hu | fr | en | +
Accéder au menu

A franciák ébredése

Negyven éve nem látott hasonló tüntetést Franciaország. Nicolas Sarkozy személyisége, arroganciája, törekvése, hogy eltiporja „az ellenfelet” úgy hatott végül, hogy széles körű összefogás alakult ki vele szemben. De a tömeg nem egy ember szeszélyes viselkedése miatt mozdul meg.

Az emberáradat amiatt az igazságtalannak ítélt civilizációs választás miatt lépett az utcára, amelyet a pénzügyi válság ürügyén európai kormányok sora, a komplexusaitól megszabadult jobboldaltól a kapituláló baloldalig, kényszerít rá az egyes országokra. Olaszországban Silvio Berlusconi nem megy messzebbre és nem kártékonyabb, mint a szocialista George Papandréou Görögországban vagy José Luis Zapatero Spanyolországban. Valamennyien veszélyeztetik a közszolgáltatásokat és a társadalombiztosítást. Hogy a hitelminősítő intézetek elvárásainak megfeleljenek, a bérből és fizetésből élőkkel akarják megfizettetni a bankok megmentésének költségeit, végső soron a pénzügyi szektor túlburjánzásának következményét. A bankok válaszképpen, mintha mi sem történt volna, továbbra is növekedni akarnak, és mivel felmentették őket minden felelősségük alól, eszükben sincs szolidárisnak lenni a jövő nemzedékeivel.

JPEG - 183.5 kio

Most nem az „utca” mozdul, hanem maga a francia nép lép elő és veszi kezébe sorsát. A kormányzat pedig semmilyen legitimitást nem tud felmutatni a nép tiltakozásával szemben. A nemzetgyűlés képviselőit egy olyan elnökválasztási kampány lendületében szavazták meg, amelyben Sarkozy titkolta a nyugdíjreform terveit, ma meg ötéves elnöki időszakának legfontosabb lépéseként állítja be. „A nyugdíjkorhatár továbbra is maradjon hatvan év”, jelentette ki négy hónappal a megválasztása előtt. Egy évvel később, utalva a nyugdíjkorhatár esetleges emelésére, a Köztársaság új elnöke hangsúlyozta: „Nem fogom megtenni (…). Nem ezt ígértem a franciáknak. Nem jogosít fel a mandátumom, hogy megtegyem. És ami a legfontosabb, ezt ti tudjátok rólam.” A franciák, akiket egy olyan európai alkotmányos szerződés alapján kormányoznak, amelyet egy referendum nagy többséggel elutasított és amelyet a jobboldali képviselők (néhány szocialista támogatásával) mégis megszavaztak, most a hatalom lekezelő önkényuralma ellen is tüntetnek.

A fiatalok megértették, hogy mi vár rájuk. A kapitalizmus válságról válságra haladva egyre kíméletlenebb. A dolgozók állandó értékelése, a megfeleléshez szükséges örökös versengés, a munka öröme helyett a teljes kiégés. A Jacques Attali-jelentés utolsó változata azt javasolja, hogy fagyasszák be a közalkalmazottak bérét egészen 2013-ig, hárítsák át a betegekre a hosszú lefolyású betegségek, például a rák és a cukorbetegség kezelési költségeinek egy részét, emeljék a fogyasztási adót, miközben megmaradna a gazdagokat védő adóplafon. „Tíz év megszorítás áll előttünk” – ígérte leplezetlen hévvel Jacques Attali, a néhai szocialista elnök, Francois Mitterand különleges tanácsadója, akit, mérget vehetünk rá, a megszorítások személy szerint elkerülnek.

Legutóbb október 7-én egy középiskolás tüntető így magyarázta a mozgalom értelmét: „Először átesünk egy kiképzésen: ez az iskola. Utána dolgozunk: ez keményebb. Azután pedig a nyugdíj: a kárpótlás. Ha elveszik a kárpótlást, mi marad nekünk?” A liberálisok élcelődnek ezeken a fiatalokon, akik szokatlan módon aggódnak a nyugdíjuk miatt. Nem mérlegelik, hogy szorongásuk valójában vádirat az ellen a politika ellen, amelyet harminc éve folytatnak, s amely ehhez a reménytelen jövőhöz vezetett. A tüntetések és a sztrájkok e sors megfordításának legjobb eszközei.

Serge Halimi

Terbe Teréz

Megosztás