A ritkaföldfémek és Kína

A ritkaföldfémek – a csúcstechnológiához nélkülözhetetlen nyersanyagok – kitermelésében Kína magasan vezet. Nem véletlenül jutott uralkodó piaci helyzetbe, hanem hosszú távú iparpolitikai fejlesztéseinek köszönhetően, tehát épp azon hosszú távú tervezés segítségével, amelyet a nyugati kapitalizmus következetesen elvet. A piaci erőfölénnyel pedig élni is szoktak, ebben viszont Kína sem más, mint a nyugati kapitalista országok. Elkezdődött a geopolitikai „nagy játszma”.

j.kkina

A belső-mongóliai felszíni kitermelés vagy az ausztráliai bush alatt húzódó bányák területén vártuk a gondok jelentkezését. Ám a magas technológiai hozzáadott értéket képviselő ritkaföldfémek problémája ezúttal a Kelet-kínai-tenger kellős közepéről került a hírekbe. 2010. szeptember 7-én egy kínai fenékhálós halászhajó japán felségterületen vetette ki hálóját, amikor a parti őrség egységei körbevették. A kínai hajó menekülni próbált, és az egyik japán naszádnak ütközött. A legénységet letartóztatták. Az incidens a Szenkaku-szigetektől (kínai nevükön Tiajöu-szigetektől) nem messze történt. Ez a nyolc, szinte lakatlan, Tajvantól mintegy 170 kilométerre északkeletre fekvő sziget Tokió fennhatósága alatt áll, ám Peking az 1970-es évek óta igényt tart rá. A korábbi halkabb követelést újabban keményebb hangok váltották fel mintegy tükrözve az ázsiai erőviszonyok fokozatos kiegyenlítődését a sekély vizeit szűknek találó, feljövőben lévő Kína és a védekező pozícióra kényszerülő Japán között[1].

A szeptember 7-i összeütközés és az ennek következtében kifejlődött diplomáciai eszkaláció felfedi a kínai kényszerítő eszközök kiterjedtségét, amikor a Peking szempontjából kiemelkedő stratégiai fontosságú területet kell megvédenie. Miután egy japán bíróság szeptember 19-én meghosszabbította a kínai hajó kapitányának előzetes letartóztatását, a kínai külügyminisztérium fenyegető hangot ütött meg: „Ha Japán kitart meggondolatlan hozzáállása mellett, vessen magára.” Pekingtől Sanghajig megszervezett és spontán „hazafias” tiltakozások és japán zászlóégetések egész sora követte egymást. Egészen szeptember 20-ig, amikor kiderült, mit is helyezett kilátásba a kínai álláspont: leállították a kínai ritkaföldfémek exportját a japán kikötőkbe. Hivatalosan nem történt semmi, ám a nemesfém-kereskedők Hongkongtól Tokióig és Londonon át megerősítik, hogy egyre többször késnek a szállítmányok, sőt el is maradoznak[2]. Látványos hatással. A szkanderezést az energetikai források terepére terelő Peking felszínre hozta Japán és több más, a ritkaföldfémekre áhítozó hatalom gyengeségét.

A megfojtás stratégiája felé

A ritkaföldfémek csoportja 17, különleges tulajdonságú fémet tartalmaz[3], amelyeket egyre elterjedtebben alkalmaznak az innovatív iparágakban és a csúcstechnológiákban. A lézeres készülékek, a mobiltelefonok és a folyékony kristályos képernyők mind-mind tartalmaznak ilyen fémeket, és a tömegkommunikációs kapcsolatokat biztosító terminálok legújabb generációjának képességei – az iPhone-tól az érintőképernyős eszközökig – részben ezen elemek tulajdonságaira támaszkodnak. Az új „zöld” technológiák esetében is megmutatkozik a függőség: a hibrid járművek akkumulátorai, a napelemek, az alacsony fogyasztású égők és a szélturbinák a neodímium, a lutécium, a diszprózium, az európium és a terbium révén működnek, és ugyanezektől az elemektől várnak sokat katalizátorként a kőolaj-finomításban. A hadiipar pedig olyan kulcsfontosságú rendszerekben használja fel a ritkaföldfémeket, mint a robotrepülőgépek, a távirányított lövedékek, a radar vagy a reaktív páncélzat.

A ritkaföldfémek iránti kereslet évi 10 százalékkal emelkedik világszerte. Tíz év alatt évi 40 ezerről 120 ezer tonnára nőtt a termelésük. Az amerikai, japán és európai ipar már nem tudná nélkülözni őket, ahogy az kiderül Cindy Hurstnek a közelmúltban az amerikai védelmi minisztérium számára készült tanulmányából: „A ritkaföldfémek nélkül a modern technológia nagy része alapvetően más lenne, és nem egy alkalmazás nem is lenne lehetséges. Többek között nem élvezhetnénk a telefonok és a hordozható számítógépek miniatürizálásából származó előnyöket[4].” Általánosságban kijelenthető, hogy minél innovatívabb egy ipari termék (ellenállóbb, könnyebb, kisebb, „ökokompatibilisebb”), annál nagyobb mértékben függ a ritkaföldfémektől. Iskolapélda erre Japán esete: a Toyota Prius márkájú hibrid járműveinek akkumulátorai önmagukban 10 ezer tonna ritkaföldfémet igényelnek az összeszereléskor[5]. A „zöld” ipar eljövetele akár 200 ezer tonnára is növelhetné a világ éves szükségletét: egyetlen nagyobb szélturbina is több száz kilogrammnyi ritkaföldfémet tartalmaz

A szó szoros értelmében ezek az anyagok valójában nem ritkák. A US Geological Survey szerint Kína a Föld tartalékainak csak 40-50 százalékát birtokolja. Jelentős koncentrációban találhatók meg számos más országban az Egyesült Államoktól Ausztráliáig, Kanadától Kazahsztánig és Vietnamig. Akkor mi magyarázza Japán és más országok érzékenységét a téma iránt? Az, hogy 2010-ben a kitermelt 125 ezer tonna ritkaföldfém-oxid 97 százaléka Kínából származik. Szinte abszolút monopólium. Méghozzá eléggé friss. A hatalmas Bajan Obo-i ritkaföldfém-lelőhelyek 1927. évi felfedezésétől egészen az 1960-as évekig Kínát nem különösebben érdekelte versenyelőnye. A termelést addig az Egyesült Államok vezette. Teng Hsziao-ping 1986-ban meghirdetett „863-as nemzeti programjában” tette magáévá Kína azt a hosszú távú stratégiát, amely vezető szerephez juttatta a ritkaföldfémek területén, a bányászattól az alapanyagok kiválasztásán és átalakításán át a félkész termékek gyártásig.

Hszü Guang-hszian professzornak[6], a „kínai ritkaföldfém atyjának” tevékenysége döntő fontosságú. Ő alakította ki 1987-ben az első, kifejezetten a ritkaföldfémek alkalmazott kémiai felhasználásának szentelt kínai laboratóriumot, és ezáltal kiegészítette az 1963-ban Baotuban alapított nagytekintélyű kutatóközpontot. 1978 és 1989 között a kínai termelés évi 40 százalékkal bővült[7], és végül megelőzte az amerikaikét, amely fokozatosan csökkent, míg a világ többi része vissza is vonult erről a területről. A belső-mongóliai, könnyen elérhető és bőséges tartalékokra építő kínaiak folyamatosan szívták el a levegőt a többi termelő elől. Utóbbiak a komparatív előnyök törvényének értelmében a beruházások „kompetitív” felszámolása és delokalizációval, az ágazat Kínába telepítésével kiszálltak a versenyből.

A külföldi konkurensek eltűnése az elmúlt húsz évben más nehézségekkel is összefügg: az összetevők különválasztása és valorizációja roppant tőkeigényes és környezetszennyező. A ritkaföldfémek kivonásához ugyanis különösen káros vegyi anyagokat kell használni, és radioaktív hulladékot hagy maga után. A baotui bányák munkásainak egészségét és a természeti környezetet feláldozó Kína egyedül vállalta önként a tömegtermelés felfuttatását a „negatív külső körülmények” ellenére. A Baoutou Steel bányáiból a Sárga-folyóba ömlő hulladék ma már hatalmas probléma: a munkások között természetellenesen magas a rákos megbetegedések aránya. Christian Hocquart, a BRGM geológiai és bányaügyi kutatóintézet közgazdásza és a téma elismert szakértője kiemeli azt a „sajátos paradoxont, amely a ritkaföldfémeknek a megújuló energia céljából való hasznosítása és a kitermelés környezetszennyező eljárásai között húzódik[8]”.

Ami egyáltalán nem készteti Kínát a terület elhagyására. Hála ennek a 17 fémnek, amelyet a jövőt megjósoló Teng Hsziao-ping már az 1970-es években „Kína leendő kőolajának” nevezett, Peking erőfölénybe került amerikai, japán és európai ügyfeleivel szemben, akik a ritkaföldfémeknek köszönhető roppant rövid innovációs ciklusoktól függenek. A szállító és a felhasználó közötti erőviszony alakulása óhatatlanul kihat a politikai területekre is, ahogy az meglátszik a Szenkaku-szigetcsoport ügyében.

Egyesek úgy vélik, Kína ritkaföldfém-politikája a függőség stratégiájától fokozatosan a megfojtás stratégiája felé haladhat. Ezen hipotézis szerint Peking fokozatosan csökkentené exportját. Méghozzá kettős céllal. Egyfelől felverné az árakat és jobban profitálna de facto monopóliumhelyzetéből (a neodímium ára 2010 augusztusában tonnánként 32 ezer dollár volt, vagyis egy év alatt 60 százalékkal nőtt). Másfelől megőrizné ritkaföldfémkészleteit a hazai ipari termelés felfutásának idejére. Ugyanis a „nyers” ritkaföldfém termelése, a félkész termékek gyártása és a két területen szerzett monopólium után Kína immár a nagyobb hozzáadott értéket adó késztermékek gyártását helyezi előtérbe, amivel a végső célja egy teljesen integrált gyártási folyamat biztosítása. A ásványok exportjának szinte teljes leállítására támaszkodva ez a kombináció jelentős stratégiai előnyhöz juttatná. A környezetben hozott áldozatok – amelyeket Kína egyes előítéletek ellenére nem vesz félvállról – így hosszabb távon „igazolást” nyernének, amennyiben egyáltalán lehet gazdasági indokokkal igazolni egy ilyen katasztrófát.

Ellentétben egyes, Peking ipari machiavellizmusát kiemelő jelentések értelmezésével, ezt a fejlődést nem a központi bizottság vezérei irányítják milliméternyi pontossággal. A termékskála szélesítésének stratégiája ugyanis egy időben zajlik a növekedés és a kínai fogyasztás felgyorsulásával, amely az egész folyamatot hajtja és arra kényszeríti Kínát, hogy szándékainál valószínűleg gyorsabb és durvább mértékben részesítse előnyben a hazai ipart. Azt lehet tehát mondani, hogy valójában egymást kiegészítő, részben szándékos (a politikai befolyás stratégiája, ipari ambíciók), részben elszenvedett (a belső fogyasztói piac növekedése) okokból következően csökkentette hét év alatt Kína 40 százalékkal a ritkaföldfém exportját és jelentett be 2010 júliusában újabb 70 százalékos csökkenést 2010 második fél évére: 8 ezer tonnára, az előző év hasonló időszakának 28 ezer tonnájához képest[9]. Kína ha akarná, se nagyon tudná a a globális kereslet növekedésének ritmusa szerint növelni termelését. Ebből fakad a külföldi ügyfelek kiszolgálásának blokkolása, ami gondokat okozhat Pekingnek a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályai tekintetében, és máris hivatalos tiltakozást és összeesküvés-elméletek megfogalmazását váltja ki a világ többi részén.

Ám a japán, európai és amerikai ipar aggodalma is objektív elemekből táplálkozik. 2010 augusztusa óta a kínai gyártás néhány nagy állami cégnél tömörül. Az országos termelésnek már addig is 75 százalékát képviselő Baotou Steel átvette az irányítást a Kína déli részén működő bányák fölött, mint például a Xinfeng Xinli Rare Earths. A cél a környezeti problémák jobb kezelése, de főleg a ritkaföldfémek illegális kereskedelmének megfékezése, amely egyes becslések szerint a Kínából származó volumen egyharmadát teszi ki. Ehhez kapcsolódó előny, hogy a monopólium jelentős rést küszöböl ki és végre teljes erejével érvényesülhet a piacon. A csúcstermékeket gyártó külföldi cégek – más megoldás híján – kénytelenek lennének Kínába telepíteni a termelésüket, hogy továbbra is hozzáférjenek az alapanyagokhoz. Sokan már meg is tették. Egyes elemzők szerint ennél rosszabb is lehet a helyzet. A monopóliumát minden áron biztosítani akaró Kína arra ösztönözné gyáriparosait, hogy döntő befolyással bíró tulajdonossá váljanak egyes, a ritkaföldfémek területéhez közelről (ausztrál bányák, kanadai vaskohók) vagy távolról (európai feldolgozók) kapcsolódó külföldi cégben.

2009-ben a China Investment Corp. megszerezte a kanadai bányaiparban kiemelt szerepet játszó Teck Resources Ltd. 17 százalékát. Ausztráliában a Lynas Corporation megszerzésére irányuló „agresszív” kínai kísérlet 2009 végén ellenállást váltott ki Canberrában, ám egy másik kínai cég felvásárolta egy helyi ritkaföldfém-termelő, az Arafura Resources Ltd. részvényeinek 25 százalékát[10].

Még a Mountain Pass, a legjelentősebb amerikai „alvó” ritkaföldfém-lelőhely is kevés híján kínai irányítás alá került: 2005-ben, nem sokkal a kaliforniai bánya bezárása után a China National Offshore Oil Corporation (CNOOC) ajánlatot tett a Unocal nevű amerikai olajipari vállalat felvásárlására. Hol itt a közvetlen kapcsolat? Hát csak ott, hogy az 1978-ban felvásárolt Molycorp révén a Unocal volt a Mountain Pass de facto és de jure tulajdonosa. Végül az Egyesült Államok olajipari függőségét felvető kongresszus és a közvélemény felháborodását követően a Unocal amerikai tulajdonban maradt, de csak néhány megfigyelő jegyezte fel akkoriban, hogy Kínának majdnem sikerült két legyet ütnie egy csapásra (az olajiparban és a ritkaföldfémekben).

Néhány éve Peking általában is kimutatja azt a hajlamát – és képességét –, hogy finoman hangolt általános stratégiát alakít ki, amelynek alapja piaci jelenléte, ásványi kincsei, kapitalisztikus ütőereje és a végrehajtó hatalom egységes döntéshozatala. Ám ezen ütőkártyákon felül aduásza talán egyszerűen a nyugati szereplők politikájának összehangolatlansága az energetikai függetlenség megóvása érdekében.

Az „iparosodott” (mennyire elavult már ez a jelző!) országok ébredését még keserűbbé teszi, hogy rokonságban áll a rövid távú kapitalista logika és a hosszú távú stratégia tökéletes antitézisét illusztráló ironikus parabolával. Meghökkentő erre az amerikai példa: 1965 és 1985 között az Egyesült Államok teljes mértékben uralta a ritkaföldfémek termelési láncát. A kaliforniai Mountain Pass alulról táplálta többek között az indianai Magnequench céget, a General Motors neodínium–vas–bór alapú mágneseket gyártó leányvállalatát, amelyek ma már nélkülözhetetlenek a modern autóiparban. Ezután következtek a kínai felemelkedés évei, majd ennek az árakra gyakorolt hatása.

1995-ben, amikor ez a dömping véglegesen ellehetetlenítette a Mountain Pass jövedelmezőségét (amely ugyanekkor környezeti problémákkal is szembesült), két kínai cég egy alkalmi amerikai befektetővel közösen ajánlatot tett a Magnequenchre. Az Egyesült Államok kormánya végül hozzájárulását adta az ügylethez azzal a feltétellel, hogy a kínaiak öt évig amerikai földön tartják a céget. A határidő lejártával az alkalmazottakat elbocsátották, a céget szó szerint darabokra szedték és átköltöztették a kínai Tiencsinbe[11]. Ugyanakkor más, többek között német és japán termelők is bezárták amerikai üzemeiket, és ők is ugyanezt az utat követték. Ma már szinte semmi sem maradt ebből a szektorból amerikai földön.

2010-ben a Magnequench-ügy kiemelt helyet élvez az amerikai agytrösztök ritkaföldfémekről szóló riasztó jelentéseiben, amelyekben igen helyesen rámutatnak, hogy ezt a céget részben közpénzekből finanszírozták és ez gyártotta a Boeing Joint Direct Attack Munition (JDAM) nevű irányított bombájához szükséges mágneseket. Ám akkoriban néhány szakszervezeti vezetőn és képviselőn kívül csak kevesen kérdőjelezték meg azt a piaci „logikát”, amely lehetővé tette ezt a stratégiai hibát. Ma már az Egyesült Államokban lépten-nyomon hallani a ritkaföldfémekről. 1995 és 2010 között ugyanis új dimenzió lépett az egyenletbe: Kína növekvő katonai ereje. Ezért a ritkaföldfémeknek szentelt tanulmányok és elemzések özöne látott napvilágot Washingtonban, és körülbelül egy évvel ezelőtt, tehát még a Szenkaku-incidens előtt, egyre gyakoribbakká és egyre ijesztőbbé váltak. A különösen érintett Pentagon előrejelzések egész sorát gyártotta az amerikai képviselők és a kormány figyelmének felkeltésére.

A védelem területén a 2010-es pénzügyi év National Defense Authorization Act 843-as cikkelye felszólítja a GAO-t (az amerikai számvevőszéket), hogy pontos tanulmányt készítsen a ritkaföldfémeknek a védelmi minisztérium logisztikai és termelési ellátó láncán belül betöltött szerepéről. A lista hosszú[12] – nagy pontosságú irányított lövedékek, lézerek, kommunikációs rendszerek, radarok, avionika, éjszakai látást biztosító eszközök, műholdak –, és még bővülhet: a hadiipari kutatóintézetekben[13] fejlesztés alatt álló eljárások és anyagok szinte mindig tartalmaznak ritkaföldfémeket. A védelmi minisztérium felfedte, hogy egyes, ritkaföldfém (elsősorban lantán, cérium, európium és gadolínium) alapú összetevőkből az utóbbi években hiány lépett fel, ami késedelmet okozott egyes amerikai katonai programokban. A titkos programokban és a forradalmi technológiákban (a kommunikációban és a lopakodásban) jelentősen érintett légierő[14] már egy 2003-as belső jelentésben aggodalmát fejezte ki a neodímium-alapú mágnesektől való függősége miatt. A haderők ipari kollégiumának 2009-es tanulmányában megvizsgálta a ritkaföldfémek előfordulását a hadihajógyártásban, a fegyvergyártásban[15] és az aeronautikai szektorban. A szárazföldi haderő fegyverzeti kutatóintézete és a haditengerészet kutatóközpontja tanulmányokat készített erről a függőségről és a megoldási lehetőségekről. Egy időben az amerikai tengerészgyalogság állítólag még a Mountain Pass bányaüzem újraindításának finanszírozását is fontolóra vette.

Az emberi szakértelem elszivárgott

A védelmi minisztérium irányítása alatt 2010. szeptember végén vagy október elején kellett volna elkészülnie az Amerika ritkafémföld-függőségét számba vevő jelentésnek, amely a Pentagon által a kiemelten fontos 24 fegyverzeti rendszerre terjed ki. Elkéstek vele. És simán elképzelhető, hogy Kína is elvégezett egy hasonló számvetést annak felmérésére, milyen diszkrét nyomásgyakorló eszközök állnak rendelkezésére egyik vagy másik, az amerikai katonai fejlesztés csúcstechnológiái számára különösen fontos elemből való ellátásának megzavarására. Pedig az amerikai előny ezen a csúcstechnológiai előnyön nyugszik. Ez a stratégiai háború teljesen megfelel Szun Ce katonai elveinek.

A Capitólium döntéshozói szempontjából „Kína azon szándéka, hogy korlátozza az exportját, versenyképességi problémát fog felvetni az Egyesült Államokban, és egyrészt biztosítanunk kell a folyamatos ellátásunkat, másrészt lehetővé kell tennünk ritkaföldfémbányák fejlesztését a saját területünkön. Az Egyesült Államok nem függhet többé 100 százalékban a kínai importtól.” Márciusban Mike Coffman coloradói republikánus képviselő benyújtott egy törvénytervezetet, amely azt követelte, hogy állítsák helyre az amerikai ritkaföldfém-kitermelést, és hozzanak létre stratégiai készleteket. Ez a kedvezményezés vezetett a jelenleg a kongresszus által vizsgált Rare Earths and Critical Materials Revitalization Act tervezetéhez. Ám az elemzések hatalmas mértékű elszaporodása és a stratégiai készletekről, illetve az újrahasznosításról szóló vita ellenére a függőség még jó néhány évig biztosan fennáll. Becslések szerint az amerikai ritkaföldfémipar újjáépítése 15 évig tartana, jelentős és folyamatos beruházásokkal.

Egy ipari know-how és kultúra pár év alatt elveszhet, de a feltámasztásához évtizedekre van szükség, nemegyszer többek között azért, mert a megfelelő emberi szakértelem elszivárgott. Persze az amerikaiak 2011-ben végül újra meg fogják nyitni a Mountain Pass bányát. Persze a Toyota ma már Vietnamtól és más országoktól vásárolja a szükséges ritkaföldfémeket, hosszú távú partneri viszonyokra szerződve, miközben a japán ipari minisztérium kazah és kanadai bányákba fektet be. Persze a francia Rhodia cég fejleszti a kapcsolatait Ausztráliával, amely ország egyre inkább a kínai monopóliummal szembeni alternatív beszállítóként lép fel. De ehhez az is kell, hogy a gazdasági válság ellenére fennmaradjanak ezen országok és magáncégek hosszú távú beruházásai. Ami korántsem biztos. A valóság ezzel szemben az – hacsak nem számolunk egy erős és a piaci törvényektől elrugaszkodó stratégiai voluntarizmus lehetőségével –, hogy az amerikai, európai és japán ipar egyre nagyobb mértékben függ ezektől a vegyületektől, vagyis azoktól a „kínai” alapanyagtól, amelyek a legfőbb részét képezik.

És mi lesz Európában? 2010. június 17-én az Európai Bizottság jelentése megnyomta a vészcsengőt jelezve gazdasága kritikus állapotát 14 nyersanyag tekintetében. A ritkaföldfémek kiemelt helyen szerepelnek a listán. Hogyan kerüljük el a múlt hibáit, hogyan garantáljuk Európa relatív autonóm ellátását, és hogyan ne veszítsük el képességeinket ezekben a stratégiai szektorokban? Távol a Szenkaku-szigetektől, Indiana állam mélyén, a hajdani Magnequench egykori munkásainak biztosan érdekes a véleményük a témáról.

A szerző a párizsi Compagnie Européenne d’Intelligence Stratégique (CEIS) kutatója.

Fordította: Bayer Antal



[1] Barthelémy Courmont, Géopolotique du Japon, Artége, Perpignan, 2010. Lásd még „La Chine affirme ses ambitions navales” Le Monde diplomatique, 2008. szeptember.

[2] Keith Bradsher, „Amid tensions, China bloks vital exports to Japan”, The New York Times, 2010. szeptember 23.

[3] A ritkaföldfémek csoportjába tartoznak a periódusos rendszer 57-71 rendszámú elemei, a lantántól a lutéciumig, amelyeket lantanidáknak hívnak és ehhez veszik még a szkandiumot és a ittriumot.

[4] Cindy Hurst, „China’s rare Earth Elements Industry: What can the West learn?”, Institute for the Analysis of Global Security (IAGS) 2010. március.

[5] Makiko Kitamura és Jason Scott, “Toyota forms task force on rare earth metals amid China export ban reports”, 2010. szeptember 29. www.bloomberg.com

[6] Az amerikai Columbia egyetem hallgatója 1946-1951 között Hszüt nemzeti hősként tisztelik. 2009 januárjában megkapta a tudomány és technika területén a legmagasabb állami kitüntetést közvetlenül az államelnöktől, Hu Jintao-tól.

[7] Cindy Hurts, idézett cikke

[8] Interjú Christian Hocquardal, Actu-Environnement.com 2010. június 2.

[9] Kínai Kereskedelmi Minisztérium (wwwmofcom.gov.cn) és Bloomberg News, „China cuts rare earth export quota 72%, may spark trade dispute with US”, 2010. július 9.

[10] A Lynas esetében a kínai China Non-Ferrous Metal Mining Company, az Arafura esetében a Jiangsu Eastern China Non-Ferrous Metals Investment Co játszotta a főszerepet. Lásd: www.australianrareearths.com honlapot.

[11] Jeffrey St. Clair, „The saga of Magnequench”, The Bloomington Alternative, 2006. április 23. Lásd még a cég jelenlegi termékeiről és elemzéseiről: www.magnequench.com

[12] „Rare earth materials in the defense supply chain”, 2010. április 14., www.gao.gov

[13] National Defense Stockpile 2009-es tanulmánya – idézte a már idézett GAO dokumentum.

[14] Olyan mértékű technikai újítások, amelyek magukkal vonják a teljes felújítás szükségletét.

[15] www.ndu.edu/icaf/prigrams/academic/industry/reports/2009