Nyelv és állampolgárság

Kategória: 2010. május
Írta: Akram Belkaid
Találatok: 7176
Aggodalom a nemzeti identitásért az Egyesült Arab Emírségekben

 

A bevándorlók mindenütt a világon elszigetelődnek, s meg is bélyegzik őket. De mit jelent, ha valaki kisebbségiként él a saját hazájában – mint például Abou Dhabiban?

 

 

arab_emiratusEgy tíz év körüli gyerek a sportcipőjébe épített görkorcsolyán akrobatikus figurákat mutat be a Marina Mall márványpadlóján, Abu Dhabinak, az Egyesült Arab Emírségek[1] fővárosának egyik legfontosabb üzletközpontjában. Apja, egy emirátusbeli férfi, makulátlan fehér dishdashát visel, és egy emeleti mellvéden könyökölve, arabul szólítja meg a gyereket, sürgeti, hogy jöjjön már. A fiú mintha nem hallaná, kitartóan utánoz két nyugati lányt, akik a közeli korcsolyapálya jegén siklanak. Az apa bekeményít, angolra vált: a cipő elkobzásával és egy kiadós veréssel fenyegeti meg a fiút. Miközben a gyerek immár engedelmeskedik, az apa egyetértést várva fordul barátaihoz, sőt azokhoz a vásárlókhoz és őgyelgőkhöz is, akik a jelenet szemtanúi voltak: „Tessék, hová jutottunk az „ő” angoljukkal! Mintha egy szót sem értene, amikor arabul beszélek!”

Apa és fia távoznak, a szomszédos teraszon pedig az egyik asztalhoz letelepedett emirátusbeliek így kommentálják az incidenst. „Sok családban van ugyanígy. – magyarázza .Jalal Al-Sultan, egy dubai üzletember – Az ember azt sem tudja már, hogy ezek a gyerekek ide tartoznak-e még, vagy pedig kis amerikaiak vagy kis angolok lettek-e belőlük, akik képtelenek pontosan kifejezni magukat arabul. Ez valódi aggodalomra ad okot, s rákényszerít bennünket, hogy valami módon az oktatási rendszerünk reformjával reagáljunk rá. Az identitásunk megőrzéséről van szó.” Yusef Al-Aisa, a szövetségi állam tisztviselője arra emlékeztet, hogy az angol nyelvet gyakran úgy kezelik, mintha az megoldaná az összes emirátusbeli problémát: „A viccelődők azt mondják, hogy már a müezzint is angol nyelvű imára kellene kötelezni, mégpedig oxfordi kiejtéssel…”

 2008 óta – az évet a szövetségi hatóságok a „nemzeti identitás évének” keresztelték el – szakadatlanul folyik a társadalmi vita az angol nyelv használatáról, mégpedig meglepő hevességgel. Egyesek nyitást követelnek a világ iránt, és azt hangoztatják, hogy a modernitásban az angol nyelvű oktatás révén kell horgonyt vetni; mások szerint egy ilyen mozgalom csak károsítaná a „helybéliek” (a nyugati munkavállalók szeretik így hívni őket) egyidejűleg emirátusi, arab és muzulmán identitását.

2009 novemberében újságírók érkeztek a világ minden részéből, hogy részt vegyenek az Egyesült Arab Emírségek Szövetsége megalakulásának harmincnyolcadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Abdul Aziz Al-Ghurair, a szövetségi nemzeti tanácsnak, a felerészben választott tagokból álló konzultatív szervezetnek a „szóvivője”, világos üzenetet fogalmazott meg előttük : „A miénk nyitott társadalom, de szó sem lehet arról, hogy elveszítsük identitásunkat. Ha nem vigyázunk, el fogunk tűnni, elsodornak minket a globalizáció hullámai. Nem értem, miért van a québecieknek joguk arra, hogy önmaguk legyenek, nekünk pedig miért  nincs!”

Ugyanazon a napon, ugyanazon hallgatóság előtt az igen befolyásos felsőoktatási miniszter, Nahyane Ben Mubarak sejk másképp beszélt: „Mi valamennyien hűségesek vagyunk nyelvünkhöz és identitásunkhoz, a helyzet mégis az, hogy a tudományok és a technika nyelve az angol. Nem lehet lemaradni a globális versenyben. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink képesek legyenek országunkat a globalizáció igazi győztesévé tenni, akkor nincs más választásunk, mint angol nyelven tanítani.”

 2010 februárjában az Emirátusbeli Stratégiai Tanulmányok és Kutatások Központja (ECSSR), Abu Dhabi legfőbb agytrösztje konferenciát szervezett a fiatal diplomások foglalkoztatásáról, s ezen bebizonyosodott, hogy a vita még korántsem zárult le. „Először azt mondták nekünk, hogy az egyetemeink gyengék, és adoptálniuk kell az angol nyelvet. Aztán elmagyarázták nekünk, hogy külföldi egyetemekre kell támaszkodnunk a színvonal javítása érdekében. Ma pedig nem tudjuk megoldani a fiatal diplomás munkanélküliek helyzetét, de ami még ennél is rosszabb: sokan közülük nem tudják, kik is ők valójában. Akár beszél angolul, akár nem, egy munkanélküli csak munkanélküli marad” mondja némi iróniával Khalifa Al-Suwaidi egyetemi oktató.

Eltávolodva azoktól a kliséktől, melyek túlságosan zártnak tekintik az öböl térségének társadalmait, ez a vita sokkal mélyebben és szélesebb körben vet föl valóságos kérdéseket. A szövetség – a dubai emirátus[2] fizetési gondjai ellenére –továbbra is a világ egyik leggazdagabb országa, Abu-Dhabi hatalmas olajkészleteinek köszönhetően. 2010-ben a bruttó hazai termék, a GDP növekedése eléri az 5 %-ot, és a pénzügyi válság nem apasztotta el a külföldi munkások áradatát: továbbra is közel 83 %-át adják a becsült összlakosságnak, melynek létszáma a 2009 októberében közzétett hivatalos adat szerint 5 milliót tesz ki. A nemzeti identitás témakörében a fő gondot a nem hazai munkaerőtől való függőség jelenti, tekintet nélkül arra, hogy az kvalifikált-e vagy sem .

 

Idegen értékrend és idegen hagyományok saját hazánkban

„Saját országunkban élünk kisebbségben, közel kétszáz nemzetiséggel együtt – mondja egy magas beosztású hivatalnok, aki meg akarja őrizni névtelenségét. –Mintha be lennénk kerítve. S ettől az érzéstől az identitásunk görcsössé válik. Az angol nyelvről folytatott vitának is ez a magyarázata például. Továbbra is különbözni akarunk azoktól, akiket mi hívtunk azért, hogy építsék fel az országunkat. Ha az ő nyelvüket kezdjük el beszélni, az homogenizálódáshoz vezet, ami több szempontból aggályos. Ezért vesszőparipánk, hogy minden közhivatalnoknak kötelező a nemzeti viseletet hordania.”

Több helyi szakértő nem is titkolja aggodalmát a demográfia kíméletlen logikáját követve, tudatában az identitással kapcsolatos problémának. Bármilyen gazdasági forgatókönyvről lesz szó, az emírségeknek mindig szüksége lesz külső munkaerőre, így továbbra is kisebbségként maradnak saját földjükön, azzal az aggasztó kilátással, hogy 2020-ban a népességnek csak a 10 %-át fogják alkotni. „Itt az ideje, hogy valódi nemzeti vitát folytassunk erről a kérdésről, figyelmeztet Gameel Mohamed, az Emirátusbeli Felsőoktatási Kollégium kutatója. Ha semmi sem történik, ha a megoldások nem enyhítik a külföldi munkaerőtől való függésünket, akkor nem vethetjük el azt a hipotézist, hogy az öböl térségében élő arabok egy napon a régió bennszülötteivé válnak. Olyan „első népcsoport” lesznek, mint az amerikai indiánok, akikre, mivel kevesen voltak, a saját örökségüktől teljesen idegen tradíciókat és értékeket erőszakoltak rá.”

Az aggodalom egyre fokozódik, mivel egyes külföldi közösségek egyre hangosabban követelőznek. Az indiai üzleti körök képviselői például – akik már három generáció óta Dubaiban és Abu Dhabiban élnek – állandóan napirenden tartják azt a témát, hogy az állampolgárságot az emírségek földjén született külföldiekre is terjesszék ki. „Én itt születtem, és még sohasem tettem be a lábam Indiába, a szüleim szülőföldjére, mondja Nancy R. Natyam, a fiatal kommunikációs tanácsadó. Dubait a városomnak tekintem, az emírséget pedig hazámnak, de egyik napról a másikra bármikor kiutasíthatnak innen.  Ez nem igazságos.”

A helyi sajtó – különösen az anglofon – rendszeresen publikálja az indiai szubkontinensről származóknak, sőt az angolszász értelmiségieknek azt a fajta álláspontját, hogy reformokkal kellene enyhíteni a honosítással kapcsolatos jogszabályokon. Az indítványok olyan közösségektől származnak, melyek a legtöbb esetben gazdaságilag jól integrálódtak, és anyagi helyzetük eltér azoknak az „importált” időszaki munkásoknak a helyzetétől, akik szerelési munkákat végeznek. A hatóságok tolerálják a kezdeményezéseket, ami mondjuk tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna.

De azért az idegen állampolgárok, mindenekelőtt az ázsiaiak tömeges honosítása elől a helyi vezetők határozottan elzárkóztak. „Az lesz a vége, hogy felhígulunk és ezzel véget ér az emirátusbeli identitás”, közli egy magas rangú illetékes Abu Dhabiban, aki úgy véli, hogy sürgős lenne „csökkenteni a külföldi munkásoktól való függőséget azzal, hogy a helyi fiatalságot munkába állásra ösztönözzük”. De idézhetjük Majid Al-Alawinak, a szomszédos bahreini emírség munkaügyi miniszterének a szavait is, aki szerint „Az öböl-térség lakói számára a külföldi munkások nagyobb veszélyt jelentenek, mint az atombomba vagy az izraeli támadás”.

Ha nem akarjuk, hogy elárasszon minket az indiai szubkontinens népessége

Ugyanez a bizalmatlanság tapasztalható a többi arab országokból érkezett bevándorló iránt is. Természetesen van példa a közeledésre is, jelesül a régióban 1948 óta jelen levő palesztinok megszerezték a szigorúbb értelemben vett állampolgárságot, de ők jelentik a kivételt. „Az egyiptomiak és a maghrebiek honosítása révén úgy növekedhetne az emírség lakossága, hogy közben megőrizhessük arab és muzulmán identitásunk egy részét. Nem tehetünk mást, ha nem akarjuk, hogy elárasszon minket az indiai szubkontinens népessége” – állapítja meg zárt körben egy dubai bankár, ugyanakkor elismeri, hogy a többi arab honosítása túlságosan hipotetikus jellegű: a helyi hatóságok ugyanis bizalmatlanok egy ilyen túlérzékeny arab népességgel szemben, melynek „azonnal politikai követelései támadnának, ha állampolgárságot kaptak.”

Mikor a hatóságokat kérdőre vonták, miért zárkóznak el a külföldiek integrációja elől, határozottan cáfolták, hogy idegengyűlölők lennének. „Mi senkinek sem hazudunk – mondja az emír környezetében Khalifa Bin Zayid Al-Nahyan, a Szövetség elnöke. – Minden kompetenciával rendelkező személyt szívesen fogadunk az Egyesült Arab Emírségek területén, de miután a munkaszerződése lejárt, vissza kell térnie a hazájába. Nem tudunk úgy eljárni, mint ahogy ezt Franciaországban vagy Kanadában teszik, ahol az állampolgárság megszerzéséhez elegendő néhány évi ott tartózkodás. Miután mi kevesen vagyunk, nálunk ez a káosszal lenne egyenértékű”.

A dubai rendőrség médiakapcsolatokkal foglalkozó főnöke, Dhahi Kahalfan Tamim tábornok egyike azoknak a ritka személyiségeknek, akik ezt a kérdést nyilvánosan és nem bikkfanyelven tárgyalják. Úgy gondolja, hogy nem követelheti az állampolgárságot több százezer, az emírségekben tartózkodó bevándorló, az emberi jogok tiszteletben tartására hivatkozva. „Ha az emirátusbeliek állandó kisebbséggé válnak a saját országukban, az talán nem veti fel az emberi jogok kérdését? – jegyzi meg minden alkalommal, amikor ez a téma kerül terítékre. – Az igaz, hogy a bevándorlók aktívan dolgoztak az emírségek infrastruktúrájának megteremtése érdekében. De ezt a nagy haszonért tették.”

2009 tavaszán Dubaiban, a nemzeti identitásról rendezett fórumon maga a tábornok kérdezte meg emelt hangon, a szövetségi állam magas rangú tisztségviselőinek jelenlétében, hogy nem akarnak-e egyenesen egy indiait jelölni az ország elnöki posztjára… Ez az erősen a médiának szóló kirohanás hivatkozási alap a jövőre vonatkozóan arról, hogyan közelítik meg  arrafelé az emirátusbeli identitásnak és a demográfiai egyensúly hiányának a kérdését. Jól összefoglalja a hatóságok és emirátusbeliek nagyon nagy része által képviselt konzervatív álláspontot. Nem vázol fel azonban semmilyen megoldást annak az országnak az egyik legnagyobb kihívására, mely 2011 decemberében fogja ünnepelni függetlenségének negyvenedik évfordulóját.


Kiküldött tudósítónk, Akram Belkaid újságíró cikke

Fordította: Terbe Teréz    



[1] Az Egyesült Arab Emírségek szövetségi államot alkotnak, melyet hét emírség alkot, Abu-Dhabi, Dubai, Sharjah, Fujaira, Ajman, Ras Al-Kheima, Umm Al-Qaiwain. A szövetségi főváros Abu-Dhabi.

[2] Ibrahim Warde, „Dubai, egy beharangozott bukás krónikája”, Le Monde diplomatique, 2010. március