Az iraki arabok és kurdok közötti konfliktus nem újkeletű: a meghasonlás azon – később sajnálatosan elárult – autonómia-ígéretek következménye, melyeket az I. világháború vége és az Oszmán Birodalom összeomlása után fogalmaztak meg. A 2003-as amerikai invázió óta a kurdok ismét minden erejüket latba vetve adnak nyomatékot követeléseiknek, vezetőik igyekeznek kihasználni Bagdad gyengeségét.
Ám fordulhat még a kocka. A központi hatalom ugyanis lassan újjáépül, a hatalmas kőolajexport körvonalazódó perspektívájára, illetve a külföldi társaságokkal az utóbbi időben aláírt új szerződésekre alapozva. Közeleg a döntő pillanat, amikor a kurd vezetőknek és a föderáció vezetőinek el kell határozniuk, hogy megállapodást kötnek-e, vagy pedig − ennek kudarca esetén − a hosszú és véres polgárháborút választják.
Sok iraki szerint a „siíta−szunnita konfliktus” -ra való hivatkozás nem felel meg a valóságnak, hanem inkább a vezetés azon szándékából fakad, hogy politikai célkitűzései érdekében a „vallási emeltyűket” hozza mozgásba; egyébként ugyanez áll az „arab–kurd konfliktus” jelölésre is. Való igaz, akik ezt gondolják nem tévednek nagyot. Bagdad lakónegyedeiben keverednek az arab és a kurd családok, illetve közösségek, arabok és kurdok egymás közt házasodnak és iraki mivoltukat közös nevezőnek tekintik.
Ez a jelenség azonban a városokra korlátozódik. Az északi dimbes-dombos vidékekhez, az iráni és török határvidékekhez, Kurdisztán tömbhegységeihez közeledve ugyanis az iraki identitás háttérbe szorul, és átadja helyét az erős kurd nacionalizmus és az iraki egység leple alá bújtatott arab nacionalizmus szembenállásának. A kurd követelés az Oszmán Birodalom bukása utáni rend legitimitását kérdőjelezi meg − melyet egyébként a kurdok sohasem fogadtak el −, és a „nemzetállam” elavult fogalmát eleveníti fel, melyben az állam etnikai identitással jár együtt.
Pillanatnyilag azon folyik a harc, hogy hogyan húzzák meg a határt a „kurd Irak” és az ország többi, arab többségű része között. Ha csak a kurdokon múlna, a demarkációs vonal a Hamrin-hegység (a Bagdad és az északkeleti országrész között elterülő, a Tigris völgyén túl elterülő első hegyvonulat) vonalát követné, melyről az utazó azt hihetné, hogy csupán egy jelentéktelen dombság a nagy síkságon, mely a Zagrosz-hegység lábáig húzódik. Ellenben, ha csak az arabokon múlna, a határvonal ott húzódna, ahol a korábbi bagdadi vezetők kijelölték: annak a közigazgatási határnak a mentén, mely az ország többi részétől elválasztja Dohuk, Erbil és Suleimaniya kurd tartományait.
Ez a vonal egy korábbi kurd kísérlet eredménye: az 1960-as évek végén a kurdok megpróbálták kihasználni a szövetségeseket kereső központi hatalom és a Baasz Párt meggyengülését; ennek jegyében 1970-ben a központi kormány és a kurd nacionalista vezető, Musztafa Barzani paktumot kötött, mely a kurd többségű területeknek bizonyos fokú autonómiát ígért. Annak ellenére, hogy Barzani elvetette, hogy Bagdad léptessen életbe egy a kurd autonómiáról szóló törvényt, az autonóm kurd terület határvonala, valamint autonómia iránti joga ekkor bizonyos legitimitást nyert. (1)
1991-ben Szaddám Huszein rendszerét kiűzték az előző évben elfoglalt Kuwaitból. Tavasszal felkelés tört ki a kurd területeken, ami az iraki hadsereg fegyveres beavatkozását idézte elő. Az Egyesült Államok és szövetségesei nyomására a hadsereg kénytelen volt egy védelmi vonal – az ún. „zöld vonal” (Green Line) – mögé visszavonulni, mely több ponton követte az 1970-es egyezmények által meghatározott autonóm terület határait. A „zöld vonal” a 90-es években végig fennmaradt, és a kurd akciók ellenére 2003 után is legitim határként működött a 2004-es átmeneti alkotmány (Transitional Administrative Law), valamint a 2005-ös állandó alkotmány meghatározásai szerint. Ez utóbbi azonban előírta, hogy az e vonalon túl elhelyezkedő, ún. vitatott területek státuszát 2007 végéig népszavazásnak kell rögzítenie.
Mivel a népszavazásra soha nem került sor, a kurd vezetők újfent megkérdőjelezték a „zöld vonal” legitim voltát. Állításuk szerint, nem lehet tudni ennek pontos nyomvonalát, annak ellenére, hogy a 90-es évekből kiváló térképek álltak rendelkezésre, melyeket korábban ők is használtak. Sőt, sikerült elhitetniük a helyi adottságokat és történelmi tényeket kevéssé ismerő amerikai csapatokkal, hogy a híres „zöld vonal” máshol van. Az új határvonal, az ún. Trigger Line, lett az új demarkációs vonal az iraki csapatok és a korábban „pesmergának” nevezett kurd harcosok között. Ez a zöld vonaltól délre húzódó határ a vitatott területek jelentős részét a kurd területekhez csatolja, többek között a rendkívül vitatott Kirkuk-i tartomány egy részét is. (2)
Ezek a területek jelentős gáz- és kőolajtartalékokkal rendelkeznek, melyeket maguknak szeretnének tudni a saját államiságra törekvő kurdok is, és amelyekről a központi kormány sem fog önszántából soha lemondani, így eleve elutasítva egy erős – akár autonóm, akár független – Kurdisztán kialakulását. A kurd vezetők ahogy politikai retorikájukban megváltoztatták a „zöld vonal” nyomvonalát, úgy most Kirkuk kőolajtartalékait is beleszámítják területeik kőolajkincsének nyilvánosságra hozott becsléseibe: ezzel egy tollvonással megsokszorozva a kurdok rendelkezésére álló természeti kincseket.
A különböző nacionalizmusok nehezen egyeztethetők össze; bár a kölcsönös gyűlölködést, panaszokat, határincidenseket és szórványos konfliktusokat leszámítva, a történelem tárháza mégis gazdag az effajta tartós kompromisszumokban. Így például a Perzsia és az arab világ közti határ, mely az 1980-as években (az iraki-iráni háború idején) véres csaták tárgyát alkotta, évszázadokon keresztül viszonylag stabil volt, annak ellenére, hogy nem létezett semmilyen, határt rögzítő egyezmény Csak beszélgetni kell a kirkuki kurdokkal, arabokkal és türkménekkel ahhoz, hogy megértsük, hogy több ponton is egyetértenek, hogy képesek ügyeiket közösen igazgatni és osztozni a hatalmon. A külső szereplők viszont sajnos képesek aláásni − és meg is teszik − minden megbékélésre irányuló erőfeszítést: a bagdadi és erbili (Erbil a kurd terület fővárosa) vezetők szemében a konfliktus egy „zérus összegű játék”, melyben a helyi szereplők csupán bábuk, akiket ki lehet egymás ellen játszani. Ha ehhez hozzávesszük még a türkmén kérdést, melynek a türkmének meglehetősen zavaró, izgága támogatójaként Törökország is részese, a játszma még bonyolultabbá válik.
Bagdad és Erbil is olyan nemzeti célkitűzést követ, melynek sikere kölcsönös erőviszonyuk függvénye. A kurdok újabb területeket próbálnak nyerni, és ennek érdekében minden adódó lehetőséget igyekeznek kihasználni. Az Irak arabosításával (a ta’arib-bal) járó évtizedes kínok, kilakoltatások, és a 80-as évek vérengzései nyomán − melyek a vidéken élő kurdok ellen, főként a Kirkuktól keletre fekvő, Germian hegyvidéken hajtottak végre (3) – megérthetjük a kurdok mozgatórugóit. Azok az emberek, akiket a néptelen területekre deportáltak, vagy akik Irán menekülttáboraiba kerültek, elindultak visszafelé: vissza akarják szerezni földjeiket és újjá szeretnék építeni házaikat.
Azonban egy ilyen „zérus összegű játék”-ban, az etnikai tisztogatásra adott válasz maga is (fordított irányú) etnikai tisztogatásnak bizonyul – ennek megfelelően sok arab „kurdifikálásnak” (takrid-nak) minősíti a kialakult helyzetet. A Baasz-féle rezsim arra ösztönözte őket, hogy telepedjenek le Kirkukban és más vitatott területeken, most pedig arra késztetik őket, hogy „térjenek vissza eredeti lakhelyükre”. Mindkét esetben elfelejtik, hogy ezek az állampolgárok a felsőbb hatalmi erők áldozatai, az alkotmány által védett jogokkal rendelkeznek, többek között jogukban áll Irak területén bárhol letelepedni és szavazni. Ráadásul ehhez hozzáadódik, hogy a Kirkukban született új nemzedékeknek, az arab „telepesek” leszármazottainak nincs más lakhelyük.(4)
Kirkuk idősebb lakói nosztalgiával emlékeznek vissza a régi szép időkre: arra, amikor 1930-tól a monarchia 1958-as bukásáig a város a pluralizmus és az etnikai együttélés (ta’ayush) mintája volt, aminek az arabosítás vetett brutális véget. Miközben a kurdok joggal állítják, hogy a vitatott területeken élő arabokkal és egyéb kisebbségekkel szembeni magatartásuk sokkal kevésbé erőszakos, mint a Baasz Párté, ill., hogy saját érdekeiknek az alkotmány és a jog tiszteletben tartásával igyekeznek érvényt szerezni – végső soron az eredmény változatlan: a választójogok megvonása, a lakosság egyes rétegeinek kitelepítése.
2007-ben az ENSZ Biztonsági Tanácsa azzal bízta meg az ENSZ iraki segély-misszióját, az UNAMI-t (United Nations Assistance Mission for Iraq), hogy dolgozza ki a lehetséges megoldásokat Irak „vitatott belső határainak” kérdésére. Azóta az UNAMI egy fontos jelentést állított össze (ezt ugyan nem hozták nyilvánosságra, de átadták az érdekelteknek), melyben különböző megoldásokat vázoltak fel, és javaslatokat fogalmaztak meg egy leendő egyezmény céljából. Barack Obama elnök adminisztrációja teljes mértékben támogatja a kezdeményezést, megvárja azonban az e hónapra esedékes parlamenti választások eredményét.
Az ország új vezetőire vár a vitatott területek kérdésének teljes körű tárgyalása, olyan megoldások kialakítása, amely figyelembe veszi minden érdekelt fél követeléseit és történelmét, és eljuthat egy elfogadható kompromisszumig. A feladat igen bonyolult, az idő pedig szorít. Az amerikai csapatok küszöbönálló kivonása bizonyos mértékig meg fogja fosztani Washingtont súlyától, a beavatkozás lehetőségétől, miközben az ENSZ, egy konfliktus esetén nem lesz képes betölteni az így kialakuló űrt.
A Kurdisztán és Irak többi része között húzódó demarkációs vonallal kapcsolatos konfliktus megingathatja az új állam gyenge alapjait. Lehetséges, hogy idővel a központi hatalom megerősödik és megkísérli ráerőszakolni akaratát a kurdokra − ahogy ezt a múltban is tette. Megpróbálhatja saját ellenőrzése alá vonni a síkságokon fekvő kurd városokat, és visszaszorítani harcosaikat hegyi erődítményeikbe, akik emiatt szükségképpen ismét felvennék a harcot. Az is lehetséges, hogy a kurdok meg tudják őrizni a 2003 után kivívott eredményeiket, azaz területükön nagymértékű autonómiát élvezhetnek, és de facto ellenőrzésük alatt tarthatják a kurd többségű területeket. Ily módon megőrizhetnék álmukat, egy kurd állam megszületésének reményét, a térség olyan nagyléptékű átalakulásának keretében, amely lehetővé tenné a nemzetközi határok megváltoztatását, és új távlatokat nyitna a saját állammal nem rendelkező nemzetek számára.
Írta: Joost R. Hiltermann − a brüsszeli International Crisis Group Middle East and North Africa Project igazgatóhelyettese.
