Példátlan kampányt indított a pénzügyes lobbi a kötelező magánnyugdíjpénztárak megszüntetése ellen. A kampány azért példa nélküli, mivel jó nevű és eddig megbízható lapok is elfogult, félreinformáló cikkek sorát tették közzé, és ezzel próbálják maguk mellé állítani a közvéleményt. Elhallgatják, hogy egy hosszú távú, ellenőrizhetetlen ígéret – a pénztártagok a saját befizetéseik befektetéseiből nagyobb nyugdíjat kapnak majd, mint az állami elosztó-kirovó rendszerből kapnának – ellenében a kötelező pénztárak jelene és valóságos hatása a költségvetési hiány és az államadósság szisztematikus növelése. Példátlan a kampány azért is, mivel arra épít, hogy a kormány lejáratásának olyan lelkes hívei vannak, akik elnézik, ha olyan témában szólítják meg őket, amely csak félretájékoztatás árán védhető. A pénzügyes lobbin kívül nincs más csoport, amelynek előnyös lenne a kötelező pénztárak fennmaradása. A kampány azért is példátlan, mert látszik, hogy a témát napirenden kívánják tartani azzal számolva, hogy egy ígérettel nem lehet vitába szállni. Pedig a pénzügyi kérdéseknek nem szabadna „lila ködbe” veszni, elvárható, hogy mind többen átlássák és megértsék őket, hiszen a sorozatos buborékok és pénzválságok egyik oka a pénzügyi szektor túlburjánzása. Ne áltassuk magunkat: a kötelező pénztárak ennek a káros rendszernek a szüleményei.

Kun János már 2006-ban egyértelműen a kötelező pénztárak megszüntetése mellett foglalt állást, de az akkori kormány az észérvek ellenére sem volt hajlandó a pénzügyi lobbi érdeke ellen tenni. Kár!

Egy kis történelem

A nyugdíj fogalma az urbanizációhoz kapcsolódik. A vidéki társadalmakban, ahol a családokban több generáció élt együtt, a már nem munkaképes öregekről a család természetes kötelessége volt gondoskodni, s a család nélkül maradt öregeket a faluközösség látta el. Az első nyugdíjakat a középkori városokban a céhek fizették: tagjai támogatták a már nem munkaképes tagokat abban a reményben, hogy majd ők is kapnak segítséget. Ezután alakították ki a főleg kereskedelmi vállalkozások által fizetett nyugdíjakat. Ezeket a vállalásokat nyilvántartották a cégek könyveikben, és csak azokra a munkavállalókra vonatkoztak, akik hosszú ideig a cégnél dolgoztak, s onnan mentek nyugdíjba. Ha a cég csődbe ment, a nyugdíj megszűnt. Ezt követték a munkásság szélesebb körére kiterjedő vállalati vagy ágazati nyugdíjak. Vagy a vállalatoknak kellett kifizetni, vagy egy, a vállalatoktól független nyugdíjalapnak. Utóbbiak a vállalatok vagy/és a munkavállalók által kötelezően fizetett, általában a munkaadó által levont járulékot befektették, tőkésítették, és a nyugdíjba vonulás után életjáradékot fizettek. Ezzel párhuzamosan megjelentek az állami nyugdíjak is, az első a 18. század végén az Egyesült Államokban a veterán katonák számára.

Az első általános állami nyugdíjrendszert 1889-ben Németországban Bismarck kancellár alapította. Előbb az alkalmazottakra terjedt ki, később a munkavállalók teljes köre csatlakozott. A munkavállalók és a munkáltatók által kötelezően fizetett járulékok egy állami alapba kerültek, amelyből a munkában töltött évek és a keresetek arányában fizettek nyugdíjat. A rendszer célja, hogy az aktív életkorban elért életszínvonalhoz közeli életvitelt nyújtson idős korban. Ez a nyugdíj előtti kereset 65-70 százalékát – szakkifejezéssel helyettesítési rátát – jelenti. Ezen az elven működő nyugdíjrendszert vezettek be Európa legtöbb országában, köztük Magyarországon, valamint az Egyesült Államokban és a latin-amerikai országokban.

Az állami nyugdíjrendszer másik koncepciója Angliában született, és Sir William Beveridge brit közgazdász nevéhez kapcsolódik. Javaslatára az öregkori szegénység leküzdésére 1911-ben bevezették az adóbevételekből fedezett, csak a minimális megélhetést fedező járadékot a 65 éven felüli népesség számára. Az Egyesült Királyság mellett ezt a rendszert alkalmazzák például Hollandiában és Ausztráliában.

A rendszernek két változata létezik: az egyikben mindenkinek adnak nyugdíjat, aki bizonyos ideig az országban élt, a másikban csak a rászorultaknak. E koncepció szerint az aktív korban elért életszínvonal biztosítása nem az állam feladata, hanem munkahelyi, ágazati megállapodásoké, illetve az egyéni megtakarításoké. A Beveridge-féle nyugdíjrendszert alkalmazó országokban terjedtek el legnagyobb mértékben a pénzügyi szolgáltatók által működtetett nyugdíjalapok, de azokban az országokban is ez működik, amelyekben a bismarcki nyugdíjrendszer erősen degresszív: csak az alacsony jövedelműeknek garantálja a megfelelő megélhetést nyugdíjaskorban, például az Egyesült Államokban. Az ilyen rendszereket az országok adókedvezményekkel segítik, az állam felügyeli őket, és sok országban garanciarendszerek is működnek.

Különböző rendszerek: előnyök, hátrányok

A nyugdíjrendszerek többféleképpen csoportosíthatók. Az egyik szerint a rendszer lehet felosztó-kirovó (angol elnevezése pay-as-you-go, németül Umlagesystem) vagy tőkefedezeti. Előbbinek nincs tőkéje, a nyugdíjakat az aktív nemzedék befizetéseiből fizetik ki. A tőkefedezeti rendszer viszont tőkét gyűjt, s a nyugdíjakat ebből a tőkéből és hozamából fizetik.

A másik csoportosítás szerint a rendszer lehet járulékkal meghatározott vagy járadékkal meghatározott. A járulékkal meghatározott rendszerekben a nyugdíjjárulék, illetve a tőkefedezeti rendszerekbe fizetett megtakarítás a biztos, s a majdani nyugdíj nagyságára vonatkozóan nincs ígéret, az a befektetett tőke hozamától, illetve attól függ, hogy a nyugdíjba vonuláskor milyen feltételekkel lesz járadékra váltható a tőke. A járadékkal meghatározott rendszerekben az a biztos, hogy mennyi lesz a nyugdíj, ez általában az utolsó évek keresetétől vagy az életkeresettől, valamint a munkában töltött évektől függ. A fizetendő járulék nagyságát az határozza meg, hogy a jelenlegi nyugdíjak kifizetéséhez mennyi pénzre van szükség. A felosztó-kirovó rendszerek általában járadékkal meghatározottak, a tőkefedezeti rendszerek járulékkal.

A járadékkal meghatározott rendszerek nem biztos, hogy adni tudják az ígért járadékot. Ha a nyugdíjasok és az aktív dolgozók aránya romlik, tehát több nyugdíjast kell eltartaniuk az aktívaknak, vagy a nyugdíjjárulékot kell emelni, vagy a költségvetésből kell pótolni a nyugdíjalapot, ami az adóemeléseken keresztül ugyancsak az aktív dolgozókra hárít többletterhet. Másik megoldás, hogy a járadékot csökkentik. A kormányzatok általában mindkét megoldáshoz folyamodnak: növelik a nyugdíjkorhatárt, csökkentik a helyettesítési rátát, kisebb mértékben emelik a már nyugdíjban lévők járandóságát.

A járulékkal meghatározott rendszerekre is negatív hatást gyakorol a kereső-eltartott arány változása. Ha a várható életkor növekszik, a felhalmozott tőke életjáradékra váltásakor a járadékszolgáltatónak azzal kell számolnia, hogy hosszabb ideig kell folyósítania a járadékot, ezért alacsonyabb járadékot állapít meg. Továbbá: a nyugdíjasok folyamatosan felélik az aktív életükben felhalmozott pénzügyi vagyont: a vagyont (részvényeket, kötvényeket, esetleg ingatlant) átadják, eladják az aktív dolgozóknak, akik megtakarítanak nyugdíjaséveikre. Ha az aktívak és a nyugdíjasok aránya változatlan, a nyugdíjasok folyamatosan annyi vagyont kínálnak eladásra az aktívak számára, mint amennyit az aktív dolgozók nyugdíj-megtakarításra kívánnak fordítani. Ha az arány romlik, tőketúlkínálat keletkezik, ami a vagyon leértékelődésével jár, tehát a nyugdíjasok vagyona kevesebbet ér, aminek alacsonyabb nyugdíj a következménye. A megtakarítások nagyobb hányadát kell fogyasztásra felhasználni, kevesebb marad beruházásokra.

A járulékkal és a járadékkal meghatározott rendszerek különböző számítás alapján határozzák meg a nyugdíjat. Mégis: ha a nyugdíjasok és az aktív dolgozók aránya változatlan és a két rendszer ugyanolyan helyettesítési rátát céloz meg, ugyanannyi aktívkori befizetés hasonló nagyságú járadékot nyújt. Lehet, hogy a befizetések befektetése magasabb hozamot eredményez, mint a járadékkal meghatározott rendszerben a befizetések átlagbér-növekedési indexnek vagy az inflációnak megfelelő valorizálása, s a tőkésített rendszereknek magasabbak a költségei. A nyilvántartások költségei mellett (ami a felosztó-kirovó rendszereknél is követelmény) jelentkeznek a vagyonkezelés és a járadékszolgáltató költségei, valamint a járadékszolgáltató kockázatai miatt felmerülő kiadások. A tőkefedezeti rendszerek kevésbé kiszámíthatók. A tőzsdei árfolyamok mozgásának – különösen egy válság előtti buborékképződés, majd a válság idején – az lehet a következménye, hogy aki véletlenül olyan évben megy nyugdíjba, amikor az árfolyamok alacsonyak, fele annyi nyugdíjat kap, mint aki néhány évvel korábban vagy később éri el a nyugdíjkorhatárt. Tőkefedezeti nyugdíjrendszert alkalmazó országokban válság idején, amikor a pénzügyi vagyon leértékelődik, sokan elhalasztják nyugdíjba vonulásukat. Ez a fajta beavatkozás az emberek magánéletébe a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben elképzelhetetlen, emellett fokozza a válság idején különben is fellépő munkapiaci problémákat. Meglepetések persze a felosztó-kirovó rendszerben is érhetik az embert, ha módosítják a nyugdíjtörvényt. A változtatások azonban általában évek múltán lépnek hatályba, az érintettek fel tudnak készülni a változásra.  Minél magasabb az ország politikai kultúrája, annál több a változásra hagyott idő.

A tőkefedezeti rendszerek mellett azzal szoktak érvelni, hogy ebben a rendszerben ténylegesen felhalmozott vagyon van, míg a felosztó-kirovó rendszer csak ígéretet ad. Látnunk kell azonban, hogy bármennyire megjelenik a felhalmozott vagyon a kimutatásokban, az is csak ígéret. Állampapír esetén az állam ígéri, hogy lejáratkor kifizeti a tőkét és a kamatokat. Vállalati kötvény esetén a vállalat ígéri ugyanezt. Bankbetétnél a bank ígéri, hogy majd fizetni tud. Részvény esetén a részvénytársaság ígéri, hogy nyereséges lesz. A felhalmozott vagyon azonban tényleges előny, ha az ország tőkehiányos: az a tőke, amit a nyugdíjrendszer felhalmoz, segítheti az ország fejlődését.

A tőkefedezeti rendszerek előnyeként azt is említik, hogy – mivel ezek járulékkal meghatározottak – automatikusan, politikai beavatkozás nélkül garantálják a nyugdíjrendszer egyensúlyát, a felosztó-kirovó rendszer viszont a politika játéktere: a nyugdíjasok szavazatának megnyeréséért a rendszer fenntarthatatlanná válik, s az egyensúly kényszerű megteremtése politikai népszerűségvesztéssel jár. Látni kell azonban, hogy ha egy tőkefedezeti rendszer nem jól teljesít, ott sem kerülhető meg az állam felelőssége, különösen, ha kötelező a részvétel a rendszerben. A rendszerek ugyanis államilag szabályozottak, s az érintettek úgy vélhetik, hogy a rossz teljesítmény a rossz állami szabályozás következménye. Ráadásul rossz teljesítmény esetén belép az állami garancia, ami ugyanúgy többletterheket ró az aktív dolgozókra, mint a felosztó-kirovó rendszer. Emellett: ha a tőkefedezeti és a felosztó-kirovó rendszer egymás mellett él, az utóbbiban továbbra is folyhat a felelőtlen költekezés. A rendszer fenntarthatósága a politikai kultúrától függ, nem attól, van-e tőkefedezete.

Chile forradalmat csinál

A chilei nyugdíjrendszer 1924-ben alakult, foglalkozási csoportonként különböző járadékkal meghatározott tőkefedezeti rendszerek jöttek létre. A nyugdíjalapok tőketartaléka a túlságosan szigorú szabályozás és a befizetésekkel nem arányos nyugdíjak miatt 1952-re elfogyott, ezért felosztó-kirovó rendszert vezettek be. Ez a kezdeti években a kedvező demográfiai viszonyok miatt tisztes nyugdíjat biztosított, és még többletet is termelt, amit a költségvetés „kamatoztatott”. A hetvenes évekre azonban a kereső-eltartott arány romlott, s mivel a nyugdíj meghatározásában csak az utolsó néhány év keresete játszott szerepet, a fiatalabbak mindinkább eltitkolták jövedelmeket. Aki bevallotta, a hetvenes évek elején 50 százalékos nyugdíjjárulékot fizetett. 1979-ben jelentős nyugdíjreformra szánta el magát a kormány. Felemelték a nyugdíjkorhatárt, és megszüntették azt a gyakorlatot, hogy a nyugdíj meghatározásánál csak a munkában töltött utolsó évek keresete számít. A nyugdíj-terhek felére csökkentek, és 20 százalékos nyugdíjjárulékkal a rendszer fenntarthatóvá vált.

A rendszer átalakítói ekkor már hátradőlhettek volna, de nem ez történt, a reformot folytatták. 1981-ben létrehozták a kötelező tőkefedezeti magánnyugdíjrendszert. Az átlépés a már munkaviszonyban állóknak önkéntes volt, de az újonnan munkába állóknak kötelezően csatlakozniuk kellett egy nyugdíjalaphoz. Aki önkéntesen csatlakozott, annak a továbbiakban csak a tőkefedezeti alapba kellett fizetnie, mégpedig 10 százalékot, a korábbi 20 százalék helyett. Nem csoda, hogy tömeges volt az áttérés, amit a rendszer megalkotói óriási sikernek könyveltek el. Gyakran előfordult a világban, hogy egy tőkefedezeti nyugdíjrendszerből felosztó-kirovó rendszer lett, fordítva azonban nem. Chile forradalmat csinált! De miért volt szükség a forradalomra? A válaszhoz kicsit vissza kell mennünk az időben.

Az USA külügyminisztériumában 1953-ban arra a következtetésre jutottak, hogy a chilei gazdaság fejlődésének jót tenne, ha chilei diákok tanulnának a University of Chicago közgazdasági karán, a neoliberális gazdaságpolitika fellegvárában, ahol a később Nobel-díjas Milton Friedman is oktatott. Az USA chilei nagykövetsége kapcsolatba lépett a Santiagói Közgazdasági Egyetemmel, ahol köszönettel vették a felajánlást, hogy a Ford Alapítvány ösztöndíjakat ad közgazdászhallgatóknak egyesült államokbeli továbbképzésre, de bele akartak szólni, mely egyetemeken. Megkeresték a katolikus egyetemet, ahol kapva kaptak a felajánláson. Még nem volt közgazdasági tanszékük, s így megalapíthatták. 1970-ig, a program befejezéséig száz chilei diák tanult közgazdaságtant Chicagóban, és a katolikus egyetem közgazdasági tanszékének szinte valamennyi oktatója ott végzett. A neoliberális chilei közgazdászok 1973-ig nem kaptak vezető kormányzati pozíciókat, a baloldali Allende-kormányt megdöntő katonai puccs után azonban vezető szerephez jutottak. A neoliberális gazdaságszemlélet az állam szerepét a lehető legkisebbre kívánja korlátozni, ebbe a szemléletbe kitűnően illett a nyugdíjrendszer privatizálása.

A felosztó-kirovó rendszerből a tőkefedezetire való áttérés azt jelenti, hogy az a generáció, amelyik az áttérést végrehajtja, kétszer fizet. Tőkét gyűjt saját jövőbeli nyugdíjára, s közben eltartja a már nyugdíjas korosztályt. Ezt a szabályt kétféleképpen lehet megkerülni: vagy megvonják a nyugdíjakat, vagy a nyugdíjasok eltartására az állam hiteleket vesz fel.

A katonai junta nem kerülte meg a szabályt, a már nyugdíjasok járandóságát a folyó költségvetésből fedezte, és a költségvetésnek emellett is többlete volt. Ehhez a katonai junta utáni kormányok is tartották magukat, valószínűleg olyan erős befolyást szerzett az országban a neoliberális gondolkodás. Chile egyébként remek gazdasági számokat produkál, jelenleg a világ egyik legkevésbé eladósodott országa. A szegénységet azonban nem sikerült felszámolnia, s ennek is tulajdonítható, hogy a tőkefedezeti rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az alacsony bérek, a magas munkanélküliség, az informális szektor nagy aránya, a várttól elmaradó pénztári hozamok, a pénztárak magas költségei miatt jelentős tömegek olyan kevés nyugdíjat kapnak a tőkefedezeti rendszertől, hogy az államnak az adóbevételekből kell kiegészíteni a nyugdíjakat a nyugdíjminimumig. 2007-ben, tehát a rendszer 26 éves működése után a chilei költségvetés a GDP arányában ugyanannyit fordított nyugdíjakra, mint a reform előtt. Azt várták, hogy a tőkefedezeti rendszer 80 százalékos helyettesítési rátát garantál, ezzel szemben egy egész életén át nyugdíjjárulékot fizető chilei polgár 51 százalékos helyettesítési rátával megy nyugdíjba.

A forradalom exportja

A chilei nyugdíjrendszer-privatizálást a nyolcvanas években több latin-amerikai ország átvette. Ebben szerepet játszhatott az, hogy az Egyesült Államok a hatvanas években több latin-amerikai országra kiterjesztette az ösztöndíjas programot. A hatvanas években a University of Chicago közgazdasági karán a hallgatók harmada latin-amerikai volt. Az öregdiákok összetartottak. A privatizáció következő hulláma a kilencvenes évek második felében kezdődött a volt szocialista országokban a Világbanknál elhelyezkedett csoporttársak vezényletével. Ezen országok döntéshozói fogékonyak voltak a neoliberális eszmékre: még jól emlékeztek arra, hogy a maszek fagyi finomabb, mint az állami, amiből egyenesen következik, hogy a magánnyugdíjrendszer is jobb lesz, mint az állami. A chilei rendszert a világ valamennyi országa számára felajánlották, a Világbank 1994-ben vaskos könyvet is megjelentetett propagálására, de csak latin-amerikai, európai, valamint közép-ázsiai volt szocialista országok voltak a vevők.

Ami nem sikerült Che Guevarrának, sikerült a neoliberális közgazdászoknak: a forradalom exportja. És mennyivel kellemesebb úgy exportálni a forradalmat, hogy az ember első osztályon repüli körbe a világot, ötcsillagos szállodákban száll meg, pénzügyminiszterekkel vacsorázik elegáns éttermekben, mint úgy, hogy tízkilós géppuskát cipel az Andok ösvényein a kormánycsapatok elől menekülve, sárkunyhókban lakik és a lakosság gyanakvó közömbössége kíséri!

Végzetes kompromisszum

A privatizált nyugdíjrendszert átvevő országok többségében nem katonai diktatúra uralkodott, ezek az országok nem tudtak pozitív költségvetési egyenleget felmutatni a reform többletköltségeinek kifizetése után. Megszületett a kompromisszum: azt az összeget, ami a járulékoknak a magánpénztárakba irányítása után hiányzott a társadalombiztosítási rendszerből, hitelekkel pótolták, a pénztárak vagyonának növekedése az államadósság növekedésével járt együtt. Ezért a rendszert csak részben privatizálták, csökkentve meghagyták az állami rendszert is, ami tovább növelte az adminisztrációs költségeket. Az átmenet terheit rendre alábecsülték, s nem vették figyelembe, hogy a költségvetés terhelése nem szűnik meg azt követően sem, hogy a rendszer beérik, tehát már valamennyi nyugdíjas csökkentett állami nyugdíjat kap. Akkorra ugyanis a nyugdíjrendszer privatizálása miatt kialakul egy költségvetési adósságállomány, amelynek kamatterheit később is viselni kell. Ez az állomány például Magyarországon, ha a magán-nyugdíjpénztári rendszer változatlan formában fennmaradna, a GDP kb. 40 százaléka lenne.

A rendszer ettől még jó is lehetne, ha biztosak lehetnénk abban, hogy a pénztárak magasabb nettó hozamot nyújtanak, mint amennyi az általuk létrejött államadósság kezelésének költsége. Az Egyesült Államokra vonatkozóan meggyőző számítások készültek egészen az 1800-as évekig visszamenően, amelyek azt bizonyítják, hogy megéri állampapírkamaton hitelt felvenni, s az így szerzett pénzt részvényekbe fektetni. Nem biztos azonban, hogy ez a jövőben is így lesz, s az sem, hogy ez a számítás igaz azokban az országokban, amelyek a pénztári rendszert bevezették. Ezek az országok ugyanis rosszabb feltételekkel kapnak hiteleket, mint az USA. És a feltételek csak tovább romlanak, ha nő az ország költségvetési hiánya és államadóssága, részben éppen a pénztárak miatt.

A rendszer akkor is jó lehetne, ha biztosak lehetnénk abban, hogy a pénztárak befektetéseik révén jelentős szerepet játszanak a gazdaság élénkítésében. Részvény- és vállalatikötvény-vásárlásaikkal elvben valóban pótlólagos forráshoz juttathatják az ország vállalkozásait. Lehet, hogy van olyan ország, ahol ez megvalósul, Magyarországon azonban nem. A tőzsdén ugyanis általában csak a nagyobb vállalatok vannak jelen, a magyar gazdaság struktúrája szerint azonban a nagyobb vállalatok általában külföldi tulajdonban vannak, s a tulajdonosnak nincs szüksége arra, hogy a magyar tőzsdéről vonjon be forrásokat. A tőzsdén nem jelenlévő kis- és középvállalatok finanszírozásában a pénztárak nem vehetnek részt, mivel szabályozásuk – helyesen – ezt nem engedi meg. Emellett figyelembe kell venni, hogy a pénztárak miatt létrejövő költségvetési hiány finanszírozása a vállalkozások finanszírozása elől von el forrásokat.

A rendszer megalkotói a pénztárak külföldi befektetéseitől is sokat vártak. Egyrészt attól, hogy ha külföldön magasabb hozamok érhetők el, mint odahaza, a pénztárak ezt kihasználják, másrészt attól, hogy ha olyan országokba fektetnek be, amelyek társadalma nem öregszik, csökkenthető az öregedés negatív hatása. Nem gondolták azonban végig, hogy ha az ország a külföldnek is eladósodott - és Magyarország éppen ilyen -, befektetni csak külföldi hitelből lehet. Azt sem gondolták végig, hogy a világ GDP-jének 80 százalékát öregedő gazdaságokban termelik, s a maradék 20 százalék nem képes annyi tőkét felszívni, hogy az öregedés negatív hatásait ellensúlyozza.

Utójáték

Ha a magánnyugdíjpénztárakat a statisztika az államháztartás részeként tartaná nyilván, a kép kedvezőbb lenne. Ekkor csökkentené az államadósságot a pénztárak által megvásárolt és tartott állampapír, illetve a költségvetési hiányt az adott évben vásárolt. Az érintett országok azzal a kéréssel fordultak az Európai Bizottsághoz, hogy engedélyezze a túlzottdeficit-eljárás és a befektetők, hitelminősítők szempontjából is kulcsfontosságú definíciók módosítását, a visszhang azonban nem volt pozitív. A módosítás engedélyezése Magyarország számára volt a legégetőbb, mivel az érintett országok között hazánk államadóssága a legmagasabb, s az EU-ba lépésünk óta túlzottdeficit-eljárás alatt állunk. Ekkor szánta rá magát a magyar kormány, hogy megszünteti a pénztárakat. (Megjegyzem: ha a módosításhoz hozzájárulnak, az állam a pénztárak szabályozását valószínűleg úgy módosította volna, hogy minél nagyobb arányban tartsanak állampapírt, ami a későbbi hozamokra gyakorolt volna kedvezőtlen hatást.)

A pénztárak megszüntetése közgazdaságilag indokolt: egy korábbi hibás gazdasági lépés korrigálása. A megszüntetés módja azonban problémás. Az eredeti helyzet helyreállítására kellene törekedni. Szűnjön meg a pénztártagok tb-befizetéseinek elmaradásából adódott járulékhiány, s szűnjön meg a pénztárak miatt kialakult államadósság. Utóbbit a pénztárak jelenlegi vagyona nem fedezi teljesen a kedvezőtlen tőzsdei folyamatok és a pénztárak magas költségei miatt, de mentsük, ami menthető! A pénztárak vagyonát teljes egészében az államadósság csökkentésére kellene fordítani. Erről ugyan az EU statisztikai előírásai kifejezetten nem rendelkeznek, mivel ilyen statisztikai elszámolásra eddig nem volt példa; a privatizációs bevételek elszámolását kellene alkalmazni, ami nem teszi lehetővé az ilyen tételek folyó költségvetési bevételkénti elszámolását, még részlegesen sem.

A másik gond a kommunikáció. A pénztárak lopással gyanúsítgatása, amire a szigorú állami felügyelés miatt nincs lehetőség, csökkentheti a pénzügyi szektor iránti bizalmat. A választás látszólagos szabadsága, ezzel kapcsolatban az állami nyugdíj megvonásának felemlegetése, az előnyök és a hátrányok tárgyilagos bemutatásának hiánya pedig az egész társadalombiztosítási rendszerbe vetett bizalmat áshatja alá.