Szeptember elején Fidel Castro az amerikai The Atlantic havilapnak adott interjúban kijelentette, hogy a kubai modell már nem működik. Azóta Castro szavait különbözőképpen értelmezik. A nemrég bejelentett intézkedésből, ötszázezer alkalmazott elbocsátásából arra következtethetünk, hogy Castro belevágott a kifulladt modell radikális átalakításába.

(Részlet a szerző „Legendák rabjai” című, készülő könyvéből.)

A KÜLÖNBÉKE

Olyan előzmények után kapta meg a miniszterelnöki megbízatást, hogy egy évvel korábban, 1917 végén álomvilágban élő meggondolatlan elődei (miniszterelnök Wekerle Sándor) és tétova uralkodója (IV. Károly) közösen elutasították az antant különbékére vonatkozó – az adott helyzetben számunkra nagyon kedvező – ajánlatát. Ez nem ábránd volt, Smuts tábornok és gróf Mennsdorf, a Monarchia egykori londoni nagykövete tárgyalásait Jeszenszky Géza történész mellett Bryan Cartledge is megerősíti. (Jeszenszky Géza: Trianon, az európai tragédia. Magyar Szemle, 2005, 5-6. szám. Bryan Cartledge: Trianon egy angol szemével. 2009, 59.) Az ajánlat számunkra szó szerint az utolsó utáni pillanatban érkezett. Amikor még volt, lett volna lehetőség a károkat mérsékelni, mert az antant 1917 végén szerette volna leválasztani a Monarchiát Németországról. Az antant ajánlata így hangzott: ha a Monarchia azonnal különbékét köt és önkormányzatot ad a nemzetiségeinek, garantálják a határait. Ez felülírhatta volna a cseheknek, románoknak tett korábbi antant-ígéreteket. Sajnálatos, hogy sem IV. Károly császár-király, sem Tisza István, sem Wekerle Sándor, sem a vezérkar, sőt a magyar képviselőház sem volt tudatában annak, hogy a Monarchia, benne a Magyar Királyság az összeomlás küszöbén áll. A „magyari urak” nem vették észre, hogy a felbomlásnál minden más megoldás, még egy szövetségi állam is jobb. Nem ismerték fel, hogy mentőövet kaptak, mert a szövetségi állam az egyetlen lehetőség a Magyar Királyság megmentésére. Az már a sajátos magyar lelkivilág jellemzője, hogy az egykori rendi hatalom késői hívei máig lázasan keresik a bűnbakokat. Akikre rá lehet kenni Trianont. Károlyi Mihály az egyik kedvenc bűnbakjuk. (A másik a „zsidó Kun Béla”.) Az antant kezdeményezése – amelyet titkolt örömmel, ám kellő alázattal azonnal el kellett volna fogadni – nem járt sikerrel. A gőg, a legendás magyar felsőbbrendűség mítosza – mint korábban már annyiszor – ezúttal is legyűrte a józan ész parancsát.

A „bezzeg” Írország minden jel szerint megszűnik bezzeg lenni, hiszen a gazdasági válság következtében a munkanélküliség, a fogyasztás, a költségvetési hiány, az eladósodottság és egy sor más mutató súlyos visszaesésről tanúskodik.

Az 1960-ban Varsóban született Andrzej Stasiuk a határokat átlépve keresi az európai modernitás rendjét kijátszó csendes zsibvásárt, és megeleveníti mindazokat a tegnapi álmokat, amelyek nem hajlandók feloldódni a homo oeconomicus racionalitásában. Honfitársait a félkegyelműek iránti gyengédségből „Európa együgyűinek” nevezi.

(Részlet a szerző „Legendák rabjai” című, készülő könyvéből.)  - I. rész

Álomország miniszterelnöke

Károlyi Mihályra temérdek mocskot szórt az őszirózsás forradalmat és a Tanácsköztársaságot követő ellenforradalmi rendszer. A Horthy-korszak „igazságszolgáltatása”– egy koncepciós pert törvényes eljárásnak álcázva – hazaárulónak bélyegezte, az igazi felelősök helyett Károlyi Mihályon állt bosszút. (Lám, Rákosiék nem találtak ki semmit. Törvénytelen perek már az őket megelőző rendszerben is léteztek. Haladó hagyomány volt ez nálunk.) Mivel a rendszerváltással 1990-ben hatalomra került „nemzeti- keresztény-konzervatív” koalíció rövid, megtévesztő szünet után nagy ívben visszakanyarodott a múlt század harmincas éveinek szellemiségéhez, újra divatba jött az őszirózsás forradalom miniszterelnökét szidalmazni.

Szélsőséges hangok mellett mértéktartó konzervatívok is – a történelmi tényeket figyelmen kívül hagyva – arról értekeznek, hogy Károlyi Mihály vesztegette el Nagy-Magyarországot. A hazát. Azt az országot, amely Károlyi hivatalba lépése napján már nem is létezett. Csak eleink akkor még nem tudták, a Károlyit szidalmazók máig nem vették észre. A 2010-es „forradalom” diadalmas gyermekei szobrának eltávolítását követelik.

Vajon a politika-e „az elmezavar leggyakoribb oka”, vagy azért bolondulunk meg, „mert nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy elviseljük a politikai izgatottság következményeit”? Ezt a kérdést teszik fel az Orvospszichológiai Társaság tagjai a „politikai és társadalmi megrázkódtatások elmebetegségek kialakulásában játszott szerepéről” tartott megbeszélésükön 1848. március 6-án, néhány nappal Lajos-Fülöp király lemondása és a második köztársaság kikiáltása után.

Paraszti származású munkások, jól ismert és paternalista tulajdonos, önkéntes nyugdíjpénztár: minden előre kiszámítható volt, mint a mesében. Azután sajnos nem lett jó vége…

„A történelemben először fordul elő, hogy egyszerre több mint egymilliárd ember kényszerül arra, hogy esténként korgó gyomorral hajtsa álomra a fejét.” Ez a lesújtó megállapítás nem egy emberi jogi aktivistától származik, hanem Robert B. Zoellick, a Világbank elnökének szájából hangzott el. Szerinte ugyanis az ezredfordulós fejlesztési cél, mely 2015-re véget vetne az éhínségnek, „nem fog megvalósulni”.^[1] A múlt évszázadban ugyan határozott javulás volt tapasztalható, 2008 óta azonban újra megugrott a szegények és az alultápláltak száma. A Világbank szakértői szerint csak 2010-ben 64 millió újabb ember (Franciaországnyi embertömeg) süllyedhet bele a legsúlyosabb szegénység bugyraiba.

Mintha a „világ végén” lenne ez az erősen szennyezett zárt tenger, pedig, valójában az átalakuló stratégiai erőviszonyok kellős közepén helyezkedik el. Itt írják újjá az Európai Unió, Oroszország, Törökország, a Kaukázus, Közép-Ázsia és a Közel-Kelet országainak kapcsolatait.

A nagy blöff: a szerencsejáték privatizálása és liberalizásása Franciaországban

Eddig is rengeteg féllegális szerencsejátékot találhattunk az interneten. Már csak hírüket kell kelteni más csatornákon, hogy megbecsült és szépen jövedelmező iparág legyen a fogadásokból. Franciaországban ez az áttörés megtörtént. A sportesemények és egyéb szórakoztató műsorok közvetítői győztek és elfogadtatták álláspontjukat: mindenféle nyereményjátékok szórakoztatnak majd minket éjjel és nappal, és az állam nem részesedik az üzletből.

Érdekes, hogy Magyarország is szinte azonos időben vágott bele ebbe a szélhámos üzletágba. Nálunk Havas Henrik reklámozza, szinte mindenütt.