Az elszámolás pillanata

Kategória: 2010. március
Írta: Pierre Rimbert
Találatok: 5355

Addig méricskéltek mindent és mindenkit aszerint, hogy pénzügyileg mennyire eredményes – mennyit hozott ön a részvényeseknek? –, hogy végül egy nap törvényszerűen a méricskélőnek tették föl a kérdést: mennyit hoz ön mint értékelő a társadalomnak?

kmunka_ara_2A megváltozott szemléletet tükrözi egy tavaly decemberben a New Economic Foundation égisze alatt megjelent vizsgálat[1]. A három brit kutató, Eilis Lawlor, Helen Kersleu és Susan Steed az egyenlőtlenség kérdését boncolgatja, nem minden malícia nélkül, összehasonlítva bizonyos, a jövedelmi skála két széléről kiválasztott szakmákat. A szerint vizsgálták őket, hogy mennyivel járulnak hozzá a „társadalmi értékteremtéshez”. Egy óránként 6,10 fontot (kb. 7 eurót) kereső, a hulladékhasznosításban dolgozó munkás esetében a szerzők úgy becsülik, hogy „minden egyes bérben kifizetett font 12 fontnyi értéket hoz létre” a közösség egésze számára. Ezzel szemben „az 500 ezer és 10 millió font közötti jövedelmek esetében a nagybankárok minden egyes megtermelt fontnyi pénzügyi értékkel 7 fontnyi társadalmi értéket rombolnak le”. Ennek alapján a legjobban fizetett tevékenységek közös mérlege olykor negatívnak bizonyul, amit a 2008-ban elkezdődött pénzügyi vihar is megmutatott a maga módján…

„A befektetés társadalmi megtérülésének” (Social Return on Investment) elkeresztelt módszer, melyet annak érdekében alkalmaztak, hogy pénzegységben határozzanak meg egy-egy foglalkozás által létrehozott értéket, a gazdasági elméletet saját kelepcéjébe csalta. A magas bérek elvileg a kompetenciát, a „humán tőkét”, a hatékonyságot tükröznék. „Az ortodox gondolkodásmód azt sugallja, hogy hasznosságunk a pénzből vezethető le. – Hangsúlyozzák a szerzők – Minél többet keresünk, annál hasznosabbak vagyunk. Ebből az következik, hogy a kollektív anyagi jólét maximalizálásához növelni kell az összjövedelmet.” Az ilyen látásmód semmilyen értéket nem tulajdonít a házimunkának, ami óriási mértékben a nőkre marad. Ezen kívül szem elől téveszti azt, hogy a gazdasági folyamat több is, más is, mint puszta pénzforgalom.

Merthogy a javak és a szolgáltatások előállítása és fogyasztása „externalitásoknak” nevezett nem szándékos hatásokat vált ki, negatívakat és pozitívakat, azonnaliakat vagy utólagosakat: egy gépkocsi szállít, de szennyez is, egy könyv szórakoztat és tanít is. Ezeknek a másodlagos hatásoknak az értékét meg lehet mérni a szennyezés és az oktatási nyereség költségeinek összeszámolásával. Ugyanígy van a szakmák esetében is. Ahhoz, hogy meghatározzuk egy mesterség „társadalmi értékét” – magyarázza Lawlor, Kerslau et Steed –, számba kell venni a gazdaságra, a környezetre, a társadalomra stb. gyakorolt hatását.

Vegyünk példának okáért egy hirdetőt! Tevékenysége arra irányul, hogy növelje a fogyasztást. Ennek egyrészről az a következménye, hogy munkahelyek jönnek létre (a hirdetési szektorban, a gyártóknál, a kereskedelemben, a szállításban, a médiában), másrészről viszont az, hogy nő az eladósodottság, az elhízottság, a szennyezés, a nem megújuló energia fogyasztása. Találékony és helyenként akrobatikus ügyességgel elvégzett számítások sorozatán keresztül a három kutató megállapítja a hirdetésnek tulajdonítható többlet fogyasztás minden nyereségét és költségét. Már csak össze kell vetni őket: „Minden egyes fontnyi pozitív értékre 11,5 font negatív generált érték jut.” Más szóval a hirdetési szektor alkalmazottai „minden alkalommal 11,5 fontnyi értéket rombolnak le, amikor egy fontnyi értéket megtermelnek”.

Az arány nyomban megfordul, ha egy kórházi takarító munkáját vesszük szemügyre. A fáradságos, láthatatlan, kevéssé elismert, alulfizetett és általában alvállalkozásban végzett munka nem kevésbé járul hozzá az egészségügyi rendszer általános működéséhez, és minimálisra csökkenti a nosocomiális fertőzés kockázatát. Egy, a British Medical Journalban megjelent cikkre hivatkozva, amely egy segédtakarító alkalmazásából fakadó egészségügyi előnyökről szól, és a kórházakba integrált patológiák költségével számolva Lawlor, Kersleu és Steed úgy véli, hogy „minden egyes fontra, amit bérben felszív, ez a tevékenység több mint 10 fontnyi társadalmi értéket termel”. És – teszik hozzá – „valószínűleg alulbecsüljük az értéket”.

A módszerrel azt is megállapíthatjuk, hogy egy pénzügyi tanácsadó – akinek a művészete abból áll, hogy megfosztja a közösséget az adóbevételtől – 47-szer több értéket pusztít el, mint amennyit megtermel, szemben egy bölcsődei alkalmazottal, aki a gyerekek fáradságos nevelésével és a szülőknek megtakarított szabadidővel a társadalomnak 9,43-szor nagyobb értéket állít elő, mint amekkora a fizetése. Ezek a számok nyilvánvalóan valótlanságokat is tartalmaznak. „E számítások elvégzésével nem az volt a célunk, hogy hajszálpontos adatokhoz jussunk – írja Lawlor, Kersleu és Steed –, bizonyos értékek meghatározásában valószínűleg tévedtünk. Arra törekedtünk, hogy felhívjuk a figyelmet a problémára.” Szembe kell állítani a társadalom érdekében előállított értéket a részvényesek érdekében előállított értékkel; indítványozni a javadalmazási rendszer átalakítását, mely jelenleg túlfizetve felülértékeli a legkártékonyabb szakmákat, ezzel párhuzamosan pedig háttérbe szorítja a legtöbb hasznos tevékenységet. Nem beszélve a pusztító hatásról, amelyet hat vizsgált szakmából háromra gyakorolt.

A „beszűrődő hatás” (trickle-down theory) nevében – amely szerint a legtehetősebbek gazdagságából mindenki hasznot húz, hiszen a gazdagság végeredményben szétárad a szegények felé is – a tegnap még elfogadott egyenlőtlenségek már a liberálisokat is nyugtalanítják, oly mértékben, hogy szétoszlatják a „boldog globalizáció” legutolsó illúzióját is. Az Egyesült Királyságban egy januárban közzétett kormányjelentés részletesen bemutatta a tartósan széttöredezett társadalom anatómiáját, ahol a leggazdagabb 10% százszor több javat birtokol, mint a legszegényebb 10%[2]! Ebben a dokumentumban idézik a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) egyik tanulmányát, mely kimutatja, hogy az 1980-as évek közepe és a 2000-es évek közepe között a jövedelmi egyenlőtlenségek a vizsgált 24 országból 19-ben nőttek. Ennek a szédítő egyenlőtlenségnek az egészségügyi és a szociális ára jól van dokumentálva.[3] A kérdés csak az, látva az azonos diagnózisokat, vajon melyik kormányzat meri majd felírni a jól ismert orvosságokat: a magas jövedelmekre kivetett, az egyenlőtlenségeket kiegyenlítő adórendszert; a szabad kereskedelem korlátozását az alacsony jövedelműekre nehezedő nyomás enyhítése érdekében?

Fordította: Ferwagner Ákos   



[1] Eilis Lawlor – Helen Kersleu – Susan Steed: Calculating the real value to society of different professions. New Economic Foundation, London, 2009. december. www.neweconomics.org

[2] John Hills (szerk.): An Anatomy of Economic Inequality in the UK. Report of the National Equality Panel. Government Equality Office / London School of Economics and Political Science, London, 2010. január.

[3] Lásd Richard Wilkinson és Kate Pickett járványkutatók 23 fejlett országban végzett vizsgálatát az egyenlőtlenség hatásairól: The Spirit Level. Why More Equal Societies Almost Always Do Better. Penguin Books, London, 2009.