Cirkusz, kenyér nélkül

A nagy blöff: a szerencsejáték privatizálása és liberalizásása Franciaországban

Eddig is rengeteg féllegális szerencsejátékot találhattunk az interneten. Már csak hírüket kell kelteni más csatornákon, hogy megbecsült és szépen jövedelmező iparág legyen a fogadásokból. Franciaországban ez az áttörés megtörtént. A sportesemények és egyéb szórakoztató műsorok közvetítői győztek és elfogadtatták álláspontjukat: mindenféle nyereményjátékok szórakoztatnak majd minket éjjel és nappal, és az állam nem részesedik az üzletből.

Érdekes, hogy Magyarország is szinte azonos időben vágott bele ebbe a szélhámos üzletágba. Nálunk Havas Henrik reklámozza, szinte mindenütt.

 

dobokocka„Hat hónapja játszom az interneten, minden hónapban a jövedelmem húsz százalékát elveszítem, most nincs munkám, jobban figyelek. Éjszaka felébredek, hogy játsszak, nem megyek emberek közé, nevetségessé válok a normális emberek szemében.” A Gilles nevű szerencsejáték-függőnek a Le Monde.fr-ben publikált vallomása[1] nem kelti fel a francia média figyelmét. 2010 júniusa óta, amióta életbe lépett az internetes pénzes szerencsejátékokról szóló törvény, a sportfogadási és pókeroldalak, sőt, már a tévék, rádiók és sajtócsoportok is versengenek a közönség meghódításáért. Ez az ötmilliárd euróra becsült piac igencsak csábító a vigalmi iparban utazóknak, csakúgy, mint a kaszinósoknak és lóversenyüzemeltetőknek.

Az internetes szerencsejátékok és a sportfogadás liberalizálása hosszú és türelmes lobbi eredményeképpen vezetett sikerre, amelyben a blöff éppúgy szerepet játszott, mint a cinkelt kártyák és az érdekellentétek. 2010. május 12-én sürgősséggel fogadták el a törvényt, amely „megnyitja a verseny előtt a pénzben játszott szerencsejátékok szektorát, és rendelkezik a szabályozásukról”. Nem egészen egy hónappal később nyílt meg a piac, épp a dél-afrikai futball-világbajnokság meccseinek kezdetekor. A francia sportfogadási cégek – többek közt az Eurosportbet, a TF1 tévétársaság leányvállalkozása – arra számítottak, hogy megvághatják a focirajongók tömegeit. A mérkőzések közben Christian Jean-Pierre kommentárjaiban közli a csapatok esélyeit és felszólítja a tévénézőket, kattintsanak a TF1.fr-re, ahol egyértelműen szerepel az Eurosportbet elérhetősége.

A világkupa befejezésekor, július 11-én már 1,2 millió aktív számla működött az online oldalakon. Az internetes szerencsejátékokat szabályozó hatóság, az Arjel tizenöt operátora 83 millió eurós forgalmat regisztrált. Ez majdnem kétszerese annak a 43 millió eurónak, amelyet (a régi jó öreg) Francaise des Jeux, az FDJ, a francia szerencsejáték részvénytársaság keresett az internetes fogadásokon 2009-ben, amikor még hivatalosan monopolhelyzetet élvezett. „A kereslet nem nőtt ugyan robbanásszerűen, de áthelyeződött a legális kínálatra”nyugtat meg mindenkit az FDJ[2]. Mivel tulajdonosa 72 százalékban az állam, nem meglepő, hogy vezetői a kormány döntését támogatják, és állítják, hogy az új törvény a várakozásoknak és a kormány céljainak megfelelően segít felszámolni, de legalábbis megtizedelni a 25 ezer törvénytelenül működő szerencsejátékos honlapot.

De megelégedhetünk-e az FDJ vezetőinek dicséretével? Amikor 2009 márciusában Eric Woerth, az akkori költségvetési miniszter benyújtotta törvényjavaslatát, kijelentette, a törvény kettős célja „megvédeni az állam bevételeit, ugyanakkor kellően vonzó lehetőséget nyújtani a fogadóirodáknak.” Másképp mondva, a javaslatban meghatározott alacsony adókulcs – 7,5 százalék elvonás a sport- és lóversenyfogadások összegéből; 2 százalék a pókerhonlapok forgalmából – nem fogja megmenteni az államkasszát. Biztosra vehető, hogy az állam csak az online szerencsejátékok iránti kereslet eszeveszett növekedésével fogja tudni behozni azt a veszteséget, amelyet a játékokra vonatkozó, I. Ferenctől, 1539-től datálható monopóliumának a megszűnése jelent. Az állami monopolhelyzet (amelyet az új rendelkezés fenntart az úgynevezett „fizikai” fogadásoknál) valójában igen nagy haszonnal jár: 2008-ban a francia szerencsejáték-részvénytársaság 2,5 milliárd eurót fizetett be az államkasszába, azaz bevételének 27,7 százalékát, miközben a lóversenyfogadásokkal foglalkozó cég, a PMU 1,1 milliárdot, üzleti bevételének 12 százalékát. Vagyis ha továbbra is alacsony marad az internetes fogadások adókulcsa, akkor kizárólag nagyon jelentős forgalomnövekedés hozhat az államnak hasonló adóbevételeket.

A törvényhozás tulajdonképpen szakított az egy évvel ezelőtt elfogadott Hadopi-törvény szellemiségével – ez a törvény próbált gátat szabni a szellemi termékek tulajdonjogának védelme nevében a nem legális kulturális tartalmak internetes terjedésének. Lemondtak arról is, hogy az illegális internetes fogadások visszaszorítása érdekében büntetőjogi szankciót szabjanak ki, bár bizonyos esetekben az Arjel, a játékok fölött őrködő hatóság eljárást indíthat az illegális honlapok ellen. De a törvény alapvetően arra törekedett, hogy legalizálja a törvénytelenül működő fogadásszervezőket, akik persze engedélyt akartak kapni. Ilyen például a Betclic Társaság, amely Stéphane Courbit birtokában van. Ő egyben az Olympique Lyonnais futballklub tulajdonosa, és a köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy személyes jóbarátja.

A szerencsejátéklobbinak sikerült elhitetnie, hogy létezik olyan európai direktíva, amely a monopólium felszámolását várja el. Pedig a portugál Santa Casa-rendelkezés, (2009. szeptember 8.) óta tudvalevő, hogy nincs olyan kötelezettség, amely kikényszerítheti a nyereményjátékágazat megnyitását a magánszféra előtt. A szolgáltatásokról szóló brüsszeli direktívából kimaradtak a szerencsejátékok, vagyis megmaradhatnak az állam ellenőrzése alatt, azzal az indoklással, hogy az államnak joga saját érdekének védelme a közegészségügy és a közrend területén. 2010. július 8-án egy másik döntés engedélyezte Svédországnak, hogy betiltsa az online szerencsejátékok reklámozását és így megvédje az állami lottótársaságot. „Kulturális, erkölcsi, illetve vallási megfontolások indokolják a szerencsejátékokat működtető cégek korlátozását – fogalmaz a szóban forgó határozat –, különösképpen elfogadhatatlannak minősíthető az a gyakorlat, hogy magánhasznot húzzanak egy sokakat érintő szociális drámából, a játékosok gyengeségéből és rossz lapjárásából.” [3]

Ahelyett, hogy a többi európai ország joggyakorlatát követné, a francia törvény fittyet hány a szerencsejátékok reklámozásából következő veszélyekre. A törvény szövege beéri azzal, hogy kerülendő a kiskorúak befolyásolása a gyerekműsorokhoz kapcsolódó hirdetésekben. A francia televíziós és rádiós testület azonban május 19-én nem merte érteni ezt a figyelmeztetést, és tétován a televíziós műsorszerkesztők önkontrolljára bízza, hogy milyen műsoroknál nem engedélyezik a reklámokat. Mi a helyzet például a kamaszok körében oly népszerű valóságshow-kkal? Az Egyesült Királyság tiltja az online fogadások reklámozását a televízióban 5 és 22.30 óra között, a rádióban pedig 17 órától éjfélig (kivéve a sporttudósításokat). A francia szabályozók a brit intézkedéseket akarták bevezetni, de a tévécsatornáknak sikerült nagyobb szabadságot kilobbizniuk.

Az biztos, hogy a média sokat kaszál az online szerencsejátékok reklámozásából. Először is, a hirdetések piacán évi 250 millió euró bevétellel lehet számolni. Gyakran maguk is alapítanak nyereményjátékcégeket (a TF1 például a leányvállalataival hozta létre az Eurosportbetet; az Amaury-csoport pedig a Sajoo.fr-et), vagy legalábbis partnerként beszállnak különböző tévéműsorokban, ahogy az RTL összeáll a lóversenyfogadással foglalkozó PMU-val, és a fogadásokhoz kapcsolódó előrejelzéseket közvetíti. Az internet bevonásával további bevételeket szereznek, és szélesítik a fogadók körét. Az interaktív televíziós műsorok elterjedésével a nézőket ösztönzik, hogy a sportközvetítés közben azonnal fogadásokat kössenek az interneten. A Numéricable kábelszolgáltató például éppen most egyezett meg erről a Betclic társasággal. Más technikai eszközök, így például a mobiltelefon is hasonló lehetőségeket kínál.

Minden feltétel adott tehát, hogy Franciaország az elektronikus fogadók nemzetévé váljon. Amikor kiürül az államkassza, akkor hagyományosan felértékelődik az efféle játékok szerepe a közvetett adózás egyik formájaként. A szerencsejáték arra hivatott, hogy feltöltse az államkincstárt és enyhítse a társadalmi feszültséget: panem et circenses – cirkuszt és kenyeret! Azonban a szerencsejátékok liberalizálása végeredményében néhány nagytőkés érdeke, akiket a Fouquet’s klub tagjaiként ismernek. Ez a csoport arról az exkluzív étteremről kapta a nevét, ahová 2007 májusában jöttek gratulálni Nicolas Sarkozy megválasztásához: Bernard Arnault és Antoine fia, Stéphane Courbit, Martin Bouygues és a többiek. Pikáns részlet, hogy Florence Woerth, a törvény kidolgozójának felesége is ismert név a lóversenyben érdekelt mágnások között: ő hozta létre a nagytőkések asszonyaival a Dam’s istálló nevű céget, amely egyszerre versenylovakkal és adóoptimalizálási tanácsadással is foglalkozik.

A szerencsejátékok privatizálása szükségképpen érdekellentéthez vezet, ha a szerencsejáték szervezője szoros kapcsolatban áll egy-egy sport- vagy lóverseny szervezőjével. Elég, ha egy kommentátor a sporteseménynek csak az egyik vagy másik aspektusára hívja fel a figyelmet, ezzel is irányítani tudja a tippeket. Márpedig, mint azt Nicolas Béraud, a Betclic elnöke állítja, a sportfogadások honlapjait bukmékerek kezelik, akiknek mestersége rokon a city traderekével.[4] Ők valós időben kezelik a fogadásokat és úgy változtatják a téteket, hogy az lehetőség szerint minimalizálja a kockázatukat. A jelenlegi kormány teljes ellentmondásban van önmagával, hiszen azt állítja: célja a kapitalizmus erkölcsössé tétele – miközben ezt a kaszinógazdaságot engedélyezi, sőt, népszerűsíti. Nem is járunk messze a Madoff-féle csalássorozattól: az internetes pókerszoftverek lehetővé teszik több fiktív játékos összjátékát egy balek rovására.

Ne feledjük a pénzmosás veszélyét sem. 2007 márciusában a francia Pénzügyi Akciócsoport jelentése már beszámolt az online fogadások hátterében zajló pénzmosási műveletekről. Június 4-én az Európai Bíróság helyben hagyta a szerencsejáték-honlapok betiltását Hollandiában a csalás és bűnözés elleni harc nevében.

Népegészségügyi szempontból még egyértelműbb a veszély. 1980 óta elismerik, hogy a pénzben játszott szerencsejátékok gyakran vezetnek magatartászavarokhoz, ráadásul a nyereményjátékok kínálatának növekedése közvetlenül növeli a betegek számát. Ha figyelembe vesszük, hogy a francia szerencsejátékosok 1-3 százaléka patológiás értelemben függő, akkor világos, hogy a játékosok számának növekedése önmagában is probléma. Annál is inkább, mivel a honlapok működtetői által felkínált bónuszok – a pókerben például 500 euró a Sajoo.fr honlapon – különösen hatékonyak. Marc Valleur, a párizsi Marmottan kórház főorvosa szerint a versenyszféra megjelenése „azonnal növelni fogja a szerencsejáték-függőséget és a visszaéléseket, hiszen erősen reklámozzák a tevékenységet.”[5]

A játékosok offline, illetve online csoportjának összehasonlító megfigyelésével[6] Mark Griffiths, a nottinghami brit egyetem professzora egyértelműen bizonyította, hogy az online szerencsejátékoknál nagyobb a függőség veszélye. Ennek oka, hogy a játékos anonim és elszigetelt helyzetben van, ráadásul nincs időbeli korlát sem, illetve nincs a játékos mellett olyan személy, aki beavatkozhatna, vagy legalább figyelmeztetné a játékost. A megelőzés egyetlen módja ilyen körülmények között a kínálat korlátozása.

Az addikció elleni küzdelem, amely a francia törvénykezés állítólagos célja, nehezen egyeztethető össze a nyereményjátékokat működtető új cégcsoportok engedélyezésével. A várható következmények között meg kell említeni a szociális igazságtalanság kérdését. Erről Aurélie Filippetti, a szocialista párt képviselője beszélt parlamenti felszólalásában: „Az Inserm[7] kutatások kimutatták, hogy a szerencsejátékok sokkal jelentősebb szociális problémát okoznak a legszegényebbek között, mivel a játékra fordított összegek aránya körükben a legmagasabbak, bár abszolút értelemben kevesebbet költenek”. A törvény ugyan előírja, hogy nem lehet fogadni bankszámlánk feltöltése nélkül, de az úgynevezett revolving-hitelek és a folyószámla-hitelkeretek miatt ez sem védi meg a játékosokat attól, hogy mértéktelen adósságba verjék magukat.

Jó lenne tudni, mi állhat a kártyák új leosztása mögött. Franck Daninos Histoire du poker (A póker története)[8] című könyvében bebizonyítja, hogy ennek a túllicitálásra épülő játéknak csak akkor van értelme, ha pénzért játsszák, annak ellenére, hogy gyakran mondják: nem a véletlen, hanem a gyakorlat szabja meg a nyereményeket. A televízió miniatűr kamerákkal, a játékosok kártyáinak feltárásával népszerűsíti a partikat, és nagyban hozzájárult egy új imidzs, ahogy a műsor szlogene állítja, a „sportos, drámai és szórakoztató” póker népszerűsítéséhez. Olyan színészek, mint Nicole Kidman és Ben Affleck, vagy a francia Patrick Bruel segítették a játék társadalmi elfogadottságának növelését, állítólag „kulturális hidat” nyitottak Amerika felé. A póker másik arca pedig azt hirdeti: „megrészegít a hatalom, az asztalnál ki kell használni az ellenfél gyengeségeit”. Olyan pénzes játék ez, amelyet nem csapatban, hanem egyedül játszik az ember, nem a bank ellen, hanem a magunkfajtával szemben, ahol az agresszió a nyerő, ahol a megtévesztés és a ravaszság mint blöff különleges elismerést kap. Pedig sokan sóhajtanak összetörten a végén, mint Alekszej Ivanovics, Dosztojevszkij Játékosa: „szédelegve távoztam az asztaltól”.

A szerző újságíró, az On achete bien les cerveaux. La publicité, les médias et le patronat (Az agyakat megveszik, ugye? A reklám, a média és a tőke) című könyv szerzője. (Raisons d’Agir, Paris, 2007)

Fordította: Sipos János       



[1] 2009. október 8.

[2] AFP, 2010. július 14.

[3] AFP, 2010. július 8.

[4] Lásd Lettre de l’industrie des jeux d’argent en ligne (Igamingfrance.com), 2009. július 16.

[5] Le Monde, 2010. július 2.

[6] Mark Griffiths, Gambling online – problem gamblers more susceptible, research shows, Nottingham Trent University, Ntu.ac.uk. 2009 szeptember 16.

[7] INSERM – Országos Egészségügyi és Orvoskutatási Intézet.

[8] Franck Daninos, Histoire du poker. Le dernier avatar du reve américain, Tallandier, Paris, 2010.