A magánklinikák majd megmentik a társadalombiztosítást

Kategória: 2010. november
Írta: Anne Gervais és André Grimaldi
Találatok: 5422

Ha hihetünk a Franciaország szinte összes magánklinikáját tömörítő Magánkórházi Szövetség (Fédération de l’hospitalisation privée – FHP) reklámkampányának, a kórházi ápolás az állami kórházakban 27 százalékkal kerül többe, mint a piaci alapon működő klinikákon. Ha a betegek a magánklinikán – nem pedig a kórházban – műttetik meg magukat, a társadalombiztosítás 15 milliárd eurót takarít meg. Az FHP következtetése: itt lenne az ideje, hogy sürgősen bevezessék „az egységes tarifát”.

 

ksaigneeUgyanakkor a számítás pontosságán van mit töprengeni, hiszen emlékezhetünk rá, hogy hat hónappal korábban, az első reklámkampányában az FHP még azt állította, a közkórház nem 27, hanem 37 százalékkal drágább a klinikáknál.

Az FHP kalkulációit alátámasztó számtani logikát egyébként érdemes megvizsgálni. Számot vet-e vajon például az orvosok tiszteletdíjával és biztosításával, amit nem számítanak bele a klinikai díjszabásba, holott a közkórházakban dolgozó orvosok hasonló juttatásai megjelennek a kórházi költségvetésben? 2007-ben a háztartások a saját zsebükből 400 millió eurót fizettek ki tiszteletdíj gyanánt a magánklinikákon (a kezelések 25 százalékát végzik itt), miközben az állami kórházban csak 100 milliót.[1] Vegyük még ehhez hozzá a kiegészítő szállodai szolgáltatásokat, például az egyágyas szobát: ez a párizsi Bien Naître szülőotthonban napi 150 euróba került (az intézmény Jean-Loup Durousset FHP-elnök tulajdona volt, mielőtt márciusban a bíróság fel nem számolta). Megkíméljük az olvasót a számolástól: mindent összevetve a betegekre háruló terhek háromszor magasabbak a magánklinikán, mint a közkórházban.

Ilyen körülmények között a közkórházak és a magánklinikák „egységes tarifája”, amit az FHP szívből szeretne, a kormány pedig 2018-ra tervezi bevezetni, veszít valamelyest a racionalitásából. Figyelmen kívül hagyja a kétfajta intézmény kötelezettségei közötti lényegi különbségeket, hiszen sem nem ugyanazokkal a betegségekkel, sem nem ugyanazokkal a gyógyítási eljárásokkal foglalkoznak a kétféle intézményben.

A közkórházak fogadják a sürgősségi esetek 80 százalékát. Ugyanakkor a sürgősségi ellátás miatt sokkal kevésbé kiszámítható a műtéti beosztás, kiegészítő vizsgálatokat igényel, meghosszabbítja a betegek ott-tartózkodását, megköveteli az ágyak és a személyzet állandó készenlétét. Mindez becslések szerint 63 százalékkal kerül többe, mint a kiírt műtétekkel működő várólistás rendszer.[2] Ha egy intézmény programozott műtéti beosztással működik, a kiegészítő vizsgálatok, például a röntgen, a vérvétel a kórházi felvétel előtt zajlanak, az eszközöket és gyógyszereket, amelyek az összköltség 10–15 százalékát teszik ki, előre beszerzik. Ez az externalizáció lehetővé, hogy az intézmény mindezt ne maga finanszírozza, vagyis ne az ő könyvelésében jelenjen meg. Így az egészségbiztosítás kétszer fizet! A piaci alapon működő klinikáknál ez régi szokás, de az állami kórházak is ezt a gyakorlatot kezdik követni. Henry Ford 1910-ben felismerte: a szabványosítás javítja a termelékenységet. Ez az egészségügyre vonatkoztatva azt jelenti, hogy egy olyan klinika, amely csak szürkehályogot műt reggel 8-tól este 6-ig, augusztusban pedig bezár, minden valószínűség szerint gazdaságilag jobb eredményt ér el, mint egy olyan kórházi szemészet, amely sok más tevékenységet is végez, s az év 365 napján éjjel-nappal nyitva tart.

A valóságban a magánklinikák tevékenységi skálája korlátozott: 95 betegség adja az üzleti forgalom 67 százalékát, míg az állami szektor forgalmának ugyanezek a betegségek csak 36 százalékát teszik ki.[3] A tarifákat talán igen, de a betegek szükségleteit aligha tudják egységesíteni: a transzplantációkat és a legnehezebb kezeléseket egyszerűen átengedik a kórházaknak, természetesen a velük járó pluszköltségekkel együtt.

A „drága” betegeken kívül az állami kórház fogadja azokat a pácienseket is, akiket szociális, pszichológiai vagy egészségügyi állapotuk kevéssé kívánatossá tesz a klinikák igazgatói szemében. Tíz 75 évnél idősebb betegből nyolcat a kórház ápol. Ezenkívül az utóbbi fogadja gyakorlatilag az összes olyan beteget is, akiknek nincs állandó lakhelyük, és csak egyetemes betegbiztosításuk (CMU) van. Az ő ápolásuk és kezelésük ugyanakkor 30 százalékos többletköltséget jelent.[4] Főleg azért, mert a hosszabb kórházi ápolás után nincs hova hazamenniük, biztosítás hiányában pedig nem kerülhetnek gondozó intézménybe. Ezt a többletköltséget az úgynevezett T2A egyedi díjszabás előirányzott finanszírozása csak minimálisan kompenzálja.

Különös jelenség, hogy a klinikák rendkívül nagyszámú felesleges beavatkozást regisztrálnak. A társadalombiztosítás adatai szerint ezek aránya egy a négyhez egyes beavatkozások esetében. A császármetszés aránya például a La Muette klinikán (Párizs, XVI. kerület) 43 százalékra emelkedett, megelőzve a Neuilly-sur-Seine-ben található Sainte-Isabelle klinika 36 százalékos „eredményét”. A nyugat-párizsi kismamáknak talán annyival nehezebb a terhességük, hogy körükben a császármetszések kétszer gyakoribbak, mint a közkórházban, ahol a ráta 17,7 százalék?[5]

Kell-e csodálkozni azon, hogy 2007-ben az ilyen típusú klinikák haszna 13 százalékos volt alacsony kockázattal?[6] Mindez vonzza a befektetési alapokat és kedvez az olyan nagy magánklinikai csoportok létrejöttének, mint a La Générale de Santé, a legnagyobb európai csoport 175 franciaországi intézménnyel, túlnyomórészt olasz tőkeháttérrel, a Vitalia csoport, amelynek 46 klinikája a Blackstone amerikai nyugdíjalap tulajdona, a Capio amerikai és európai alapokból működő 26 intézménnyel, vagy a Médi-partenaires 22 intézménye, amely brit befektetők tulajdona.

Azonkívül, hogy a közpénzek szépen osztalékká alakulnak át – hiszen a társadalombiztosítás megtéríti a betegeknek azokat a költségeket, amelyeket a klinikák rajtuk vasalnak be –, a helyzetnek további veszélyei vannak. A Szenátus elnöke, Gérard Larcher 2007-ben nyugtalanságának adott hangot: „Mi lesz, ha ezek az egyes térségekben monopolhelyzetben lévő alapok egyszer csak úgy döntenek, hogy három-négy éven belül eladják az összes klinikájukat?”[7]

A díjszabás összehangolásáért folytatott küzdelmében az FHP-t támogatja a Franciaországi Vállalatok Mozgalma, a MEDEF (a francia MGYOSZ), amelyhez a magánklinikák szövetsége nemrég csatlakozott is. Jean-Loup Durousset így magyarázta ezt az eredeti döntést: „Nincs kétségünk afelől, hogy Laurence Parisot szervezete támogatni fog bennünket a közkórházak és a magánklinikák egységes tarifarendszerének bevezetéséért folytatott harcunkban.”[8]

Fordította: Ferwagner Ákos      



[1] A Betegbiztosítás Jövője Főtanácsának 2009-es éves jelentése.

[2] G. Nisand: Revue Hospitalière de France, 2006. február 1.

[3] Zeynep Or és mások: Étude IRDES, 2009.

[4] C. Agénie és mások: Étude de relation durée de séjour – variables sociales du système d’information hospitalier à l’AP-HP, 2007. április.

[5] PMSI et ATIH retraitement BDHF è FHF en 2007. ezt értelmezni, fordítani kellene a magyar olvasónak, nekem nem megy. És qaz összes címet fordítsd magyarra szögletes zárójelben a francia után!

[6] J. Aude: Étude DREES, 2009. október.

[7] Le Quotidien du Médecin, 2008. január 24.

[8] www.aef.info, 2010. április 15.