Indiánok, villamosítás és… Pacha Mama

Kategória: 2010. május
Írta: Maurice Lemoine
Találatok: 5636

Akár kirekesztett, akár elnyomott vagy  alárendelt csoportról esik is szó,  az identitás, a nemzeti hovatartozás érzése mindenképpen erős érzelmeket vált ki valamennyijükben –, ezeknek az érzelmeknek azonban két ellentmondó  jelentésük van. A válság és talajvesztés időszakában a szolidaritás érzése és a közös emlékek ereje ezeket a csoportokat, jobban, erősebben képes összekovácsolni, mint a hagyományos politikai megmozdulások és szervezetek. Ezek a kisebbségi csoportok megpróbálnak olyan erőforrásokhoz hozzájutni, amelyeket addig megtagadtak tőlük -, erre jó példa az iraki kurdok esete.  Az éremnek azonban két oldala van: Belgiumban például komoly széthúzó erők jöttek létre,  s eközben a társadalom nagy  kérdései a nemzeti hovatartozás problémája  köré egyszerűsödnek le. Ez konkrétan azt eredményezi, hogy az addig létező olyan kategóriák, mint a társadalmi osztályok az emberek tudatában eltűnnek vagy legalábbis hátrébb szorulnak,  helyettük pedig – nemzetiségi alapon - az elnyomott csoportok között is kialakul a verseny, a konkurencia. Amint azt az indiánok is megtapasztalhatták Amerika „felfedezése” nyomán: az áldozatok közötti viszony sem válik magától és azonnal barátságossá és szolidárissá.

 

 

indinKülönálló világban élünk. Ők Bolíviában élnek,  mi pedig a Collasuyóban![1]Az egyébként elragadó ember, Constantino Lima, a Tupaj Katari (Mitka) Indián Mozgalom vezetője,  La Pazban átkot szór a „karasz”-okra, a fehérekre: „ A Földanya, Pacha Mama, nekik adta Európát; Afrikát az afrikaiaknak, Ázsiát az ázsiaiaknak, nekünk pedig  Bolíviát. A mi „újjászervező” törvényjavaslatunk szerint minden európait halálbüntetéssel kell sújtani, mivel ők hódításukkal az emberiség legnagyobb bűntettét követték el. Természetesen ez kissé kemény dolog, de ez a mi törvényjavaslatunk szelleme.[2]Egyébként… „Mi, indiánok, mi képezzük a többséget! Hogyan integrálódhatnánk a kisebbségbe?” Egyszóval, hasonlóan a radikális indianisták kis csoportjához, Lima úr elképzelése szerint az egykori inka birodalom területén vissza kell állítani a bennszülött szuverenitást. A hajdani Aranykort. Amikor az őslakók egymással teljes összhangban uralkodtak az amerikai földek fölött (amelyeket, mint tudjuk, ekkor még nem így neveztek).

Teljes összhangban? 1519-ben, amikor felgördül a függöny a transzatlanti színpadon, az Azték Birodalom uralkodik azon a területen, amelyből később Mexikó lesz. Megjelentek a konkvisztádorok. Rémisztő ágyúk, muskéták, toledói pengék, lovak – iszonytató szörnyek, sörényesek, szarv nélkül, hosszú farokkal! De mégsem elegendőek ahhoz, hogy egy egész földrészt elfoglalhassanak. Hacsak… a totonákok kacikája, főnöke nem ajánl föl Montezuma császár hatalmának megtörése érdekében négyszáz teherhordozót Hernán Cortes embereinek.  Hasonló célból, Tlaxcala egy százezres kiegészítő csapatot küld a hódító gyalogság megsegítésére. Délebbre, ahol  a hely neve egykor Guatemala lesz, Pedro de Alvarado szövetségre lép a kicsékkel harcban álló kakcsikelekkel. Még délebbre, az Andok magaslatain, ahonnan Cuzco uralja látszólag a világot, Francisco Pizarro az Inka Birodalmat szétmarcangoló belharcokat használja ki. Segítséget kap a kanarroktól, a csacsapojáktól, a vankáktól és számos más törzstől, hogy felszámolhassa ezt a teokratikus államot és kivégezhesse az uralkodót , Atahualpát.

Tragikus szövetségkötések, sötét meghasonlottság. Íme a vég. A kard, a kereszt, a hitet terjesztő szerzetesek és a pápai bullák hordozta pokol mind egyszerre zúdítja borzalmait a népre. A bennszülött legyőzve, hajszolva, kiéheztetve. A rabszolgaság, a kényszermunka a bányák mélyén, a robot a mezőn: íme, ilyen  akkor a hódítók számára előnyös termelési rendszer.

Amikor úgy tűnik, Amerika köztársaságokat épít, az őslakosságot a túlélők alkotják. Mindazzal ami ebből következik: ellenállás, lázadás, konokság. A függetlenség  továbbra is  a polgári jogokat nélkülöző állapotban tartja őket . A nagy nemzeti politikai tervezet  a legjobb esetben is csupán a  kényszer-asszimilációt tartja kívánatosnak. Az akár jó- akár rossz-szándékú „integráció-párti” viták mellett továbbra is a fehérek és a meszticek tartják kezükben a politikát, a gazdaságot, az ipart, a kereskedelmet, az állami szolgálatokat.

Az őslakosokat kisebbségként kezelik  demográfiai súlyuktól függetlenül[3] -, az indiánok pedig  objektív (kulturális vonásaik, közösségi szerveződéseik, területi kapcsolódásaik) és szubjektív (hovatartozási érzelmeik) sajátosságokat, elemeket vegyítve  állnak ellen. Ez erősíti meg őket identitásukban -, anélkül azonban, hogy ebbe szisztematikusan bezárkóznának.

„Egységben kell működnünk a népi mozgalmakkal, a diákokkal,  a szakszervezetiekkel” – húzta alá 1992-ben, a chilei mapucse indián asszony, Ana Yavo, az „Indián, fekete és népi ellenállás ötszáz éve” elnevezésű, az egész kontinenst érintő kampánya során. [4]„A mi fegyveres remény-menetünk nem a meszticek ellen, hanem a pénzimádók ellen irányul. Nem  valamilyen bőrszín ellen, hanem a pénz színe ellen tüntetünk …Mi a bennszülöttekért küzdünk. De nemcsak őértük. Mi egyaránt harcolunk… mindazokért is, akiknek a szegénység a jelene és a jövője a méltóság.”[5] Ana jól ismert egy bizonyos… Augusto Pinochetet. Két évvel később megjelentek Chiapasból a zapatisták, akik módszeresen továbbhaladnak ugyanezen az úton.

Az  indián eredetű, ún. „latin” Amerika ma többségében mesztic-jellegű. És ha igaz is, hogy az őslakosok a többieknél még inkább perifériára szorítottak, a nem-bennszülöttek tízmilliói előtt is zárva állnak a szociális haladás, az oktatás, az állampolgári jogosultságok kapui. A keveredés egyébként olyannyira  előrehaladt, hogy többnyire nehéz megvonni a határokat az egyes embertípusok között.. „Akár erdőben, falvakban, városokban laknak  – jegyzi meg a szociológus Yvon Le Bot – (a bennszülöttek) nyitott társadalmakba illeszkednek be, a legkülönfélébb népcsoportokkal érintkeznek, nemzeti és nemzetközi dinamikákba beágyazottan.”[6]

Az őslakosok mozgalmain belül állandó vita tárgya az indián szervezetek és a népi szervezetek kapcsolódásának kérdése. Míg egyesek amellett törnek lándzsát, hogy a különbségek tiszteletben tartása mellett mozgalmaik integrálódjanak a nemzetbe, mások viszont az etnikai hovatartozásra épülő önálló fejlődés mellett foglalnak állást. Az 1960-as évektől a 80-as évekig az első álláspont uralkodott. Az őslakos mozgalmak főként a parasztok harcaiban érvényesültek, még általánosabban, a népi mozgalmak kereteiben[7]. Mivel azonban ezek a mozgalmak többnyire zsákutcába futottak, az indiánok mindinkább arra kényszerülnek, hogy magukba zárkózzanak.

A legfontosabb társadalmi szereplők szétdaraboltságából következően, a globalizáció felgyorsulása megváltoztatja a játszma feltételeit. A politikai pártok elfáradása és hitelvesztése, a meggyengült baloldal visszavonulása, az alternatív társadalmi koncepciók teljes hiánya helyi és regionális szinten kedvez a kulturális identitás újrafogalmazásának.  Mivel hagyományos szerveződési gyakorlatuk szerkezete a többieknél kevésbé bomlott fel, az indiánok  eddig ismeretlen erővel kezdenek a társadalmi mozgósításhoz.  Felkelésről felkelésre haladva, - amelyeket az uralkodó réteg keményen elnyom -, ők  védelmezik meg a nemzetet a globalizált piaccal szemben és viszik előre a társadalom egészét (viszonzás nem mindig jut nekik érte).

És csakugyan Equador bennszülött nemzetiségiek Konföderációja (a Conaie) az, amely  országában  sorra megbuktatja elnökeit : Abdallah Bucaramot 1997-ben, Jamil Mahuadot 1999-ben és Lucio Gutiérrezt 2005-ben. Bolíviában a „víz háborúja”, majd a „gáz háborúja” fogja össze az indiánok panaszait és a lakosság általános követeléseit; ez vezet 2003-ban a neoliberális Gonzalo Sánchez de Lozada bukásához. Ugyanez vár utódjára, Carlos Mesára (2005) és ez vezet Evo Morales, Dél-Amerika első indián államfője  megválasztásához. Beiktatását szimbolikus módon, a tradicionális indián előljárók végzik Tiwanaku régészeti helyszínén,  Morales pedig csupán egy nappal később teszi le esküjét a Kongresszus előtt.  Szemben azonban az általa legyőzött „testvér-ellenséggel”, a radikális bennszülött-párti Felipe Quispével, a többségi őslakosságra  támaszkodó  Morales a városi körzetekre, a korporációkra, a szövetkezetekre, a nyugdíjasokra, a „nemzeti” jelszavakkal fellépő mesztic csoportosulásokra is számíthat.

Azok a külföldi szociológusok, etnológusok, újságírók, emberjogi és környezetvédő egyletek, akik és amelyek  álmodozásaikba dermedve az indiánt valamiféle egzotikus képzeletvilágban őrzik, identitását pedig kövületnek tartják – rosszalva figyelik a közeledési kísérleteket, amelyek – szó se róla – gyakran nehezen haladnak, kölcsönös értetlenséggel terheltek, azonban  sikerrel és előrelépésekkel is járnak. Az egyik ilyen „etnikai tisztaság” iránt  nosztalgiázó személy azzal utasítja el ezt az irányzatot, hogy „mivel (az indiánok) elveszítették a bennszülöttek büszkeségét, föladják sokszínűségüket, ehelyett az integrálódás útját keresik.”[8]Következésképpen – nyilatkozik másvalaki – az őslakos közösségeknek állandóan küzdeniük kell  sajátosságaik megőrzéséért , valamint arra is kénytelenek ügyelni,, nehogy gondolkodásmódjuk  másokéval azonosuljon.”[9]

Bolíviában Quispe – a malku (ajmara nyelven  kondor) – szintén dúl-fúl. „Olyan nemzetről beszélünk, amely önrendelkezést akar. Létre akarjuk hozni Collasuyo Köztársaságát, saját vezetőinkkel, saját rendőrségünkkel és fegyveres erőinkkel.” Az ő ajmara nacionalizmusa azonban nem volt képes a választásokon az indián lakosság egészét mozgósítani. Equadorban, 2006-ban, a Conaie történelmi vezére, Luis Macas, aki a másik (mesztic) baloldali jelölttel, Rafael Correával szemben lépett fel, személyes érdemei ellenére nem kapta meg saját bázisa támogatását és csupán a szavazatok 2%-át érte el. Kell-e  bánkódnunk emiatt?

Bennszülöttnek lenni nem nyújt védelmet  az integrista, rasszista, netán konzervatív eltévelyedésekkel szemben (itt nem Luis Macasra gondolunk). Bolíviában 1993-ban  a katarizmus[10] egyik frakciójának vezére, Victor Hugo Cardenas lett az alelnök. Ez az ajmara politikus egyfelől azt javasolja, hogy az alkotmány ismerje el az ország „multietnikus és multikulturális” jellegét.  Másfelől viszont  áldását adja  az akkor első mandátumát töltő Sánchez de Lozada elnök ultraliberális politikájára, amely az indiánok (és a többiek) kipusztulásával fenyeget. Peruban Alejandro Toledo, aki önmagát „csolo”-ként határozza meg[11] ezt az érvet  használja fel, hogy 2001-ben megválasztassa magát,  utána kiszolgáltatva az országot a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szakértőinek, akik itt vonzó kísérleti terepet látnak.

A nemzeti hovatartozás közösségi tereinek túlértékelése, különösképpen  a neoliberális modellel együttes szakaszban, nagyon is terhelt lehet kétértelműségektől.  A Világbank az ilyet hamar észreveszi, ezért 2004 óta felállított egy az őslakosokat támogató globális alapot, amelynek célja szerény projektek finanszírozása  közvetlenül a közösségek számára – helyi befolyást gyakorolva, együttműködve a magánszektorral és megkerülve az állami szervezeteket.

Az őslakosok mozgalmainak – jogos – nyomására, úgyszólván minden latin-amerikai ország  új alkotmányokat fogadott el, amelyek elismerik az adott nemzet soknemzetiségű és multikulturális jellegét. Az indiánokat (illetve az afrikai leszármazottakat) egyes esetekben külön jogosultságokkal ruházzák fel. A helyzet ugyanis az, hogy – miközben a bennszülöttek egyetlen  mozgalma sem lép fel a függetlenség követelésével – közülük sokan, különösen az Amazonas síkságain élők,  önrendelkezési jogot és  territóriumuk fölötti szuverenitást követelnek maguknak. Szinte minden állam azonban, amely az autonómia egyik vagy másik formáját megadja nekik, valójában fölöttébb törékeny terepen találja magát.

A hegyek, a fenséges vízesések, a szédítő szakadékok, a villámok, a mennydörgés, az eső…A Földanya, a Pacha Mama. A Mindenséggel való harmónia -, a kozmovízió. Általában az amerindiánok gondolkodásmódja, világfelfogása sokkal inkább tiszteletben tartja a környezetet, mint az elnyugatiasodott társadalmak. Jól tudják, hogy a környezet bármilyen rombolása elkerülhetetlenül befolyásolja  életfeltételeiket. Ennél fogva nincs jogosultabb eljárás, mint szembeszállni a multinacionális vállalatok behatolásával, amelyek az erdőségeket, szavannákat, mocsarakat kiirtják, azokkal, akik vegyszereikkel és szennyező hulladékaikkal megmérgezik vizeiket és földjeiket, és „szabadalmaztatni” akarják még az élővilágot is. Vajon kétségbe lehet-e vonni azt a jogukat, hogy résztvehessenek a politikai döntések kimunkálásában, végrehajtásában és ellenőrzésében?

Ennek ellenére, az adott terület –  autonóm avagy sem – továbbra is része a nemzeti államnak, amely nagyon is ragaszkodik előjogaihoz, mihelyt a természeti kincsek, különösen a szénhidrogének kiaknázásáról van szó.  Jelenleg több ország (Bolívia, Equador, Venezuela)  politikája arra irányul, hogy az államosítások révén  a hasznot egy átfogó, közös fejlesztési tervbe forgassák vissza. Ez állandó konfliktushelyzeteket tárgya és nem mentes a legkülönbözőbb ellentmondásoktól sem. Hiszen „ugyanazok, akik a maguk módján nagyobb ellenőrzést követelnek a saját természeti kincseik fölött, illetve fellépnek a ’hagyományos’ szerveződési formák elismeréséért , adott esetben nem haboznak nagyobb méretű állami beavatkozást is követelni,”[12] azt kérve, hogy mindenkihez hasonlóan, a különböző javakhoz és szolgáltatásokhoz – ivóvízhez, utakhoz, iskolához, egészségügyi hálózathoz – ők szintén  hozzáférhessenek -, amit természetesen finanszírozni is szükséges.

Paradox módon, Equador amazoniai indiánjai a szénhidrogéneknek köszönhetik fennmaradásukat. A kőolajkincs volt ugyanis az, ami az 1970-es, 80-as években enyhítette az Andok vidékén a földéhséget, hála a városi építkezések keltette foglalkoztatásnak, és ez fékezte le az erdőségekbe irányuló migrációt. Ebben a térségben ugyanakkor  az etnikai diskurzusban nagyon radikalizálódott  bennszülöttekkel is találkozunk, akik nyájaikat…terepjáró motorokon száguldva őrzik.

Milyen veszélyes az ősi élettérre úgy tekinteni, mint amely érinthetetlen a „idegen” számára, és bármilyen beavatkozást az „identitás” megsértéseként feljelenteni! …2008-ban, Santa Cruzban (Bolíviában), a Morales-szel szembenálló „fehér” ellenzék tartományában, a kvázi „kiválás-párti” Ruben Costas megyefőnöki irodájában ímigyen panaszkodik Ignacio Urapuka, a gvarajo indiánok nemzeti képviselője: „Orientében az elnök ránk akarja kényszeríteni a kecsua és az ajmara testvéreket. Amikor megjönnek, hozzálátnak az erdők irtásához, tekintet nélkül természet Anyánkra. Nem értünk ezzel egyet, a mi földjeink hozzánk tartoznak.” És hogyan reagál Adolfo Chávez, Amazónia, Chaco és Oriente bennszülött népei (harmincnégy nép) konföderációjának elnöke? „Az ellenzék felhasználja testvéreinket, akik elárulták a bennszülöttek mozgalmát és eladták a földeket az empresariok-nak. Jutalomképpen a tartományi elöljáróságon dolgoznak, ahol azt a pártot segítik, amely nagy károkat okozott az országnak.”

Venezuelában, a történelmi adósság elismeréseképpen, Hugo Chávez elnök   kinyilvánította azt az elvet, hogy  a nemzeti identitásuk forrása az indiánság. Egy 2006-ban létrehozott, a bennszülött népek és közösségek néphatalmát megtestesítő minisztérium égisze alatt, az alábbi típusú elképzeléssel óhatatlanul együttjáró minden nehézség mellett megkezdték az őslakosok jussának tekintett földek kijelölését, hogy visszaadhassák azokat nekik.  Karañakalban, a Sierra dePerijában, bari területen azonban megjelent letelepedési szándékkal a hivarok egy kis csoportja. „Az elnök azt mondja, hogy együtt kell élnünk a többi bennszülöttel – háborog Rufino Alawaiku, a helyi kacika. Mi ezt nem akarjuk. Ha a bari indián nem akar együtt élni senkivel, elhatározását tiszteletben kell tartani.” Az etnikai nacionalizmus is lehet  kifejezetten ocsmány. És a pokolba vezető út  jó szándékkal van kikövezve.

Néma düh – és az indiánok iránti  gyűlölet – torzítja el az arcokat, amikor Uruarában, Brazíliában, az 1980-as években, kétezer, mindig is földnélküli kisparasztot, aki a transzamazoniai vasúttal érkezett, ki akarnak lakoltatni, hogy egy 800 000 hektáros rezervátum területét egy éppen felfedezett … negyvenkét főt számláló őserdei arara-indián csoport számára mérhessék ki.  Chiapasban 1972-ben az robbant ki éles konfliktust a zapatista bennszülöttekkel, hogy a mexikói kormány határozatot hoz 600 000 hektárnyi terület átadásáról  a mindössze hatvanhat családfő által képviselt lakandon közösség számára.

Persze a zapatistáknak is szemére vethető a szektásság, ami részben érthető, amikor a hatalom nem hajlandó tárgyalni velük, és így kapcsolataik   a „politika világával” nehézkesek,  a jobboldal vagy baloldal vonatkozásában egyaránt. Amikor meghívták La Pazba az indiánok harcai során kiemelkedett Morales történelmi” beiktatási ceremóniájára – Marcos parancsnokhelyettes  szárazon így válaszolt: „A mi elképzelésünk nem a csúcsok látogatása, mi lefelé tekintünk. Nem a mi formánk a nagy vezetőkkel való barátkozás. Úgy gondoljuk, hogy a nép egészének,  nem pedig egy személynek kell a hatalmat gyakorolnia.” [13] Ez művészi módja a tökéletes elszigetelődésnek ...

Ebben az országban,  Bolíviában, ahol az elnök kinyilvánította szakítási szándékát az előző évek neoliberális irányzatával, felszámolva a „belső gyarmatosítás”-t, amely egyfajta „indiánosított nacionalizmus” – a négyfajta, egymásnak alá nem rendelt, alkotmányjogilag egyenrangú (megyei, térségi, városi és bennszülött) elismerésére épülő új területi szerveződés igen sok kérdést vet fel. Hogyan illeszkedjék például egymáshoz a közösségi és az általános igazságszolgáltatás? Mert hát a „szokások és hagyományok” mögé bújva „a bennszülöttek demokráciája olyan, a hatalma fenntartásához ragaszkodó ’gerontokrácia’ által gyakorolt önkényuralmi formákat rejthet magában, amelyeket külső tényezők használhatnak ki a maguk javára.”[14]

Ugyanebben az időben Guatemalában, az indiánok még mindig egy valóságos apartheid politika alatt szenvednek. A kicse nemzetségű Rigoberta Menchú megkapta ugyan 1992-ben a Béke Nobel-díjat,  azóta azonban a neoliberális Oscar Berger különleges elnökségi nagykövete lett. Chile a mapucsék elnyomására továbbra is Pinochet terroristaellenes törvényeit alkalmazza. Venezuelában Hector Eduardo Okbo Asokma, Saimadoyi bari kacikája egyszerre igyekszik a kecskét is jóllakatni és a káposztát is megtartani: „Egyfelől  villamosítást akarunk, valódi utakat, hidakkal és minden egyébbel. A kreolok technikáját és a mi kultúránkat. Szokásainkat azonban nem akarjuk feladni. Mindkettőben hiszünk.” Equadorban a Conaie vezetése márciusban a környezetvédők támogatásával háborút indított Correa elnök ellen, akit pedig saját bázisa juttatott hatalomra. A civakodás tárgya a bányászat, a kőolaj-kutatás és a vízgazdálkodás. Pedro Saad politikai elemző szerint azonban „a bennszülöttek nem fogják követni a Conaie vezetőinek  felkelésre való felhívását.”[15] Az „amazoniaiak”-tól eltérően, a fennsíkokon, a Sierrá-ban élők továbbra is támogatják az államfőt, hiszen őket elsősorban a létfenntartás súlyos  gondjainak megoldása foglalkoztatja.

Bár vitathatatlanul lehetővé tette az indiánok ellenállását az Újvilág hosszú története során, az identitásuk megőrzését szolgáló dinamikának is vannak  korlátai. Ebben az értelemben, szemben az „hitelesnek” vélt bennszülött eszmével, „az indián lét  egy társadalmilag mesztic, keverék formához tartozónak tűnik. Ez nem biológiai jellegű meghatározottságra utal, hanem egyfajta elmosódott forma, amely a helyzetektől függően és a hozzá kapcsolódó személyek érdekei szerint alakul. Olyan forma, amelynek léte, bizonyos értelemben csak annyira érvényes, amennyire a vele kapcsolatos diskurzusok hasznosak és értékeket  képviselnek.”[16]

 

Fordította:  Sipos János



[1] Az inka birodalomnak az a régiója, amely manapság magában foglalja Bolívia nyugati részét, dél-Perunak egy részét, Argentína és Chile északi tartományát.

[2] A forrásjelölés nélküli idézetek beszélgetések során hangzottak el.

[3] Hozzávetőlegesen 45 millió bennszülött képezi ma Latin-Amerika összlakosságának majd tizedét. A leginkább indián lakosságú ország Guatemala, Bolívia, Equador és Peru. Mexikóban élnek a legtöbben (kb 10 millióan), és Bolíviában képezik a legnagyobb arányt (62%-ot).

[4] Az őslakos szervezetek kezdeményezésére indított tiltakozási kampány Amerika „felfedezésének” ötszázadik évfordulójára rendezett megemlékezések ellen.

[5] A Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) nyilatkozata, 1994. október

[6] Yvon Le Bot, La grande révolte indienne, Robert Laffont, Párizs 2009.

[7] Egyesek Kolumbiában és Guatemalában a gerillákhoz csatlakoznak majd.

[8] Giulio Girardi, lásd: Jean-Claude Fritz et al.(szerkesztésében), La nouvelle question indigene. Peuples autochtones et ordre mondial. L’Harmattan, Párizs 2005.

[9] Philippe Jeannin-Daubignes, uo.

[10] A mozgalom Tupac Katari nevére utal, aki a XVIII. században egy a gyarmatosítók elleni felkelés vezetője volt.

[11] Városi bennszülött.

[12] Lásd Christian Gros, „Politiques et paradoxes de l’ethnicité”, Problemes d’Amérique latine, no 48, Párizs, 2003 tavasza.

[13] John Ross, Zapatistas! Nation Books, New York

[14] Vö. „La Bolivie d’Evo. Démocratique, indianiste et socialiste?”, Alternatives sud, Centre tricontinental et Syllepse, Louvain-Paris, 2009.

[15] Christian Gros, id.m.

[16] Christian Gros, uo.