Az amerikai pankráció tündöklése és bukása

Az öregedő, bár kisportolt, állatidomár külsejű férfit a több ezer fős közönség füttykoncertje fogadta, amikor meglehetősen rosszul szabott öltönyében 2008. május 26-án a coloradoi Denverben kilépett a színpadra. A hangszórókból a felismerhetetlenségig eltorzult rockzene sugárzott. A férfi megvetően végigmérte a közönséget, majd rekedt hangon odavetette: „It’s all about the money” (A pénz beszél ...!).

 

Top-1Ő csak tudja! Hiszen a férfi Vincent Kennedy McMahon, az Egyesült Államok legnagyobb pankrációszövetségének, a WWE-nek (World Wrestling Entertainment) dúsgazdag tulajdonosa. A hajdani sikertelen birkózó – akinek a vagyonát több mint 500 millió dollárra becsüli a Connecticut Post[i] – producere a Monday Night Raw című közkedvelt műsornak, amelyet jobb estéken 5 vagy akár 6 millió[ii] amerikai néz a tévében. A sportcsarnokokban pedig rendszeresen tízezres nagyságrendben gyűlnek össze a nézők – a legnagyobb rendezvényeken a szám elérheti a nyolvanezret is –, és szerte a világon összesen 43 tévécsatorna tűzi műsorára élőadásban vagy felvételről.

A pankráció, ellentétben a versenysportokkal rendkívül rugalmasan kezeli a szabályokat, sőt, a birkózás mellett a vásári mutatványokból is sokat merít. Ahhoz, hogy őt kiáltsák ki győztesnek, eredetileg a birkózónak két vállra kellett fektetnie az ellenfelét, és ott tartani, amíg a bíró háromig számol. De hogy a mérkőzés látványosabbá váljon, a WWE egyre jobban fellazította a szabályokat: bevezették például a csapatmérkőzéseket, a Royal Rumble-t, az Iron man (Vasember)-mérkőzéseket, megszüntették a diszkvalifikációt stb.

Amikor 1982-ben McMahon megszerezte a WWE elődjét, a WWF[iii]-et, még semmi jele sem volt, hogy valóságos birodalmat fog létrehozni. Ebben az időben az amerikaiak nagy része túlságosan erőszakos sportnak tekintette a pankrációt. Ráadásul a különböző producerek felosztották maguk között az országot, s nekik eszük ágában sem volt konkurenciaharcba bocsátkozni egymás ellen. A hivatásos birkózók éppen csak megéltek. Három évtized leforgása alatt pár ezer ember szűk körű hobbijából az új menedzser olyan „szórakoztató sporteseményt” kreált (a kifejezés állítólag tőle magától származik), amely legalább olyan jól jövedelmez, mint a legnépszerűbb amerikai versenysportok.

A sikerhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy a legtöbb tévécsatorna kapva kapott a közvetítési lehetőségeken[iv], de a legnagyobb szerepet mégiscsak McMahonnak a birkózásról alkotott elmélete játszotta. Már a XIX. század közepén, tehát a pankráció születésekor szerveztek olyan, úgynevezett „szabad” mérkőzéseket, ahol a lényeg nem két birkózó küzdelme volt, hanem két, egymással ellentétes alkatú személyiség csapott össze.

Kissé a commedia dell’arte-hoz hasonlóan, a szereplők az emberi természet egy-egy jellegzetes vonását testesítették meg. A legmarkánsabbak közé tartozik például a „gonosz” figurája (heel), aki alattomos, becstelen (nem a fair play szellemében küzd), partnere pedig a „jó”, aki tiszteletben tartja ellenfelét. A főhősök azonosítását becenevük is megkönnyíti: a Fehér angyal, a Béthune hóhéra, a Kisherceg az 1950-es és 60-as évek francia sztárjai voltak. Már akkor jó úton jártunk – bár csak jóval később következett be –, hogy a névből a személyiség alapvető jellegére lehessen következtetni.

A sorsdöntő lépést McMahon tette meg. A WWF forgatókönyvírói egyre szélsőségesebb figurákat rajzoltak meg a 80-as évek végén annyira divatos, meglehetősen vad színezésű képregények szuperhőseinek alapján, akik szinte azonnal a korabeli tinédzserek bálványaivá váltak. A pankráció ekkor lépett ki az árnyékból: azok a gyerekek, akik a moziban már megcsodálták Batman vagy Superman hőstetteit, most az Undertaker (Sírásó), Ric Flair vagy Hulk Hogan csicsás ruháját és akrobatikus mozgását bámulják. Manapság a WWE közönségének zömét[v] a 35 év alatti férfiak teszik ki. És arra való tekintettel, hogy a pankráció jól jövedelmez és népszerű, az európai tévécsatornák (Franciaországban a Canal+, az RTL9, az NT1, Nagy-Britanniában a Skysports) éppúgy kapva kaptak a lehetőségen, mint a játékgyárak, amelyek elképesztő ütemben dobták piacra a babákat, a jelmezeket, a játékkártyákat és a birkózás összes kellékét.

A képregények logikáját követve a forgatókönyvírók egyre bonyolultabb figurákat konstruáltak, a sportmérkőzések látványvilágát elegyítve a tévés szappanoperák cselekményével. Egy-egy előadás – az epizódok megfelelői – mintegy másfél-két órát tart, amiből csak a birkózók – általában gondosan megkomponált koreográfia szerinti – bevonulása akár 5 vagy 6 percet is igénybe vehet a zsúfolt nézőtér előtt.

Maga a küzdelem, amelyet egyébként rendszeresen megszakítanak, csak töredékét teszi ki az előadásnak, és folytatódik a színfalak mögött is, ahol ugyancsak filmezik a szereplőket. A teremben összezsúfolódott közönség óriás vetítővásznakon kísérheti figyelemmel a hősök akcióit. Barátság és árulás, szövetség és versengés váltakozik a cselekmény során, amelynek általában havonta egy, persze fizető mérkőzés adja a ritmusát. Az utóbbi években a leglátványosabb jelenetek (autóbaleset, fegyveres támadás, megfélemlítés...) a színpadtól távol zajlanak le, de persze a vetítővásznon figyelemmel lehet kísérni. Ilyen körülmények között a sportteljesítmény csak ürügy ahhoz, hogy a hosszú hónapokig tartó eseménysor epizódról epizódra folytatódjék.

A birkózók már nem egyszerűen egy-egy jellemvonást testesítenek meg (a csalót, a hűségest, a brutálist), hanem igazi személyiségekké váltak a mérkőzések – és ennek megfelelően a cselekmény – folyamán. Átléptünk a fikció világába, ahol hamisak a rangok, hamisak maguk az események, hamisak az ütések és a KO-k. Ebben a világban a kulisszák is a díszlet részét képezik, és a szövetség felelős vezetői gyakran maguk is színre lépnek, hogy beavatkozzanak a cseleménybe.

A 80-as évek végéig a forgatókönyv ideológiája a sport világához igazodott: csak a bajnokok válhattak igazán hősökké. De idővel a társadalmi konfliktusok is helyet kaptak a színpadon. A sikert pedig, ráadásul általában a gazdasági sikert, egyre kevésbé előnyös színben állították színpadra. Azt persze nehéz eldönteni, hogy ezt a koncepciót maga McMahon és a csapata alakította-e így, vagy pedig a közönség ízléséhez igazodva a forgatókönyvírók, hagyva magukat sodortatni a napi realitások által.

A Million Dollar Man-nek is nevezett Ted DiBiase és Irwin R. Schyster (alias IRS, a könyvelő egyenöltönyében feszítő és az amerikai hivatalnokot megtestesítő figura) jellemzik talán a legjobban, mennyire kiélezetten jelennek meg a társadalmi viszonyok. A 90-es évek elején ez a két „gladiátor” megalapította a Money Inc. elnevezésű csapatát. A név magáért beszél. Kis híján másfél évig győzelmet győzelemre halmoztak, miközben látványosan kihasználták a korrupció és az adminisztratív kiskapuk minden lehetőségét. A forgatókönyvírók a nézők legnagyobb örömére kihangsúlyozták az adóhivatalnak és az amerikai nagyvállalatoknak a nagyon is kétes erkölcseit, egyértelművé téve ezzel a mondanivalójukat: „Csak csalással és protekcióval lehet nyerni”!

Az uralkodó típusok nem egy példája több-kevesebb sikerrel tollhegyre került: Dean Douglas, az egyetemi oktató alakjában az „értelmiségiek”, aztán a „gazdagok” (a WWF sokáig műsoron tartotta, hogyan alázza meg a nyilvánosság előtt Ted DiBiase hű inasát, Virgilt), sőt, az amerikai kultúrában meglehetősen szokatlan módon az arisztokraták is. Ez utóbbi példa azt is mutatja, hogy a forgatókönyvírók által kidolgozott rendszerben sem lehet akármit bemutatni. Így Michael Levesque, aki kezdetben Hunter Hearst Helmsley-t játszotta, és a Connecticut-beli nemességet volt hivatva képviselni, rövid idő után kénytelen volt szerepet váltani: a The Game, egy hardrockrajongó bandavezér jobban megfelelt a közönség ízlésének.

A legnépszerűbb figurák általában az alacsony néprétegekből kerülnek ki (rendőrök, munkások, rappelők, mindennapi emberek), vagy éppen az etnikai kisebbségek közül (latin-amerikaiak, feketék, sőt, újabban indiánok). Még ha maga a figura nem is származik közvetlenül egy adott társadalmi osztályból, népszerűbbé válik, ha olyan elemekkel dolgozik, amelyekkel kifejezi ilyen jellegű kapcsolatait. Így pl. 2008-ban Heartbreak Kid (egy kissé már öregedő bájgúnár) hirtelen újra népszerű lett, amikor bejelentette, hogy a bankok által provokált válság őt is koldusbotra juttatta.

A versenysporttal ellentétben, itt nem a legtöbb érmet szerzett bajnokok az igazán népszerűek, sőt. Ha a közönség kedvence fel is jut a csúcsra, soha nem marad sokáig fönt, egy-egy külső szereplő, vagy valamilyen árulás ledönti a „trónról”. A gazfickók viszont, akik semmilyen eszköztől sem riadnak vissza, hosszú ideig a műsorok fő attrakcióját jelentik. A JLB-ként ismert John Bradshaw Layfield, egy tehetős texasi farmer például rekordideig, 280 napig viselhette a WWE bajnoka címet, miközben még csak nem is titkolta: vagyonát arra használja, hogy bírákat és ellenőröket fizessen le, vagy bajnokokat béreljen fel, akik mellette küzdenek.

A forgatókönyvírók által elképzelt társadalmi karikatúrából az derül ki, hogy a siker nem érdem vagy teljesítmény kérdése. Azok érnek el sikereket, akik képesek módszeresen kijátszani a szabályokat. A különféle médiák, legyen szó sportról, filmről vagy tévéműsorokról, visszájára fordították volna az „amerikai álmot”?

Ezt a filozófiát minden bizonnyal maga McMahon testesíti meg a legjobban. A Phineas T. Barnum[vi] által kezdeményezett hagyománynak megfelelően, a WWF tulajdonosa rövid úton összemosta a fikciót a realitással, és ő maga is szerepet vállalt saját előadásaiban. Ellentmondásos-e vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is koherens-e ez a magatartás? A WWE tulajdonosa sohasem arra használta helyzeti előnyét, hogy önmagát kedvező színben tüntesse fel. A porondon éppenséggel egy zsarnoki, hirtelen haragú, inkompetens és meglehetősen ostoba főnökként lépett fel – annak a birodalomnak a lényegét mutatva meg, amelynek a trónján ő ül. Hosszú éveken keresztül habozás nélkül diszkvalifikált bajnokokat, hamisított meg eredményeket, kénye-kedve szerint. Minden egyes mérkőzésen összekapott a legközkedveltebb bajnokokkal, akik a groteszk összecsapások végén megszégyenítve hagyták el a porondot.

2006-ban, a provokációt tovább fokozva, McMahon egy olyan jelenetsorban lépett fel, ahol a hajdani pankrációbajnokoknak akart újra szerepet adni a WWE körében, a Kiss My Ass Club-ban (Nyazsgem-klub). Szerte az országban, és mindenhol telt ház előtt, a ring közepére lépve a dúsgazdag vállalkozó letolta nadrágját, hogy áldozata beválthassa „ígéretét”, majd a füttykoncert és a szidalmak közepette felkapta a mikrofont, és odavetette a tömegnek: „Ti egész héten mást se csináltok odabent a munkahelyeteken! Nekem miért ne járna ki ugyanaz a megtiszteltetés?”

 

Balthazar Crubellier, a szerző újságíró.

 

Fonyó Éva fordítása      

 

 



[i] Connecticut Post, Bridgeport, 2009. november 19.

[ii] Az amerikai Nielsen Intézet adatát McLean idézi az USA Today 2009. április 23-ai számában.

[iii] A WWE azzal jött létre, hogy a WWF-nek sikerült megszereznie két rivális szövetséget; 2001-ben a WCW-t (World Championship Wrestling), majd pedig 2003-ban az ECW-t (Extreme Championship Wrestling).

[iv] Johan Heilbron és Maarten Van Bottenburg, „A harmadik évezred gladiátorai”, Le Monde diplomatique, 2009. október.

[v] A comScore Media Metrix 2009. április – 2009. júniusi adatai alapján „ a WWE amerikai közönségének 41%-át a 18-34 év közötti férfiak alkotják”.

[vi] Phineas T. Barnum (1810-1891.) amerikai menedzser-vállalkozó, aki ugratásairól és vásári mutatványairól volt híres.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés