Madrid, Athén, Bukarest, Párizs – a tömegmegmozdulások mély társadalmi elégedetlenségről tanúskodnak, arról, hogy az emberek többsége változásra vágyik. De a jövő társadalma még homályban van, és nem született meg olyan kiforrott politikai stratégia sem, amely célba vihetne. El kell tehát halasztani a változás lehetőségét, mondván, a feltételek még nem érettek? Vagy meg kell próbálni, hiszen a „lehetetlen is megtörténik”?

A megszorító politikák ellen Európa-szerte kirobbant tiltakozási mozgalmak – Franciaországtól Görögországig, vagy kisebb mértékben Olaszországtól Írországon át Spanyolországig – két egymástól eltérő vízióról tanúskodnak. A hatalom és a média által kreált verzió a válság depolitizált magyarázatán nyugszik: a kormányok által elfogadott és bevezetett megszorító költségvetési intézkedéscsomag nem politikai döntés eredménye, hanem pusztán technikai válasz a pénzügyi kényszerhelyzetre. Ez megfelel a józan paraszti észnek is: ha stabilizálni kívánjuk a gazdaságot, meg kell szorítanunk a nadrágszíjat. A másik történet a sztrájkolóké és a tüntetőké: szerintük a gazdasági szigor diktálta intézkedések csak eszközök a tőke kezében, hogy a jóléti állam utolsó maradványait is felszámolják. Az első esetben a Nemzetközi Valutalap semleges szereplőként jelenik meg, amely a szívén viseli a rend és a fegyelem visszaállítását, míg a második olvasatban most sem más, mint a túlburjánzott pénzügyi szektor egyik támasza.

Bár mindkét magyarázatban megtaláljuk az igazság csíráit, szembe kell néznünk azzal, hogy mindkettő alapvetően téves. Az európai vezetők stratégiája egyértelműen nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a hatalmas költségvetési hiány nagyrészt a bankok megmentésébe ölt tízmilliárdok eredménye, és hogy például az Athénnak felajánlott hitelt elsősorban arra fordítják, hogy kifizessék az adósságot a francia és német bankoknak. A Görögországnak nyújtott európai segítség célja mindössze az, hogy megmentsék a magánbankokat. Másrészt viszont az elégedetlenkedők érvrendszere újból rámutat a kortárs baloldal szegénységére: egyetlen szó sem esik a kialakítandó jövőről, csak és kizárólag a megszerzett szociális vívmányok leépítése ellen harcolnak. Napjaink társadalmi mozgalmainak utópiája már nem beszél a rendszer megváltoztatásáról, csak önmagát akarja meggyőzni arról, hogy a jóléti állam fenntartása lehetséges. Ez a defenzív pozíció egy igen nehezen cáfolható megállapításhoz vezet: ha továbbra is a globalizált kapitalizmus rendszerének börtönében akarunk maradni, akkor nincs is más választásunk, mint hogy elfogadjuk azokat az áldozatokat, amelyeket a dolgozóktól, a diákoktól, a nyugdíjasoktól elvárnak.

A jóléti állam évtizedeiben a költségvetési megszorítások mindig mérsékeltek maradtak, és mellettük állt az ígéret, hogy hamarosan vissza fogunk térni a dolgok normális rendjéhez. Most viszont az állandósult rendkívüli állapot korába léptünk. Egy új kor, mely egyre drasztikusabb megszorításokat ígér: az egészségügy, a nyugdíj, az oktatás egyre gyorsabb leépítését, és persze az ideiglenes, bizonytalan munkaszerződések és munkakörülmények általánossá válását. A szakadék szélén a baloldalnak vállalnia kell végre a kihívást, hogy megértesse: a mostani gazdasági válság elsősorban politikai válság – kialakulásában nincsen semmi „természetes”, hiszen a jelenlegi rendszer kimondottan politikai döntések sorozatából ered –, és meggyőződéssel kell hirdetnünk azt is, hogy e rendszer, míg keretei között maradunk, olyan kvázi-természeti logikának engedelmeskedik, amelynek nem fütyülhetünk a szabályaira, hacsak nem akarunk egy valódi gazdasági katasztrófát előidézni.

Illúzió lenne azt gondolni, hogy az állandósult válság csak mérsékelt következményekkel jár majd, és az európai kapitalizmus továbbra is garantálja a megfelelő életszínvonalat a népesség többsége számára. És milyen furcsa elképzelés az a „radikalizmus”, amely egyedül a körülmények kedvező alakulásában bízik, hogy csökkentse a válság hatásait... Bizonyára nem az antikapitalisták hiányoznak. Valósággal dúskálunk azokban a beszámolókban, amelyek a kapitalizmus rémtetteit mesélik el nekünk: naponta jelennek meg újságokban beszámolók, televíziós riportok, bestsellerek gyárosokról, akik tönkreteszik a környezetet, korrupt bankárokról, akik bónuszokon híznak, miközben bankjuk szipkázza a közpénzt, és ruhaipari beszállítókról, akik gyerekeket dolgoztatnak napi tizenkét órában. Hiába olyan pontosak és kifejezőek ezek a beszámolók, valódi élük nincs, hiszen sohasem vonják kétségbe a liberális demokrácia rendszerét, amelyben a kapitalizmus kifejti pusztítását. A bevallott-bevallatlan cél – a média, a törvényhozók, a becsületes rendőri vizsgálatok nyomására – mindig a kapitalizmus megrendszabályozása, de óvakodunk megkérdőjelezni a burzsoá jogállam egészének intézményrendszerét.

A forradalom… igen, de csak távolból

Itt látszik, hogy a marxi analízis megőrizte frissességét, jobban, mint valaha. Marx számára a szabadság kérdése nem elsősorban a politikai szférában dől el, amelyre hivatkozva a nemzetközi szervezetek manapság megítélnek egy-egy országot, hogy például szabadok-e a választások, függetlenek-e a bíróságok, tiszteletben tartják-e az emberi jogokat. A valódi szabadság kulcsát a társadalmi viszonyok „apolitikus” hálózatában kell keresnünk inkább, a családtól a munkáig, ahol nem valamilyen politikai reform hozza el a szükséges változásokat, hanem a társadalmi kapcsolatok átalakulása a termelés eszközeiben.

Valójában sohasem kérdeznek meg egy választót arról, hogy szerinte kinek milyen tulajdona legyen, vagy arról, hogy mi a véleménye a munkahelyeken uralkodó igazgatási szabályokról. Felesleges abban reménykedni, hogy a politikusok majd elfogadják a demokratikus szabályok kiterjesztését olyan területekre, ahol ezeket nem szokás alkalmazni – hogy csak egy példát mondjunk: lehessen „demokratikus”, az állampolgárok ellenőrzése alatt működő bankokat alapítani. Ezen a területen a radikális átalakítás túlmutat a törvényes jogok körén.

Természetesen előfordul, hogy a demokratikus eljárásmódok szociális jogok kivívásához vezetnek. De a változások akkor is természetszerűleg a burzsoá állam gépezetének részévé válnak, amelynek a legfontosabb szerepe, hogy biztosítsa az optimális feltételeket a tőke újratermelődéséhez. Két fétissel kell tehát párhuzamosan leszámolnunk: a „demokratikus intézményekével” egyrészről, másrészről negatív párjával, az erőszakkal.

A marxista osztályharc kifejezés lelkét jelenti, hogy a „békés” társadalmi élet nem jelent mást, mint az uralkodó osztály – ideiglenes – látványos győzelmét. Az elnyomottak szemszögéből az államnak mint az uralkodó osztály elnyomó apparátusának létezése, maga az erőszak. A liberális hiszekegy, amely szerint az erőszak sosem legitim, de néha szükséges, nem ad választ a legfontosabb problémákra. A radikális és felszabadító perspektívából ennek a tételnek a megfordítására van szükség: az elnyomottak által elkövetett erőszak mindig legitim, hiszen elnyomott helyzetük erőszak eredménye, viszont sohasem szükséges: a választás a között, hogy egy bizonyos ellenséggel szemben erőszakhoz forduljunk-e vagy sem, mindig kizárólag stratégiai döntés.

A gazdaságban most tapasztalható rendkívüli állapotban szembeötlő, hogy itt nem valamiféle vak pénzügyi történésről van szó, hanem a közhatalom és a pénzügyi intézmények által alaposan megfontolt és végiggondolt stratégiai beavatkozásról, amelynek célja a válság megoldása a saját eszközeikkel és a saját hasznukra. Hogyan lehet ilyen körülmények között, lemondani az ellentámadás megtervezéséről?

Ezek a megfontolások csak hozzájárulnak a radikális értelmiség elbizonytalanításához. A kényelmes és védett életük falai mögött dolgozzák ki a katasztrófaelőrejelzéseket, főleg azért, hogy megvédjék a saját mostani életszínvonalukat. Sokuknak jobb – ha már mindenképpen kell a forradalom –, ha az valahol távol, mondjuk Kubában, Nicaraguában vagy Venezuelában történik, hogy megmelengesse érző szívüket, de mégse veszélyeztesse féltve őrzött karrierjüket. A fejlett ipari országok jóléti államának összeomlásával e radikális értelmiségiek számára eljött az igazság órája: mindig is valódi változást kívántatok, hát most itt van, ha akarjátok.

Ebben a rendkívüli állapotban a radikális baloldal végre felhagyhatna a türelmes szellemi munkával, amelynek soha sincs azonnali gyakorlati következménye, de nem valószínű, hogy ez megtörténik. Pedig lassan eltűnik magának a gondolkodásnak a valódi funkciója. Nem egyszerűen javaslatokat kellene tenni a „társadalom” – azaz a tőke és az állam – problémáira, hanem elgondolkodni azon, ahogy ezek a problémák felvetődnek, azaz úgy rákérdezni egy problémára, ahogyan az jelentkezik.

Az 1968 utáni kapitalizmus utolsó szakaszában maga a gazdaság – azaz a piaci logika és a verseny – jelent meg a hegemonikus ideológia képében. Az oktatásban például az iskola egyre kevésbé testesít meg egy, a piactól többé-kevésbé független, az állam által fenntartott, a felvilágosodás értékein – szabadság, egyenlőség, testvériség – alapuló közszolgáltatást. A liturgikus „minél kevesebb költség, minél nagyobb hatékonyság”-formula értelmében az oktatást elárasztják a köz- és a magánszféra partnerségén alapuló különböző képzési formák. A politikában a választási rendszerek, a hatalom létrehozói és legitimációs eszközei mára egyre inkább a szabad vállalkozás modellje szerint működnek: a választás kereskedelmi tranzakcióként jelenik meg, a választó azt a terméket „vásárolja meg”, amely a szemében a legalkalmasabbnak tűnik a társadalmi rend fenntartására, a bűnözők megbüntetésére és így tovább.

Ugyannak az elvnek a jegyében a valaha kizárólagos közhatalmi funkciók, mint például a büntetésvégrehajtás a börtönökben, privatizálhatóvá váltak. A hadsereget sem sorkatonák alkotják már, hanem zsoldosok, és az állami bürokrácia is elvesztette hegeli univerzális karakterét, ahogy a Berlusconi-féle apparátus jóllakott önelégültsége mutatja. A mai Olaszországban a burzsoázia közvetlenül irányítja a törvényes hatalmat, amelyet minden erkölcsi fenntartás nélkül nyíltan zsákmányol ki a saját érdekei szerint. Mindez egészen a párkapcsolatokig elér, ahol lassan szintén a piaci törvények uralkodnak: a „speed dating”, az internetes ismerkedés, a házassági ügynökségek, a leendő partnereknek javasolt különféle szolgáltatások, amelyek arra késztetik őket, hogy egymást mint árukat kezeljék, és kereskedniük kell a tulajdonságaikkal, kiválasztaniuk a legjobb fotóikat.

Ebben a helyzetben a radikális társadalmi változásnak még a gondolata is egy soha meg nem valósuló álomnak tűnik. De éppen a dolog utópisztikussága állít meg minket egy pillanatra és késztet gondolkodásra. A válaszvonal aközött, ami lehetséges és ami nem, ma igen érdekes: ugyanaz a túlzás jellemzi mindkét oldalt. Egyrészről ami a szabadidős tevékenységet és a technológiát illeti, állandóan azt nyomják az arcunkba, hogy semmi sem lehetetlen: a szexuális szolgáltatások igen széles skáláját élvezhetjük, mint ahogy letölthetőek a zeneszámok, a filmek, a televíziós sorozatok végtelen archívumai, sőt még az űrben is utazhatunk (ha milliárdosok vagyunk). Azt is megígérték nekünk, hogy a közeli jövőben lehetőségünk lesz a génmanipuláció révén pszichikai vagy fizikai tulajdonságaink kicserélésére is. Még a halhatatlanság techno-gnosztikus álma is karnyújtásnyira van az identitásunk merevlemezre menthető szoftverré alakításával.

Ezzel szemben mára a gazdaság és a társadalom területén korunkban egyeduralkodóvá vált a meggyőződés, hogy az emberiség elérte teljes érettségi fokát, így le kell mondani az utópiákról és végre el kell fogadni a valóság (értsd: a kapitalista valóság) kényszereit a vele járó sok abszurdummal együtt. „Nem lehet” – ez lett a legfontosabb hittétel: „képtelenek vagytok elköteleződni kollektív nagy cselekedetek mellett, amelyek amúgy is totalitárius terrorba torkollnak; képtelenség fenntartani a jóléti államot anélkül, hogy el ne veszítenétek versenyképességeteket és ezzel gazdasági válságot okoznátok; képtelenség elszakadni a globális piacoktól, anélkül, hogy ne váljon országotok Észak-Koreává”. Az ökológia, ideologikus változatában még hozzátesz ehhez a tilalmi listához mesebéli számadataival: állítsuk meg a klímaváltozást, ne többet két Celsius-foknyi felmelegedésnél, amelyek persze szakértői véleményeken alapulnak.

„A lehetetlen is megtörténik”

Ma az uralkodó ideológia azon fáradozik, hogy meggyőzzön minket a radikális társadalmi változásnak, a kapitalizmus megdöntésének, a valódi, nem a korrupt parlamenti színjátékon alapuló demokrácia megteremtésének lehetetlenségéről, mindeközben még az is sikerül neki, hogy láthatatlanná tegye az antagonizmust, amely kettészeli a társadalmunkat. Ezért azután Jacques Lacan az ideológiai korlátok ledöntése érdekében a régi „mindent lehet” jelszót a visszafogottabb „a lehetetlen is megtörténik” megállapítással váltotta fel.

Evo Morales Bolíviában, Hugo Chavez Venezuelában vagy a nepáli maoisták nem felkelés útján, hanem törvényes választásokon kerültek hatalomra, helyzetük mégis ugyanúgy „objektíve” reménytelen: a történelem folyása ellenében akarnak haladni és ebben a küzdelmükben nem támaszkodhatnak semmiféle „objektív tendenciára”. Minden, amit tehetnek, hogy improvizálnak olyan helyzetekben, amelyekből szemmel láthatóan nincs kiút. De nem éppen ez ad különös szabadságot a kezükbe? Mi itt a baloldalon nem ugyanebben a cipőben járunk?

Mostani helyzetünk éppen ellentétes a huszadik század elejének állapotával, amikor a baloldal tudta, mit kellene tenni, de ki kellett várnia a megfelelő pillanatot, hogy terveit meg is valósítsa. Manapság egyáltalán nem tudjuk, mit kellene tennünk, mégis azonnal cselekednünk kell, mert a bénultságunk hamarosan katasztrofális következményekkel járhat. Még inkább, mint valaha, arra vagyunk kényszerítve, hogy úgy éljünk, mintha szabadok volnánk.

A szerző filozófus, a Living in the End Times című mű szerzője (London, Verso, 2010).

Fordította: Balázs Gábor