Bal-jobb? Magyarországon kimerülőben a ciklusváltás

Budapesti levél - megjelent a Le Monde diplomatique blogjában

Az április 11-ei országgyűlési választásokon a szélsőjobboldaltól meglehetősen jó eredmény várható. A szélsőjobb gyarapodik és új ruhát öltött: a hagyományos nacionalizmust szociális érzékenységgel ötvözi, de marad egy állandó motívum is, a romák megbélyegzése.

 

Ma Budapesten divat újjáírni a történelmet. Elhallgatják, illetve eltorzítják azoknak a személyiségeknek a szerepét, akik a Szovjetunió megszűnte után végrehajtották a parlamentáris rendszerre való békés átmenetet, és ez még inkább igaz a reformkommunistákra. A történelem átírása a posztkommunista átmenet első szakaszára is érvényes, amelynek során jobb- és baloldali kormányok váltották egymást a hatalomban.

Gazdaságpolitikájuk – amely számos pontban azonos volt – különösképpen vonzóvá tette az országot a külföldi beruházók szemében. Magyarország a prosperitás – igaz, viszonylagos – szigetének tűnt a többnyire bizonytalan kelet-európai régióban. Tíz évvel a vasfüggöny lebontásának kezdete után, gazdasága az európai földrész egyik legkevésbé államosított rendszerévé vált.

Az átmenet évei során azonban mind szélsőségesebbé váltak a társadalmi egyenlőtlenségek. Ma már a lakosság két kategóriára oszlik: egyfelől a nyugdíjasokra (a lakosság egynegyede) és a fiatal házasokra, akik a szegénységi küszöb szélén találhatók; másrészt egy jómódú osztályra, amelyben sok az új milliomos. Függetlenül attól, hogy baloldali vagy jobboldali, szép számú magyar alig várja a demokratikus átmenet osztalékait. Ennek következtében már jó néhány éve szaporodnak a szociális feszültség jelei, hiszen a szocialista, illetve liberális vezetők képtelenek megoldani állandósuló válságot.

Ezért fajult el 2006 októberében az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójának megünneplése[1] s történtek véres incidensek az újjászülető szélsőjobb tomboló tüntetői és az eseményekkel megbirkózni képtelen rendőrség között. Ettől kezdve, s ezzel párhuzamosan szaporodtak el a korrupciós ügyek a legmagasabb állami szinteken is. Szélsőséges utcai tüntetésekre került sor. Az ellenzékben levő Fidesz, az Orbán Viktor által vezetett jobbközép koalíció, képtelen volt valamiféle hihető gazdasági és szociális cserepolitikát javasolni Beérte azzal, hogy unos-untalan a szocialista miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc lemondását követelje, aki nem tudott megbirkózni a 2008 októberében bekövetkezett világválság miatt hirtelen súlyosabbá vált helyzettel.

A válság néhány hét alatt a magyar gazdaság összeomlásához vezethetett volna: a Nemzetközi Valutaalappal aláírt egyezménynek hála ezt sikerült elkerülni. Magyarország volt az Európai Unió első tagállama, amely segítséget kért – és kapott –az IMF-től, 12,5 milliárd eurós hitelt, melyből 2,5 milliárd azonnal rendelkezésre is állt. Ennek ellenére a pénzügyi földrengés megrengette a reálgazdaságot is. A termelés és a beruházás zuhanása a munkanélküliség növekedését idézte elő.[2]

Végül is 2009 márciusában Gyurcsány lemondott, s átadta helyét a 42 éves Bajnai Gordonnak. Bajnai úgy mutatkozott be, mint egyetlen párthoz sem tartozó szakember, és kijelentette, hogy a miniszterelnöki funkciót csupán egy évre vállalta el, mert az IMF által előírt reformokat sínre akarja tenni. Azok, akik rövidesen hatalomra fognak kerülni, akarva akaratlan kénytelenek lesznek a Bajnaiéhoz hasonló gazdaságpolitikát alkalmazni: a deficit csökkentését, a bankszektor erősítését,  stabilizációs monetáris politikát.

A Fidesz az április 11-ei és 25-ei országgyűlési választások nagy győztesének ígérkezik, olyannyira, hogy a vita főleg arról szól ma, milyen mértékű lesz a várható diadal. Ha ugyanis nem éri el az alkotmány szerinti 66%-os minimumot ahhoz, hogy végrehajtsa a beharangozott mélyreható reformokat, Orbán úrnak a Jobbik szavazataira szüksége lesz, annak az idegengyűlölő, antiszemita, euroszkeptikus pártnak a támogatására, amely nyílt híve egy önkényuralmi rendszer bevezetésének.

Minden jel arra utal, hogy a várható győzelmük keltette eufóriájuk néhány hónapja után Orbán és kormánya komoly nehézségekkel fog szembekerülni. Márpedig a lakosságtól követelt újabb áldozatoknak az lenne a következménye, hogy a Fidesz mai népszerűsége zuhanna, és tovább erősödne a szélsőjobboldal ázsiója.

A Jobbikot fiatal katolikusoknak egy egyetemista szerveződéshez tartozó  csoportja hozta létre, politikai párttá 2003-ban vált. Ám nem lehet minden további nélkül újfasisztának minősíteni. A „radikális nacionalisták”, ahogyan önmagukat nevezik, kevéssel a kommunista rendszer vége előtt született nemzedék politizáló tagjaiból rekrutálódtak. Többnyire az ország északi, észak-keleti vidékeiről származnak, a gazdaságilag kedvezőtlen helyzetű országrészekből, amelyeket sokáig a szocialisták irányítottak, és sok esetben a szélsőjobb befolyása alá kerültek. A Jobbik szimpatizánsai között ott találjuk a Nagy-Magyarország iránt nosztalgiázókat, „Trianon” mániákusait, de – ami inkább meglepő – fiatal technokratákat is, akiket egyes külföldi vezetők erős személyisége megbabonáz, mint amilyen például a venezuelai elnök, Hugo Chávez, vagy az orosz miniszterelnök, Vlagyimir Putyin.

Ezek a fiatalok egy erős, „szociálisabb” magyar állam létrehozását kívánják, amely megszabadulna a romák „problémájától”. A cigányokat teszik felelőssé a bűnözés magas mutatóiért. A romákat érintő diszkrimináció igen jelentős, népszerűtlenségüket a végtelenségig kihasználják a jelenlegi választási kampány során, annál is inkább, mivel e tekintetben a Jobbik vezetői magukénak tudják a lakosság nem kis részének a támogatását.[3]

Az ismert értelmiségi, Ungváry Rudolf szerint a magyar társadalom 20-30%-át többé-kevésbé erős érzelmi szálak fűzik a szélsőjobbhoz, anélkül, hogy minden esetben annak jelöltjeire szavaznának. Amikor megkérdezik Kertész Imrét, az első Nobel-díjas magyar írót, miért tartózkodóak az emberek az Auschwitzot feldolgozó művével szemben, a szerző megelégszik annak jelzésével, hogy „ez érthető egy olyan országban, amelyben a szélsőjobboldali nézetek képesek annyira felerősödni, hogy a Holokauszt realitását is megkérdőjelezik. Szóvá tenni e tragikus eseményeket zavarja mindazokat, akik nem akartak vagy nem voltak képesek szembenézni e fájdalmas múlttal.”[4]

Bárhogy is van, fennáll annak lehetősége, hogy a következő országgyűlésben eltűnnek az 1989-ben született demokratikus rendszer „alapító atyái”, a Szabad Demokraták Szövetségének liberálisai és a Magyar Demokrata Fórum keresztény demokratái. Minden megfigyelő egyetért abban, hogy a szocialisták óriási vereséget fognak elszenvedni. Budapesten arra számítanak, hogy a politikai folyamatok erőterét hosszú ideig az elvben a demokratikus normákat tiszteletben tartó konzervatív jobboldal és a Jobbik-féle szélsőjobboldal közti viszony alakulása fogja meghatározni.

Nem véletlen, hogy az év eleje óta a Fidesz nem győzi hangsúlyozni, hogy legfőbb ellenfele nem a vereség előtt álló Magyar Szocialista Párt, hanem a Jobbik. A Fidesz centrista pártnak nevezi magát, amely olyan konkurensekkel és ellenfelekkel áll szemben, akik két szélsőséget képviselnek. Ez az „újjácentrírozás” abban az intenzív diplomáciai tevékenységben is tetten érhető, amelyet a volt (és talán jövendő) külügyminiszter, Martonyi János fejt ki mostanság, számos külföldi – és különösen az Egyesült Államok-béli – útjai során. Orbán Viktor maga is utazik: elment Moszkvába és Pekingbe, hogy kinyilvánítsa a sokáig lepocskondiázott Oroszországhoz és Kínához fűződő kapcsolatok fejlesztésének fontosságát.

Mindezen erőfeszítések a valószínűsíthetően eljövendő kormány nemzetközi „hitelességének” elfogadtatását szolgálják, tekintettel a néhány hónap múlva, 2011. január elsejével kezdődő európai uniós magyar elnökségre. Az elnökség idején minden bizonnyal napirenden lesz a romák és a közép-európai nemzeti kisebbségek kérdése – amelynek adott esetben sajátos vonást kölcsönöz az új hatalom kényszertársulása a szélsőjobboldallal.

 

Budapest, 2010. március 22.

*Thomas Schreiber újságíró (Budapest, Párizs) - megjelent a Le Monde diplomatique blogjában: http://blog.mondediplo.net/2010-03-22-En-Hongrie-l-epuisement-de-l-alternance

Fordította:  Sipos  János

A Trianon-trauma

Minden magyar, azok az igen sokak is, akik nem beszélnek franciául, ismerik a „Trianon” szót. És sokan megátkozzák. Úgy gondolják ugyanis, hogy a versailles-i szerződés – amelyet 1920. június 4-én a nagy-trianoni kastélyban írtak alá, és amely ezeréves nemzetüket területének kétharmadától fosztotta meg (325 000 km2-ről 93 000 km2-re zsugorítva azt), és több mint három millió magyart az új határokon túlra rekesztett – minden bajuk eredendő forrása. Túl a súlyos gazdasági következményeken a Trianon okozta pszichológiai trauma Magyarország politikájának a két világháború közti időszak egészében kétségbeesett és revizionista jelleget kölcsönzött. Ez a politika minden más cél fölé helyezte az elvesztett területek visszaszerzését, ami természetesen határozottan súlyosbította a dunai nemzetek közti antagonizmusokat.

1990-ben a versailles-i szerződés 70. évfordulója egybeesett a kommunista rendszer végét jelentő első választásokból életre hívott magyar parlament megnyitásával. Az Országgyűlés elnökének felkérésére a képviselők egyperces néma csönddel emlékeztek meg „Trianon áldozatairól”. Egyedül a (jobbközép) Fidesz képviselői távoztak a teremből, Orbán Viktor úr vezetésével: a házelnök gesztusát helytelen nacionalista lépésnek tekintették, amellyel Magyarország és szomszédai közt a viszály magvait képesek elhinteni.

A most záruló kampány során, a Fidesz és Orbán Viktor maguk is elővették a nacionalista kártyát, hogy a lehető legjobban kihasználják az érzékeny témában rejlő választási lehetőségeket. A szélsőjobb azonban ennél sokkal messzebb szándékozik menni.

Az április 11-25-ei választások eredményeképpen létrejövő új parlament első ülése a versailles-i szerződés 90. évfordulója táján várható. A Jobbik által támogatott hazafias egyesületek már most azzal számolnak, hogy a szélsőjobboldali párt frissen megválasztott – valószínűsíthetően több tucatnyi – képviselőjével meg lehet majd szavaztatni egy, június 4-ét „nemzeti gyásznappá” nyilvánító törvényt. Az új Parlamentnek ugyanezen a nyitó ülésén elhatározhatják a Budapest központjában a szovjet hadsereg tiszteletére emelt emlékműnek a lebontatását, és helyébe egy „Trianon” emlékét megörökítő háború előtti szobor visszaállítását…

Végezetül: Budapesten folynak az előkészületek egy júniusi, Versailles-ban, a Nagy-Trianon körül megszervezendő nagyszabású tüntetésre. A szervezők a „megcsonkított haza” minden sarkából érkező „hazafiak ezreinek” a megjelenésére számítanak, hogy „igazságot követeljenek Magyarországnak”.

Felmerül a kérdés e tervekkel kapcsolatban: mi lesz egy bizonyos Orbán Viktornak a magatartása? Annak az Orbánnak, aki minden megfigyelő szerint a 90. évforduló idején a miniszterelnöki poszt birtokosa lesz. Ennek a „happening”-nek a kezelése válhat első erőpróbájává a Jobbikkal, de még általánosabban a szélsőjobbos eszmék iránt fogékony, meglehetősen jelentős közvéleménnyel. A művelet meglehetősen kényesnek ígérkezhet, ha a Fidesz elnöke az ő támogatásukra szorul kormányzati teendőinek teljesítéséhez…


[1] A szovjet rendszer elleni 1956-os felkelés kezdeményezőinek és résztvevőinek többsége, de ennek az „első totalitariánizmus elleni forradalomnak” áldozatainak a többsége is baloldali volt. De manapság a szélsőjobboldal az eseményt a magyar nép, a magyar nemzet valamiféle, az 1945-ben  a szovjet hadsereg által felállított kommunista diktatúra elleni felkelésévé redukálja…

[2] Lásd: Tableau de bord des pays d’Europe centrale et orientale, Les Etudes du CERI, Paris, 2009. december.

[3] Lásd Olivier Meier, „Roms de Hongrie entre loi et réalité”, http://www.moinde-diplomatique.fr/1999/11/MEIER/12633. Le Monde diplomatique, 1999. november.

[4] Le Monde 2, 2009. augusztus 15.