hu | fr | en | +
Accéder au menu

Jó szó a magyarokhoz, akiknek van fülük a hallásra

JPEG - 17.4 kio

A november elején tartott „Hogyan lettünk szegények” című konferencián ismerkedtünk meg a Le Monde diplomatique szlovák kiadásának, a JeToTakinternetes lap munkatársaival, és úgy döntöttünk, hogy rendszeresen közlünk tőlük cikkeket. Elsőként a még májusban megjelent „Jó szó a magyarokhoz” című cikket választottuk, hiszen közvetlenül szólít meg minket és kér fel határon átívelő együttműködésre saját soviniszta honfitársaink lármája ellen. Ne maradjunk elszigeteltek, nem vagyunk egyedül. Kezet rá!

JPEG - 499.5 kio

Drága magyar barátaim! Nyílt levelem címében Michal Miloslav Hodža (1) 1847-ben írt híres pamfletjére utalok, amelyben föl szerette volna ébreszteni az eltunyult (egykedvű) szlovák társadalmat, megpróbált párbeszédet folytatni vele és együttműködésre serkenteni. Akárcsak neki, nekem is fő célom az egyenesség és a jogi egyenlőség. Jó szóval fordulok Önökhöz, mert a jó szó emeli az emberi méltóságot és vitézi rangra emeli a párbeszédet.

A jó szóból sohasem elég, és tudom, közös történelmünkben nem gyakran éltünk vele. Pedig ha nem pazarolnánk időnket és energiánkat az elszenvedett sérelmek sorolására, hanem együttélésünk kellemes pillanataira összpontosítanánk, biztosan eszünkbe jutnának kapcsolataink kellemes eseményei is. Lehet, hogy nincs belőlük sok, de ezekre a pozitív példákra lehet alapozni egy optimistább jövőt. Az ellenségesnek tűnő nemzeteknek, mint például az angol és ír, orosz és lengyel, görög és török vagy japán és kínai, el ismerniük: kapcsolataikban nemcsak a viszály és az erőszak volt jelen, hanem voltak fényes pillanatok is, amikor a felszínre kerül a jó, a legjobb, ami bennünk van. Emlékezzünk e szavakra, amikor a nacionalisták mindkét oldalon hangos gyűlöletkoncertet adnak.

Senki nem törölheti ki történelmünkből, hogy itt együtt alapítottunk és építettünk városokat, együtt védtük Európát a töröktől, együtt véreztünk ki a népek által támogatott II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában. Többet kellene emlékeznünk Matej Bel (2) nagy jelentőségű szlovák tudós üzenetére, aki a 18. század elején erőfeszítéseket tett a két nép kölcsönös megértéséért. Jobban kellene értékelnünk a nagy magyar államférfi, Deák Ferenc tevékenységét, aki a 19. század hatvanas éveiben igyekezett megegyezni a szlovákokkal, de a mindkét oldalon lévő nacionalisták visszautasították elképzeléseit.

Új jelképek kellenek az együttműködéshez, és szükség van sokkal több őszinteségre is.

Mindig védelmeztem – és védelmezni is fogom – Önöket a nacionalista támadásoktól. Nagyon jól tudom, hogy kisebbségben élni, bármilyenben, bizonyos körülmények között átkozott dolog.

A mi és az Önök (közös) drámaírója, Madách Imre írja Az ember tragédiájában (XI: szín): „… Én társaságot kívánok helyette, Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt, Közös erővel összeműködik.” Az olyan „hazafogalom”, amely csak előítéletekből táplálkozik s csupán a szűkkeblűség tart össze, mindig távol állt tőlem. A haza nem kizárólag „egyenes és öntudatos szlovák nők és férfiak konkrét társadalma”, azt nem egyedül „az államalkotó nemzet” képezi, mint ahogy azt botor módon mondta Fico, kirekesztvén Önöket. Vallom: az én hazámnak Önök is részét képezik, Önök is államalkotók, értéket teremtenek és alakítják közös történelmünket. Büszke vagyok arra, hogy a mi országunkban születtek és éltek egymás mellett olyan hatalmasságok, mint Ján Kollár (3) , Madách Imre, Milan Rastislav Štefaník (4) és Márai Sándor, Alexander Matuška (5) és Fábry Zoltán. Ők valamennyien identitásom részei. Az Önök szabadsága az én szabadságom is, az Önök gondjai az én gondjaim is, az Önök boldogsága az én boldogságom is. De mindezt már el kellett volna mondania a szlovák köztársasági elnöknek mint államfőnek, valamint a miniszterelnöknek, aki Önöktől lojalitást vár, viszont nem oldja meg az Önök legalapvetőbb, mindennapi életüket és jogaikat érintő kérdéseket.

Azok közé az emberek közé tartozom, akik a megértés hídjait igyekeznek építeni a szlovákok és a magyarok között. A híd, amint azt Fábry Zoltán irodalomkritikus szokta mondani, „az etika legmagasabb foka, az emberiesség igaza és szépsége, az emberi találkozások jelképe és valósága”. Polgári kötelességemnek tartom szembehelyezkedni a kormánnyal, amely a 19. század buta nacionalista szavait használva nyílt konfliktusba bocsátkozik a megrettent magyar kisebbséggel. És velem együtt egyre több szlovák érez így, akik elég érettek ahhoz, hogy tudják: aki a mai globalizált világban csak a nacionalizmusra tesz, veszít. Elismerem, hogy a kisebbségnek igénye van – identitásuk megőrzését segítendő – bizonyos dolgokat másként, árnyaltabb módon értelmezni, mint a többségi nemzet tagjainak. Elfogadom, hogy az életérzést nem lehet racionálisan magyarázni. Olyan, mintha azt mondanánk a feleségünknek, hogy ha villában lakik, autóval jár és évente kétszer üdülni megy, nincs joga semmire panaszkodnia, viszonyunk minősége egyáltalán nem fontos. De az, ami engem ma leginkább nyugtalanít, nem a szlovák kormány nacionalista ostorcsattogásának hangja.

Hanem az Önök hallgatása, drága magyar barátaim!

Mondom, nem szeretem a nacionalizmust, de nem csak a szlovákot. Ellensége vagyok mindenféle nacionalizmusnak. A dogmatizált, az ideologizált, a szenvedélytől elborult, saját magában tetszelgő tekintetű egyéneknek, akik harcra buzdítanak bizonyos célokért anélkül, hogy racionálisan felmérnék a valódi értékeket. Meglepő, hogy eme világszemlélettel az Önök „nemzeti társadalmában” nem tudnak nyíltan szembeszállni. Nem könnyű ellenállni a szenvedélynek. Mint ahogy azt közös írónk, a kassai születésű Márai Sándor írta: a szenvedélynek teljesen mindegy a másik fél hozzáállása, érvényre akar jutni, óhaját beteljesíteni, különben nem szenvedély, hanem okos megegyezés lenne. Egyre több és több szlovák nő és férfi személyesen tapasztalja, milyen a tömeg logikájával szemben menni, kiválni belőle és individuális hangot megütni a nacionalizmus ellen. Ez még mindig hálátlan feladat, ezek az önállóan gondolkodók a gyűlölet céltáblájává válnak. Ők azonban nem vágynak hálára. Saját polgári önérzetük hajtja őket. Ezért sem tudom tovább leplezni csalódásomat, hogy míg ezek a személyiségek önként viszik a bőrüket a vásárra, az Önök oldalán nem látok semmi törekvést arra, hogy kijönnének a kényelmes nemzeti csigaházból és világosan elítélnék vagy legalább nevén neveznék a magyar politika színpadán érvényesülő nacionalista tendenciákat.

A saját nacionalistáinkkal nekünk van dolgunk. De ahhoz, hogy közös erőfeszítésünknek megbízható eredménye legyen, szükségünk van az Önök segítségére. Nagyon kevés jelzést kapunk arról, hogy Önök képesek-e és főként hajlandóak-e megzabolázni nacionalistáikat. A szlovák kormány nacionalizmusa nagyon nyugtalanító, de úgy gondolom, a magyar politikai elit nacionalizmusa még előbbre szaladt. A mi országunkat jobban érinti, ezért jobban bántja Robert Fico nacionalizmusa, de nem hunyunk szemet Orbán Viktor nacionalizmusa előtt sem, mert a jövőben még veszélyesebbnek bizonyulhat. Miként lehet, hogy Önök között nem akadt egyetlen magyar értelmiségi sem, aki ezekre a veszélyes tendenciákra nyíltan felhívta volna a figyelmet? Miként lehet az, hogy nem undorodnak attól a szörnyű, 19. századi beszédtől, mely arról hablatyol, hogy csak egy magyar nép van, egy magyar világ van és egy Isten uralkodik a történelem fölött? Mennyire van messze ettől a gondolkodástól az „Ein Volk, ein Reich, ein Führer”? Hova tűntek a magyar liberálisok, akik szembeszállnának ezzel a hamis elképzeléssel és kezébe adnák nemzetüknek a modern Európaiak szótárát?

A szlovák értelmiségiek (a többi európai ország elitjéhez hasonlóan) nagyon érzékenyen reagálnak saját kormányuk minden nacionalista túlkapására, a magyar értelmiség azonban Budapest minden lépéséhez ízléstelen lojalitással viszonyul, szemernyi kritika nélkül. Csendben maradtatok, amikor Németh Zsolt azt mondta: „Magyarország saját magával határos”. Úgy csináltatok, mintha nem hallanátok, amikor a magyar parlamentben a Fidesz frakcióvezetője kijelentette: „A történelmi Magyarország él.” Nem találtatok kivetnivaló abban, amikor Sólyom László akkori köztársasági elnök azt hangoztatta, hogy a szlovák állampolgárságú magyar gyerekeknek idegen nyelvként kellene tanulniuk a szlovákot. Végül is nem akarózik Önöknek megbolygatni a nemzeti társadalmukban már történelmileg leegyszerűsített, politikailag átrajzolt Trianon-mítoszt.

Az ilyen jelek azt bizonyítják, hogy a magyar politika egész skálája a mai napig nem szabadult meg gyarmatosító gondolataitól, hűen tükrözve déli szomszédunk politikai elitjének beállítottságát. Így viszont nem lehet bizalomra alapozott partnerséget folytatni. Nem érdemes Önöket nyugtatgatni és bagatellizálni a magyar nacionalizmust. Önök már nem gyerekek, és mi az Önök barátai vagyunk. A barátoknak viszont nyitottaknak, őszintéknek kell lenniük egymáshoz. Vegyék tudomásul, kérem, hogy a nem egyértelmű szóhasználat levon barátságuk őszinteségéből és végeredményben Önöknek árt. Amikor egy pozsonyi kávéházban találkozunk vagy egy tudományos konferencián beszélgetünk, nagyon jól megértjük egymást. Csakhogy nekünk nem csak gondolati síkon kell egyetértenünk. Nem elég a vulgáris népieskedőket kifigurázni, megmosolyogni, olcsó kritikával illetni. A szlovák–magyar megbékélés a széles tömegek megnyerése nélkül csak illúzió. Ha azt akarják, hogy segítsük ledönteni az előítéleteket, saját maguknak kell jó példával elöl járni és nem nyújtani alibit a szlovák nacionalistáknak a „zsigeri” összeférhetetlenség okán. Magukban kell önvizsgálatot tartaniuk és az eredményt nem eltitkolni előttünk. A bizalom világítótornyai legyenek azon az úton, amin mi közelítünk Önökhöz. Meg kell tenni ezt a jelentős lépést, barátaim! Nem vagyok egyedül, aki erre a gesztusra vár, hogy összeölelkezhessünk és büszkén kimondhassuk:

„Slovensko patrí nám všetkým!” (Szlovákia mindannyiunké!) 

Eduard Chmelar

Léderer Katalin

(1Michal Miloslav Hodža: nyelvész, költő, a 19. század negyvenes éveiben a szlovák nemzeti mozgalom jeles ideológusa és szervezője, a szlovák irodalmi nyelv egyik atyja.

(2Matej Bel: szlovák, német, magyar nyelvészettel foglalkozott a 18. század első felében.

(3Ján Kolár: szlovák politikus, költő, történész, szláv ideológus.

(4Milan Rastislav Štefaník: Csehszlovákia létrehozásán munkálkodó politikus (†1919).

(5Alexander Matuška: az újabb szlovák irodalomkritika és esszéírás kiemelkedő alakja (†1975).

Megosztás