagyon hasonló volt minden alrendszerben. Ugyanolyan elveken nyugvó, szinte azonos megoldásokat alkalmazó rendszerek biztosították a vállalatok irányíthatóságát és versenyképességét, mint az államok adminisztrációs nagyüzemeiét, az ekkor kiépülő modern közoktatási rendszereket illetve a tudományirányítás és tudományszervezés kiépülő intézményi kereteit. Ismét James Beniger modelljét használva: néhány évtized alatt végbement a bürokratikus kontroll forradalma, és sikert sikerre halmozott. Abban, hogy a korábbi előzményeket követően a két világháború között és az azt követő néhány évtizedben kiteljesedett a civilizációs váltás, hogy diadalát ülhette az ipari korszak, leginkább ennek a konrollforradalomnak volt meghatározó szerepe.
Az ipari civilizáció tündöklése azonban sokkal rövidebb ideig tartott, mint azt a történelemtankönyvek vagy a „fejlett ipari országok” statisztikái alapján gondolnánk. Az agrárszektorral szemben és az ipar erősödésével párhuzamosan már a 19. század végén elkezdte megnövelni részesedését a termelésben és a fogyasztásban a gazdaság ún. szolgáltató ill. információs-és tudásszektora. A bürokratikus kontroll forradalmának sikere nemcsak az ipari civilizációt galvanizálta életre, hanem megteremtette, „kihordta”, és felnövesztette az információs társadalmat is, amely gyorsan véget vetett a hagyományos iparágak dominálta világnak. Kis leegyszerűsítéssel: az Egyesült Államokban a hatvanas, Japánban a hetvenes évek elején, Nyugat-Európában a kilencvenes évek elején, a felzárkózóknak nagyjából az ezredforduló környékén ment végbe az újabb civilizációs váltás, az információs társadalom kialakulása.
Csakhogy a bürokratikus kontrollforradalom olyan sikeres volt, hogy az ipari korszak struktúráit nagyon sokáig életképesként tudta megtartani az információs társadalom köröülményei között is. Az információs társadalom iskoláiban az ipari korszak bürokratikus kontrollforradalmának célfüggvényeire formált rend fogadja a tanárokat és gyerekeket. Az információs társadalom tudományát forrás-oldalról kötik gúzsba azok a nemzeti-ideológiai ill. vállalati-üzleti érdekek, amelyek a szabályozás és elosztás szempontjait az ipari korszaktól örökölték. A nemzetállamokra optimalizált ipari korszak teremtette meg a nemzetállamok feletti koordináció szervezeti és intézményi rendjét, amely az információs társadalom planetáris szintű koordinációs igényeit a régi, jól bevált bürokratikus kontroll algoritmusaival igyekszik biztosítani.
Mind jobban látszik ugyanakkor, hogy azok a technológiák, amelyeket a bürokratikus kontroll sikeresen állított a maga szolgálatába, már diadalmasan elkezdték maguk körül átalakítani a társadalmat, a gazdaságot, a kultúrát is. Ahogy sokan felismerték, éppen egy következő kontrollválságba szaladunk, amelyből a kiutat csakis egy újabb kontrollforradalom jelentheti: a hierarchiák helyett a hálózatok, a gépi mellett a humán technológia, az „egyközpontú” helyett a kooperatív, sokszereplős (multistakeholder) irányítás, a profitszagú növekedés-függvények helyett a fenntarthatóság és a humanizálás, a kölcsönösség, az önkéntesség és a szolidaritás princípiumaira épülő lokális és planetáris koordináció.
Az előre vivő út keresése
A többszörös csapda, amelyben az UNESCO vergődik, innen nézve most már jól látható. Maga a szervezet (céljaival, küldetésével, érdekviszonyaival és működési rendjével) az ipari korszak (csúcs)terméke. Avval, hogy nem is olyan régen az „információ és kommunikáció” területét „ötödik lábként” beemelte a fő tevékenységei közé, és evvel az információs társadalom retorikát beolvasztotta saját dokumentumaiba, egyetlen lépéssel sem került távolabb ipari korszakos gyökereitől. A civilizációs váltáshoz való igazodáshoz ugyanis saját meghatározottságain is túllépve információs kori tudományban, információs kori oktatásban, a kultúra termelésének, fogyasztásának és geográfiájának radikálisan új világában kellene gondolkoznia. Ráadásul úgy, hogy meghatározó tagországok – elég, ha csak a BRIC-csoportra (Brazília, Oroszország, Kína, India) gondolunk - még éppen saját iparosodásukért és modernizációjukért harcolnak, nagy-nagy távolságra az információs társadalomra jellemző foglalkoztatási, fogyasztási, társadalomrétegződési és kulturális mintáktól, de élvezve a korszerű információtechnológia minden előnyét. És akkor még nem beszéltünk a pre-indusztriális állapotban lévő agrárországokról… Mindez azonban nem mond ellent annak, hogy az információs társadalomra jellemző normák és viszonyok jelentsék a cselekvés vezérfonalát: ahogyan egy konkrét információs társadalomban sürgető fejlesztési kérdés bizonyos területek ill. társadalmi csoportok felzárkóztatása, ugyanúgy napirenden kell tartani a nemzetek közösségének, hogy egy mindinkább globális információs társadalom építésébe miként kapcsolhatóak be azok is, akik látszatra a legtávolabb vannak tőle.
Amíg azonban az ipari korszak utóvédjeként működik, az UNESCO nemigen vállalhat részt „előőrsként” az információs társadalom építésében, a bürokratikus kontrollt felváltó új, közösségi kontrollstruktúrák és alternatív értékláncok kialakításában. Ha nem tud és nem akar valódi „jövőlaboratóriummá” válni, amely a majdani kontrollforradalmat a tudás termelésének, elosztásának és felhasználásának rendszerei felől támogatja egy új, információs kori műveltség-és társadalomeszmény ill. világkép alapján, ha ennek érdekében nem vállal konfliktusokat az ipari korszak érdekviszonyainak hínárkarú Hidrájával, akkor viszonylag gyorsan egy letűnőfélben lévő korszak fáradt kirakatszervezetévé fonnyadhat.
A lehetőség szerencsére még fennáll. Az UNESCO minden gondja ellenére hiteles „brand”. Képes volt megszólítani és megtartani számos elkötelezett, küldetéses, felkészült szakértőt, kiépíteni az NGO-k világával egy kapcsolati-együttműködési hálót, és tevékenysége mindig az értékek őrzésén és gyarapításán alakult. Rendelkezik tehát annyi esélyponttal és bizalmi tőkével, hogy a szervezet öncélú életben tartása helyett a küldetésnyilatkozatában reprezentált világproblémák megoldásához szükséges szemlélet-és működésváltás felé forduljon. Ha ez sikerül, szinte automatikusan kialakulnak azok a öntőformák és pályák, ahol az UNESCO a tudás és a műveltség globális kormányzásának (global knowledge and literacy governance), egy új kontrollforradalomnak meghatározó és elfogadott szereplőjévé válhat. Kívánjunk ehhez bölcsességet és bátorságot minden érintettnek.
Z. Karvalics László, a szerző, történész, információs társadalom kutató, a magyar UNESCO-Bizottság alelnöke
