hu | fr | en | +
Accéder au menu

Igazságszolgáltatás?

A német büntetésvégrehajtási jog rövid története

2009 októberében – szakemberekben és az érintett dolgozókban egyaránt – óriási csalódást keltett a francia parlament által, évtizednyi halogatás után végre elfogadott törvény a büntetés-végrehajtó intézmények reformjáról. De vajon meg lehet-e oldani a börtönök problémáit egyetlen, akár még jó törvénnyel is? Elég a német példára gondolni, hogy lássuk: illuzórikus lenne a kérdésről társadalmi gyökerei és politikai vonatkozásai nélkül tárgyalni.

JPEG - 318.3 kio

1976. március 16-a kulcsfontosságú dátum a német jog történetében: ekkor született először szövetségi törvény a büntetés-végrehajtási intézményekről (Strafvollzugsgesetz) a korábbi helyi szabályozás és tartományközi egyezmények helyett. Miután sem az 1871-es császári büntető-törvénykönyv nem hozott megoldást, sem a Weimari Köztársaság büntetőjogi reformtervezete, még a legkonzervatívabb jogászok szemében is elengedhetetlenné vált egy átfogó reform, annál is inkább, mert a 68-as mozgalmak nyomán kibontakozó kritikus szemlélet ráirányította a figyelmet a börtönökben uralkodó méltatlan állapotokra, amelyeket az önkényesség és az elmaradottság jellemzett (1) .

A reform, felismerve a bezártság káros hatását, hármas célt tűzött ki maga elé. Elsőként mennyiségit, kimondva, hogy a büntetőjogban csökkenteni kell az elzárással járó szankciók arányát, helyette például felfüggesztett büntetés vagy pénzbírság kiszabásával. Másodszor minőségit: a büntetés-végrehajtó intézmények funkciói közül előtérbe kell helyezni a szocializációt, a társadalomba való visszailleszkedés elősegítését, az elkülönítés és a megtorlás helyett. Kicsit a „jó börtön” mítoszára emlékeztet ez az elképzelés, e szerint az elzárás célja nemcsak a büntetés, hanem a nevelés is, és a rehabilitációt kell szolgálnia. Végül pedig az ősi szövetségi elképzelés szerint egy jogállamnak lehetővé kell tennie, hogy minden állampolgár egyenlő elbánásban részesüljön, a regionális különbségek ellenére.

A reformpárti jogászok egyöntetű elismeréssel fogadták a törvényt, mert az kimondja, hogy a börtönbüntetés elsődleges célja a társadalomba való visszailleszkedés, és a közösség védelme alá van rendelve ennek az elvnek. Az új típusú büntetés-végrehajtó intézmények kialakításához a törvény szerint három alapelvet kell betartani: a benti körülmények minél jobban hasonlítsanak arra, ami kint várja majd a kiszabadulókat; a bezártság negatív hatásait maximálisan ellensúlyozni kell; végül pedig a börtönbüntetésnek elő kell segítenie a társadalomba való visszailleszkedést.

A törvény megszövegezése az 1966-69 közötti kereszténydemokrata-szociáldemokrata (CDU – SPD) nagykoalíció érdeme. Liberalizmusa és humanizmusa lényegesen erőteljesebb, mint a jó 30 évvel később megszavazott francia törvényé, annál is inkább, mert hatályba lépésekor azonnal ún. nyitott, illetve félig nyitott intézményeket hoztak létre, amelyek lényegesen rugalmasabb szabályokat alkalmaznak, mint elődjeik: rendelkeznek szociálterápiás infrastruktúrával, s az elítéltek – akiket egyébként inkább ápoltként kezelnek – és a speciálisan kiképzett személyzet aránya kedvezőbb.

A törvénynek persze vannak árnyoldalai is, amelyek között első helyen éppen azt kell megemlíteni, hogy a devianciát patológiának tekintve túlhangsúlyozza az orvosi aspektust (2) . Emellett az előzetes letartóztatás és a kiskorúak kezelése továbbra is idejét múlt és erősen vitatható szabályozás alá esik. Ugyancsak problematikus a börtönbeli munka nevetségesen alacsony díjazása, amely ugyan kötelező, de a minimálbérnek alig 5 %-a.

Jogi szempontból viszont a Strafvollzugsgesetz vitathatatlanul a leghaladóbb törvények közé tartozik, amelyet valaha is parlament megszavazott. A kereszténydemokraták a 80-as évek közepe óta éppen emiatt próbálják rendszeresen megnyirbálni a vívmányait, újra és újra előtérbe állítva a biztonság kérdését.

Ugyanakkor sorsát a német börtöntörvény sem kerülhette el. Országos szinten a 2005-2009-es nagykoalíciónak sikerült egy otromba cselfogással lerombolnia azt, amit a joggal híres első változat felépített. Ha pedig a francia példával hasonlítjuk össze, ahol jelenleg az egységesítés a fő cél, itt éppen ellentétes fejlődést figyelhetünk meg. A szövetségi rendszer 2006-os reformja óta az 1976-os törvényt nem szükséges irányadónak tekinteni. Ez a legutóbbi reform újra a tartományok kezébe adja a törvénykezés jogát, miután annak az alkalmazása amúgy is rájuk hárul.

Így aztán meglehetősen zavaros jogi helyzet alakult ki. A legtöbb helyen továbbra is érvényben van a szövetségi törvény, de három – egyelőre csak három – tartomány már megkezdte a saját törvénykezés kidolgozását. A politikai döntés nagyobb súllyal nyomott a latban, mint a büntetés-végrehajtásban dolgozók heves ellenállása. A szakszervezetektől kezdve a rabok jogvédő ligájáig és a büntetőjogászokig, számtalan szakember és érintett emelt szót a szövetségi törvény védelmében, a retrográd változtatásokkal szemben. Ellentétben a központi kormány reményeivel, mely szerint a régiók tapasztalatcseréje egészséges versenyhelyzetet teremt, az érintettek világosan felmérték, hogy a börtönbeli állapotok óhatatlanul romlanak ebben a helyzetben: a büntetés válik elsődleges szemponttá, a regionális különbségek felerősödnek, a társadalomba való visszailleszkedés háttérbe kerül, és a szociális gondozás áldozatul esik a pénzügyi megszorításoknak.

A kritikák hangsúlyozzák, hogy a kialakuló helyzet – amelyben ráadásul egyre erősödik a rendőrség hatalma – alapjaiban fenyegeti a jogállamot. Azok, akik szeretnék magánkézbe adni a börtönök fenntartását, könnyen érvelhetnek a falakon belül kialakult siralmas helyzettel. Kereszténydemokrata politikusok szemében a konzervatív jogi szemlélet – így például a kiskorúakkal szemben alkalmazandó szigor – jól kiegészül a neoliberális adminisztrációval. Ezt az elvet vallja például a hajdani szupermarket-igazgató, Wolfgang Bosbach, aki jelenleg parlamenti képviselő és nemrég még a Bundestag konzervatív frakciójának alelnöke volt, vagy Hessen tartomány hajdani igazságügy-minisztere, Christean Wagner, aki elektronikus nyomkövető segítségével akarja jó útra téríteni mindazokat, akik tartósan nem találnak munkát...

Több tartományban, így például Bajorországban, Hessenben vagy Baden-Württembergben a kormány a börtön büntető jellegét erősíti, amivel párhuzamosan persze háttérbe szorul a társadalmi visszailleszkedés szempontja, amit amúgy is bizonytalannak, vagy éppen illuzórikusnak állítanak be, a börtönpopuláció jelentős megváltozása miatt. Ismét előbukkan tehát a „javíthatatlanok” közkedvelt motívuma. A tartományi kormány vezetője, Roland Koch erőteljesen felszólította Christean Wagnert, hogy dolgozza ki az ország legkeményebb büntetés-végrehajtási szabályzatát (3) . Az 1990-es évek közepe óta érzékelhető retorikai infláció nem pusztán választási fogás. Párhuzamosan ugrásszerűen megnőtt az elzárások száma és köre, mondván, hogy csak így lehet javítani a közbiztonságot, és drasztikusan csökkent a feltételes szabadlábra helyezések száma. Megfigyelők szerint a börtönökben egyre súlyosbodnak az alapvető strukturális problémák: nem elégítik ki az elemi szükségleteket, az elzárás és a kirekesztés funkciója túlsúlyba került, a feszültség már-már elviselhetetlen a falakon belül stb. Az utóbbi időben tudósítások szólnak az elharapózott öngyilkosságokról és a halált okozó brutalitásról.

A német egyesítés óta egyre több kritika éri – nemcsak baloldali jogászok részéről - a börtönök állapotát. Még a mérsékelt Zeit is rendszeresen tudósít az elviselhetetlen helyzetről, amely már-már a reform előtti állapotokhoz hasonló szintre süllyedt. Elősegítette ezt a hanyatlást az is, hogy elmosódtak a határok az ellentétes politikai erők között a kérdés kezelésében, hiszen mára konszenzus alakult ki a belső biztonság fontossága körül. Az újság rámutat, hogy a növekvő szigor, a bíróságok konzervativizmusa, valamint a politikai elit demagóg érvei szigorú megtorló politikához vezetnek a deviáns magatartási formákkal szemben, és indokolatlanul megnövelik a költséges börtönbüntetések arányát (4) .

A büntetőjog irányelvei alapjaikban kérdőjeleződnek meg azzal, hogy a börtönbüntetés ismét nagyobb szerepet kap. A Német Szövetségi Köztársaság páratlanul nagyszabású börtönépítési programba kezdett, ami több helyen paradox helyzethez vezetett: Alsó-Szászországban például a szociáldemokraták tiltakoztak, amikor a konzervatív igazságügy-miniszter bejelentette 10 börtön bezárását! A félreértés persze hamar tisztázódott: 2012-től egyetlen nagy börtön veszi át a kisebbek helyét (5) . Igaz, hogy a fegyházak kevésbé zsúfoltak, mint például Franciaországban, és valamennyire sikerül korlátozni a börtönbüntetések számát – bár az egyesítés óta nőtt az elzárások aránya –, de sajnálatos, hogy ma már senki sem teszi fel a kérdést, hogy társadalmi szempontból hol van a még elviselhető határ. Arról nem is beszélve, hogy a büntető igazságszolgáltatás célja és koncepciója fel sem merül.

A jogi módosítások messze nem merítik ki a börtönkérdés lényegét, különösen akkor, ha nem veszik figyelembe sem a kérdés társadalmi vonatkozásait, sem politikai következményeit. A nyilvános vitákban alig merül fel a szegénység problémája, s ezzel még inkább beszűkül a kérdés, amely amúgy is csak a szabályozás és a realitások közötti eltérésre összpontosít (6) . A jogi viták értelmüket vesztik, ha szem elől tévesztjük a társadalmi rétegződést és a jogi gépezet működésének elveit (7) . A börtönkérdés éppúgy összefügg a 2003-2005 között született Hartz-reformokkal – amelyek a munkaerőpiac rugalmasságának jegyében megszüntették a társadalmi védőhálókat, és intézményesítették a munkás-szegénységet –, mint magának a jognak a fejlődésével. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem kerülhetjük meg a kérdést: ki és miért kerül börtönbe? Azaz, hogyan differenciálódnak a jogtalanság modern formái, amelyekre annak idején Foucault az elemzését építette? 2007 januárjában a Volkswagen hajdani igazgatóját, Peter Hartzot – akinek egyébként a nevéhez fűződnek az imént említett reformok – korrupcióért elítélték. A tényleges elzárástól azonban megmenekült.

Írta: Grégory Salle - A szerző A francia tudományos kutatóközpont (CNRS – Centre National de Recherche Scientifique) tagja. Legutóbb megjelent műve. La part de l’ombre de l’Etat de droit. La question carcérale en France et en RFA depuis 1968 (Jogállamok árnyoldalai. A börtönök helyzete Franciaországban és Németországban 1968 után). EHESS kiadó. Párizs. 2009.

Fonyó Éva fordítása

Grégory Salle

(1Jörg Requate, Der Kampf um die Demokratisierung der Justiz. Richter, Politik und Öffentlichkeit in der Bundesrepublik (Harc az igazságügy demokratizálásáért – Bíróság, politika és nyilvánosság a Német Szövetségi Köztársaságban), Campus kiadó, Frankfurt am Main, 2008.

(2Lásd Michel Foucault, Dits et Écrits (Szólások és írások), II, kötet, Gallimard kiadó, Párizs, 2001. 1513. old.

(3Idézi Peter Scherer, „Hessen fordert Wende zu mehr Härte beim Straffvollzug”, welt.de, 2003. február 25.

(4Többek között erről ír Martin Klingst, „Einsperren ist teuer und sinnlos” (Költséges és értelmetlen a börtönbüntetés), Die Zeit, 2002. április 11., vagy Sabine Rückert, „Ab in den Knast”, Die Zeit, 2006. május 24.

(5Michael Quasthoff, „Busemann schließt kleine Knäste”, taz.de, 2009. augusztus 9.

(6Louis Chauvel, Franz Schultheis, „Le sens d’une dénégation: l’oubli des classes sociales en Allemagne et en France” (Egy tagadás magyarázata: társadalmi osztályok figyelmen kívül hagyása Németországban és Franciaországban), Mouvements, N°26, Párizs, 2003

(7Loic Wacquant, „Fermons les prisons!” (Zárjuk be a börtönöket!), Le Monde diplomatique, 2004. szeptember

#_ednref1

Megosztás