A Fekete-tenger

 

Mintha a „világ végén” lenne ez az erősen szennyezett zárt tenger, pedig, valójában az átalakuló stratégiai erőviszonyok kellős közepén helyezkedik el. Itt írják újjá az Európai Unió, Oroszország, Törökország, a Kaukázus, Közép-Ázsia és a Közel-Kelet országainak kapcsolatait.

kfek.teng

Sinop (Törökország)

sinop2Miközben a szakszervezetek tömegeikkel az Atatürk térre vonultak 2010. május 1-én, a sinop-i halászati kikötőben álló hajókon az atomellenes tiltakozás zászlói lobogtak: „Sinop nükleer istemiyor!” – „Sinopnak nem kell atomerőmű!”

A Fekete-tenger török partvidékén fekvő kisvárosban az atomerőmű létesítésének terve a végletekig felborzolja a kedélyeket. Az Isztambul és Sinop között húzódó partszakaszon a természet ugyan még megőrizte érintetlenségét, a Sinoptól a grúz határig húzódó, közel hatszáz kilométeres partszakaszt azonban végig beton borítja. Az autópálya a part menti városokat teljesen elvágja a tengerparttól. Az egymást követő falvakban többfelé félkész épületek sorakoznak, ezek lakossága ugyanis nemrég annak reményében vonult le a hegyvidékről, hogy itt majd jobb életkörülményekre talál.

Az autópálya maga is helyenként a tengertől elhódított területre épült, amelyet most az erózió veszélye fenyeget. Védekezésként ez ellen néhány kilométerenként betongátakat emeltek.  A probléma orvoslása azonban ezzel a módszerrel szinte ártalmasabb, mint maga a probléma, mivel a gátak elzárják az áramlatok útját, felfogják az üledéket, és csupán pár száz méterrel arrébb helyezik át a veszély forrását.  A védőgátak oltalmában néha halászhajók horgonyoznak ugyan, ezeken az új kikötőkön azonban -, amelyeket csak az autópályán keresztül lehet megközelíteni -, nincsen semmiféle szolgáltatás, és úgy tűnik, sok hajót mintha magára hagyott volna tulajdonosa.

Félő, hogy a Fekete-tengeren régebben virágzó halászat állománykészletei mára lassan kifogynak.   Oroszország szigorúan korlátozta Törökország halászterületeit. A Fekete-tenger vizét különösen nagy mértékben veszélyezteti  az eutrofizáció. Ez azt jelenti, hogy túlságosan elszaporodhatnak benne az algák és a szerves anyagok.  Ez a jelenség annak a következménye, hogy túl sok tápanyagot vezetnek a tengerbe – ilyen például a mezőgazdasági tevékenység során termelődő nitrogén és foszfor. Az eutrofizáció „megfojtja” a tengert, mivel fogyasztja az oxigént. Ez a jelenség fokozottan megfigyelhető a Fekete-tengerben, amely viszonylag alacsony sótartalmú, hiszen a vizét a Dnyeszter és a Duna, valamint más, hasonlóan édesvizű folyamok biztosítják.

Számos kormányközi szervezet, köztük a Fekete-tengeri Környezetszennyezés-ellenes Védelmi Bizottság évek óta próbálja felhívni a figyelmet a problémára; intézkedési jogosultság híján[1] azonban csupán tanácsokat osztogathatnak. Eközben pedig úgy tűnik, hogy a környezetvédelem a part menti országokban a feladatok fontossági listáján sem foglal el túl előkelő helyet.

A török kormány a part bebetonozása után az elektromos áram előállításának fejlesztésére kíván összpontosítani. A duzzasztógát-építési tervek az energiapiac 15 évvel ezelőtti privatizációja óta -, amely véget vetett a Türkiye Elektrik Kurumu, a nemzeti társaság monopóliumának - egyre szaporodnak. Az állam megelégszik az EPDK ügynökség útján történő piacszabályozással, a folyók használati engedélyét pedig 49 évre magántársaságoknak engedi át. Nem kevesebb, mint összesen ezerháromszáz gáttervet nyújtottak be az egész országban, ezekből hatszáz található a fekete-tengeri régióban.

A mozgósítás egyelőre lehetővé tette, hogy a völgyben elvessük az atomerőmű építésének tervét”, magyarázza Selco Günay, akinek kis szállodája van a Firtina-völgyben. „Ez a gátrendszer 0,14%-át fedezte volna az ország energiaszükségletének, az elektromosság elvezetésénél azonban az egész hálózat viszonylatában több mint 30%-os veszteségre lehet számítani.” Selco Günay a völgy környezetvédő mozgalmának szóvivője. A gát-ellenes mozgalom gyakorlatilag a régió teljes lakosságát szövetségessé avatja. A korábban Bulgáriától energiát vásároló Törökország önellátóvá vált, de a magántársaságok exportra törekednek, elsősorban a Kaukázus felé, míg az Isztambulhoz hasonló nagyvárosokban az árak az égbe szöknek.

 

Samsun (Törökország)

samsun2A cserkeszek hat nemzedék óta nem fogyasztanak halat”, állítja Othan Dögbay, a samsun-i cserkeszek szövetségének elnöke. Ők azután érkeztek Törökországba, hogy Oroszország elfoglalta a Fekete-tenger északi partját. „A teljes mai orosz partszakaszt őseink lakták, Novorosszijszktól Szocsiig. A cári Oroszország már XIX. század elejétől fogva Cserkeszföld megszerzéséért küzdött. Végérvényesen azonban csupán 1864-ben érhette el célját, amikor a kbaadai csatában legázolta a cserkesz törzseket. A túlélők jobb híján az Oszmán Birodalom felé menekültek. A partok közelében gyűltek össze és várták, hogy hajókkal elszállítsák őket. Sokan meghaltak maláriában és más betegségekben ezen az egészségtelen környéken; mások pedig az úton vesztek oda. A holttesteket a tengerbe dobták: mi ezért nem eszünk soha halat.”

Fontos ügyért száll síkra négy-ötmilliónyi törökországi cserkesz: tiltakozik a 2014-ben, Szocsiban megrendezendő téli Olimpiai Játékok ellen. A Játékok fő helyszínéül a város fölé magasodó hegyekben lévő Krasznaja Poljana sícentrumot szemelték ki, mely azonos a kbaada-i csata helyszínével. „Oroszul a „Krasznaja Poljana” „vörös tisztást” jelent.  Az oroszok azt állítják: a név az ott honos páfrányok színéből ered.  Mi azonban tudjuk, hogy ezt a helyet az őseink vére festette vörösre!”- fakad ki Othan Dögbay.

A cserkesz szervezetek követelik a cserkesz „népirtás” elismerését. Igényükkel a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz fordultak, de innen nem kaptak kielégítő választ.. Az Egyesült Államokban székelő Cserkeszek Világszövetségének küldöttsége viszont április elején grúz országgyűlési képviselőkkel találkozott. Mivel Miheil Szaakasvili kormánya minden alkalmat megragad, hogy Moszkva kedve ellen tegyen, Grúzia lehet a világon az első ország, amelyik hivatalosan elismeri ezt a „népirtást”.


Trapezunt (Törökország)

trapezunt1A XX. század folyamán a Fekete-tenger partja gyakran  intenzív lakosságkeveredés színhelye volt. A „pontusi” görögök[2] gyakorlatilag eltűntek a Fekete-tenger partvidékéről, mióta a Görögország és Törökország közötti lakosságcserére vonatkozó lausanne-i békeszerződést aláírták (1923).  Trapezunt (törökül Trabzon) – az egykori görög Trabizond – a török nacionalizmus védőbástyája lett. Innen származott a 2007. január 19-én Isztambulban meggyilkolt örmény újságíró, Hrant Dink[3] feltételezett gyilkosa is.

Gültekin Yücesan a személyiségi jogok védelmével foglalkozó helyi bizottság lelke, emellett azonban „luxemburgista forradalmár”-nak is titulálja magát, Rosa Luxemburgra utalva. Egy hosszúra nyúlt est folyamán elmagyarázza nekünk, hogy a hadsereg és a különféle titkosszolgálatok szemében Trapezunt mindig is szimbolikus jelentőséggel bírt: – Mifelénk még mindig él a kemalista[4] katonai hagyomány. A várost azonban újabban hasonlóképpen jellemzi az iszlám egyre tüntetőbb és túlzottan szigorú gyakorlása. Az embernek egész a kikötői negyedig kell elmennie, hogy olyan kocsmára leljen, ahol nyíltan mérnek alkoholt, miközben fiatal nők kínálgatják bájaikat az átutazó matrózoknak. Igaz, a megcélzott vevőkört többnyire inkább oroszok, mintsem törökök alkotják.

Naponta közlekedik ugyanis kompjárat Trapezunt és az oroszországi Szocsi között.   A hajók ütöttek-kopottak, a menetrend bizonytalan, ám a beszállásnál sürgő tömeg igyekszik előre. Útitársaink közt akadnak orosz nők, akik „bőröndkereskedelemre” kényszerülve táskaszámra hordják az országba a ruhát, vagy egyéb könnyen eladható használt cikket; Oroszországba emigrált grúz munkások, akik Törökországon keresztül kénytelenek utazni, mivel régi és új hazájuk között a 2008-as háború óta minden közvetlen kapcsolat megszakadt; találkozunk emellett számos más kaukázusi utassal is. Ugyancsak a fedélzetre száll egy csapat sportos kinézetű fiatalember is, a tagok oroszul és kaukázusi nyelven szólnak egymáshoz, hatalmas batyukat vonszolva magukkal, amelyek – amint a török vámvizsgálatnál kiderül - a Korán másolataival vannak megtömve.

 

Szuhumi (Abházia)

szuhumiAz utasok a kissé különleges szállítmány ellenére Szocsiban szállnak partra, ahol már jól haladnak az olimpiai előkészületek. A leendő olimpiai várostól, Adlertől, mint kiinduló ponttól kezdve a parton autópálya épül Krasznaja Poljana irányában. Adler, ez az aprócska üdülőhely éppen a szakadár Abházia határán fekszik.

– Számítunk persze az olimpia kedvező gazdasági hatásaira – biztosít mosolyogva Vjacseszlav Silikba, az abház elnök tanácsadója. Abházia, helyi nyelven Apsznü, vagyis „a lélek földje”, a szovjet Riviéra egykori „gyöngyszeme” 1994-ben szörnyű harcok árán szakadt el Grúziától -, ezeknek több mint nyolcezer áldozata volt. Abházia a grúz hadsereg és az orosz fegyveres erők között 2008 augusztusában kirobbant háború[5] után kiáltotta ki függetlenségét. Az abházok a kis köztársaság 250 000 főnyi lakosságának ma körülbelül 45%-át teszik ki, de élnek itt még örmények, oroszok, és fekete-tengeri görögök is.

A 250 000 lakost számláló grúzok többsége elmenekült Abháziából, vagy az 1994-es háború után űzték el őket. A visszatérés lehetősége teljesen kizárt. – Ha a menekültek visszatérnének, újabb háború törne ki – hangsúlyoz minden egyes szót az elnök, Szergej Bagaps. – A legtöbbjük kezéhez vér tapad.

Abháziát[6] még mindig sújtja a Grúzia által kihirdetett embargó, amelyet a nemzetközi közösség csaknem minden országa betart. A főváros, Szuhumi kikötője fölött a Fekete-tenger fölé magasló óriási abház lobogó leng, Trapezuntból mégis rendszeresen érkezik ide rakomány. Elvileg ezeknek a hajóknak Grúziában, Batumiban kellene kikötniük, ám inkább letérnek tengeri útjukról, és Abháziában rakodnak ki.

A főváros lakói a tengerparti kávéházakban találkoznak, ahol turista még mindig alig látható, hiába fordít Moszkva hatalmas összegeket az apró köztársaságra. Szuhumi mindenesetre tagadja, hogy Oroszország bábja volna. – Helyet adtunk két orosz hadi bázisnak, vagyis tízezer embernek, hogy polgáraink védelmét biztosítsák a grúz erőkkel szemben, így 1994 óta először végre nyugodtan alhatunk – érvel Szergej Bagaps elnök. Ám keményebb hangon folytatja: – Ha feltételezzük, hogy Abházia Oroszország pártfogása alatt áll, vajon Grúzia nem tekinthető-e amerikai fennhatóság alatt lévőnek? Koszovót ugyan miért ismerné el önálló országnak a nemzetközi közösség, ha Abháziát viszont nem?”

A főváros közvetlen környékén fokozatosan visszatér az élet: még az omladozó épületekben is laknak emberek; szinte mindenütt kávézók és üzletek működnek. Bár a szuhumi öbölben az abház állami egyetem épületein jól láthatóak még a háború okozta sebek, azonban már csaknem tízezer hallgató tanul bennük.

A húszas éveiben járó Gudisza Ckalija nemzetközi tanulmányokat folytat az egyetemen. Gudautából, egy innen ötven kilométerre fekvő városból származik -, diplomata-jövőről álmodik, hogy külföldön képviselhesse hazáját. Pedig az országot egyelőre csupán Oroszország, Nicaragua, Venezuela, és Nauru szigete ismeri el – rajtuk kívül csupán a többi hasonlóképpen el nem ismert köztársaság szűk „klubja”, például Transznisztria (Dnyeszter-menti Moldáv Köztársaság), Dél-Oszétia, valamint az Észak-Ciprusi Török Köztársaság.

Az ENSZ égisze alatt Grúziával folyó tárgyalások holtpontra jutottak. Abházia 2009 júniusában elérte, hogy az ENSZ-missziót kivonják a területéről, azóta pedig lezárta azt az európai katonai megfigyelők előtt is.

 

Batumi (Grúzia)

batumi2A „határátkelő” Abházia és Grúzia között tulajdonképpen nem egyéb, mint az Enguri folyón átívelő gyalogos híd. Egy sereg Abháziában élő grúzzal futunk itt össze, akik a folyó túlpartján található grúz Zugdidiba igyekeznek, hogy bevásároljanak. Az átjárót továbbra is csak az abház milicisták és a grúz rendőrök szeszélye őrzi, így a határmenti térségben rendszeresek az összetűzések. Június 8-án megöltek egy abház határőrt.

Grúzia szerint még mindig az egyetlen lehetséges forgatókönyv Abházia fegyveres visszafoglalása. Miheil Szaakasvili, aki 2003. november 23-án, a „rózsás forradalom” után jutott hatalomra, egy pillanatig sem hagyott fel azzal a tervével, hogy újra a grúz államhoz csatolja az olyan szeparatista területeket, mint Adzsária, Abházia és Dél-Oszétia. Eddig egyedül Adzsáriában járt sikerrel.

A meglehetősen nyugat-barát tbiliszi kormány azóta Batumiban óhajtja berendezni Grúzia takaros kis kirakatát. Minden fontos kulcspozíciót az elnökhöz közel állókkal töltöttek be, az állam pedig hihetetlen összegeket fektet be a városba. Az ódon bájú egykori fürdővárosban sorra nőnek ki a földből a luxushotelek. Április 1-én egy huszonnégy emeletes Sheraton nyitotta meg kapuit. Más szállók is épülőben vannak: Hyatt,  Hilton,  Radisson... A 2008-as háború óta a turisták csaknem teljesen eltűntek Batumiból, ám a város elsősorban a törökökre épít, akiket vonzanak a hazájukban tiltott kaszinók -, ezekből ugyanis, ha lehetséges, itt még több van, mint hotelből.

A kereskedelmi kikötő, az óváros közvetlen közelében, maga is teljesen megújulóban van. Egy kazah kőolajholdingnak, a KazTransOilnak adták ki 49 évre koncesszióba. Az éves forgalom 2009-ben elérte a hétmillió tonna kőolajat, amelyet vasúton szállítanak Azerbajdzsánból, Kazahsztánból és Türkmenisztánból Batumiba.

A kikötőigazgató irodáját két elnök portréja díszíti: Miheil Szaakasvilié és a kazah Nurszultan Nazarbajevé. Zurab Sulgaja igazgató huszonkét éven át dolgozott szovjet diplomataként. Pályafutása java részét arab országokban töltötte, ahol a szovjet állammal való gazdasági együttműködésért volt felelős. Ezt követően Kazahsztánban volt grúz nagykövet. Elismeri, hogy a kazah hatóságok nyomására hagyta ott a diplomáciát, és vállalta el a batumi kikötő igazgatását az ő alkalmazásukban.

Az Oroszországhoz szorosan kötődő Kazahsztán komoly összegeket fordít Grúziára. A bennfentesek körében két elmélet dívik: a kazah cégek bábként szolgálnak az orosz tőke számára; vagy pedig éppen ellenkezően, Kazahsztán keres egérutat, hogy kiszabaduljon Oroszország túlságosan is szorongató markából. Zurab Sulgaja ugyan elismeri, hogy a Grúzia és Oroszország közti kapcsolatok kvázi-megszakítása komoly keresetkieséssel jár, mégis bizakodónak akar tűnni: – Egyszer minden háború véget ér.

 

Poti (Grúzia)

poti_1bA Batumitól kb. ötven kilométerre északra fekvő Poti kikötőjét, amelyet az orosz flotta a 2008 augusztusában kirobbant konfliktus során a földig rombolt, ugyancsak koncesszióba adták 49 évre, méghozzá Rasz-al-Khaima emirátusának. Az újjáépítés jól halad, s a tervek szerint Poti lesz a legfontosabb tengeri átjáró a Kaukázus és Közép-Ázsia felé.

Maxim Sonin, egy odesszai székhelyű, fekete-tengeri kikötőkkel foglalkozó ukrán társaság vezetője kiemeli a Poti és a bulgáriai Várna közti kapcsolatok fejlődésének jelentőségét. A Fekete-tenger keleti és nyugati partja közötti kereskedelem felerősödése – Oroszország megkerülésével – része a TRACECA (Transport Corridor Europe-Caucasus-Asia – Európa-Kaukázus-Ázsia Kereskedelmi Folyosó) projektnek. Ez a program 1998-ban jött létre az Európai Unió és a régió tizennégy országa között[7]. Itt nemcsak a Kaszpi-tengerről és Közép-Ázsiából érkező szénhidrogének továbbjutása a cél, hanem Kisázsia megközelítése is. Poti kikötője Örményország előtt is nyitva áll, ezáltal Irán szintén könnyen megközelíthető.

Odessza és Várna kikötői Poti komoly riválisai. A grúz vezetés a kereskedelmi kapcsolatok jelenlegi állása alapján Ukrajnát ki is szeretné kapcsolni, mivel ez az ország Viktor Janukovics 2010. február 7-i elnökválasztáson megszerzett győzelme óta inkább Moszkva felé húz. Ám addig még hosszú az út, ráadásul a Poti-Várna tengely az Oroszország és Törökország között folyó kereskedelmet tekintve még mindig szinte jelentéktelen. Maxim Sonin szerint „a Boszporuszon és a Dardanellákon áthaladó tengerjáró hajók csaknem 80%-a orosz, de legalábbis Oroszország felé tart”.

 

Szevasztopol (Ukrajna)

szevasztopol2Szevasztopol hosszú időn át komoly feszültségforrást jelentett Ukrajna és Oroszország között. A szovjet rendszerben a város különleges státuszt élvezett, mivel nem tartozott az Ukrajnához visszacsatolt Krími Autonóm Köztársasághoz. Miután Ukrajna függetlenné vált 1991-ben, Oroszország még hosszú ideig nem ismerte el Kijev fennhatóságát Szevasztopol felett, amely így továbbra is „zárt város” maradt: csupán különleges engedéllyel lehetett megközelíteni. 1997-ben azután megegyezés született: Moszkva átengedi Szevasztopolt Ukrajnának, kikötőit viszont kibéreli fekete-tengeri flottája számára. A bérleti szerződést tavaly áprilisban Viktor Janukovics meghosszabbította, így az egészen 2042-ig érvényben marad. Az orosz katonák száma Szevasztopolban ma csaknem húszezer fő.  Sokuknak a családja is a városban él.

Szevasztopol kikötőjében, a hatalmas Lenin-szobor mellett található az orosz haditengerészet vízrajzi szolgálata. Itt-ott pattogzik már az épületről a festék, a hazafias dekoráció pedig semmit sem változott a szovjet korszak óta, Jevgenyij Georgijevics azonban széles mosollyal és határozott kézfogással fogad bennünket. – A Fekete-tengeri Flotta csupán a kikötőt őrzi – állítja az ukrán nemzetiségű orosz tiszt. Valójában viszont a 2008. augusztusi konfliktus idején azok a hajók, amelyek Poti kikötőjében szétzúzták a grúz flottát, éppen Szevasztopolból indultak el.

Andrej Soboljev a város felett a korláton könyökölve az általa oly jól ismert kikötőt bámulja. A férfi a Szevasztopolszkaja Gazeta című napilap tulajdonosa, emellett igen elismert sanzonénekes a városban. – Sok itteni lakos számára Szevasztopol elsősorban az a város, amelyik a háború alatt keményen ellenállt a náciknak, tehát a Szovjetunió büszkesége. A múlt a jelenben is kísért: a Szovjetunió és valamennyi hősi mítosza a mai napig köztünk él. Szevasztopol nem ukrán, de nem is igazán orosz. Kikötőváros – egy egész, valóban különleges kis világ.

Andrej Soboljev ekkor arról kezd fennhangon álmodozni, hogy Szevasztopol, a háború városa egy nap a béke városa lesz, amely bizonyos „területenkívüliséget” élvezhet.  Közben persze továbbra is ott állomásozik majd a fekete-tengeri orosz flotta -, hiszen azzal mindenki tisztában van, hogy Oroszországnak esze ágában sincs elhagyni „fekete-tengeri fellegvárát”, különösen, azóta, hogy a NATO is megerősítette Bulgáriában és Romániában a bázisait.

 

Odessza (Ukrajna)

Odessa-thumb-500x666Bár Ukrajna kapcsolata Oroszországgal az utóbbi hónapokban normalizálódott, Romániával még mindig feszült a viszonya, mivel a Duna-delta birtoklása komoly vita tárgyát képezi a két ország között. Ez a terület 3500 km²-en terül el a két ország között. Az európai folyóhálózat jelentős része itt torkollik a Fekete-tengerbe -, emellett a delta Európa egyik egyedülálló természeti zónája, amelyet az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) 1991-ben a világörökség részének nyilvánított. A Duna-delta ezerkétszáz növényfaj, háromszáz madárfaj és negyvenöt édesvízi hal élőhelye.

– A delta védelmét a román hatóságokkal együttműködve kell végeznünk, hiszen az ökoszisztéma számára nem léteznek határok – panaszkodik Nyikolaj Berlinszkij. – Néhány éve küzdelmeim során szívrohamot kaptam, miközben Kijevben a Tudományos Akadémián megpróbáltam megakadályozni, hogy az ukrán állam tönkretegye a deltát. – Nyikolaj Berlinszkij ma az Odesszai Víztani Intézet munkatársa. – Nem kifogásolom a csatornákat, még kevésbé a dunai hajózást, ám ahogyan a deltát kezelik, az egyszerűen katasztrofális.

2004-ben Kijev valóban munkába kezdett, hogy megnyissa a hajózás számára a delta egyik természetes ágát, az ukrán területen található Bisztroje-csatornát. Hároméves munka után, 2007. május 14. óta a teher- és konténerszállító hajók végre a Fekete-tenger irányából is elérhetik a Dunát, és így az európai térséget. A buldózerek hónapokon át kotorták az üledéket, így több kilométeres tengeri csatorna jött létre a Duna ukrajnai torkolatának öblében. Kijev kereskedelmi célkitűzése nem csekély: felszabadítani a román vámok megfizetése alól több száz ukrán hajót, amely évente a román területen húzódó Sulina-csatornán közlekedik, emellett pedig új nemzetközi hajózási útvonalat nyitni, amelynek révén jelentős külföldi többletdeviza kerülhetne az ukrán állam kasszájába.

– A csatorna létrehozása egyszerűen ostobaság volt, nem is beszélve a környezetvédelmi következményekről – mondja kétségbeesetten Nyikolaj Berlinszkij. – A meredek folyópart intenzív kotrása miatt a Duna több tonnányi hordalékot szállít magával, és évente körülbelül negyven méterrel tolja odébb a deltát. Ennek pedig az a következménye, hogy a mély vizű hajózható útvonal  fenntartása érdekében a csatornát, folyamatosan kotornunk kell… – A Bisztroje-csatornából kikotort hordalékot elhordják, a partvidéktől öt kilométerre az észak-dél irányú partmenti áramlatra bízva elszállítását.  A hordalék így a Sulina-csatorna torkolatánál, a delta másik, román oldali hajózható útján rakódik le – ez viszont már „szerencsére” bosszantja Bukarestet.

A Szovjetunió szétesése óta a két ország között állandó konfliktusforrás a tengeri határ meghatározása, ahol elválik egymástól a két állam vízi területe. Ez pedig kulcskérdés, mivel a vitatott homokpad alatt tudvalevőleg több száz milliárd köbméter gáz és több tízmillió tonna kőolaj rejtőzik. Románia a hágai nemzetközi bíróság elé vitte a vitát, amely 2009. február 3-án azzal az eredménnyel zárult, hogy a bíróság a vitatott terület 20%-át, azaz 2500 km²-t Ukrajnának, a maradék 80%-ot, 9700 km²-t pedig Romániának ítélte.

 

 

Vilkovo (Ukrajna)

Vilkovo3Az alig nyolcezer lelket számláló, aprócska Vilkovo, amelyet a területét átszelő csatornák miatt „ukrán Velencének” is neveznek, távol esik a geopolitikai csatározásoktól. Az ukrán vezetők 2004-ben tett olyan ígéretei ellenére, amelyek szerint a csatorna a régióban négyezer munkahelyet teremt majd, a gazdasági helyzet egyszerűen katasztrofális. – Az emberek elvándorolnak innen, munkalehetőség nincs, a kikötő és a szovjet gyárak bezárták kapuikat – sorolja szomorúan Nyikolaj kapitány, aki valaha katona volt, de ma már idegenvezetőként keresi kenyerét. – Az egyetlen még mindig jövedelmező tevékenység a nádvágás, amelynek termékét Hollandiába exportáljuk - mondja.

A túlpartra, a Vilkovóval épp szemben elterülő Romániába átjutni szinte lehetetlen. Nincs se út, se kikötő, a Vilkovo és a delta román nagyvárosa, Tulcea közötti folyami összeköttetés pedig rég megszakadt. Aki Romániába akar eljutni, arra többórás utazás vár, ráadásul igencsak rossz állapotban lévő utakon. – Most, hogy Románia az Európai Unió tagja, még vízumot is kell váltanunk – jegyzi meg Nyikolaj kapitány. A nádasokkal, mocsarakkal tarkított tájban meglehetősen furcsának tűnnek az ukrán rendőrőrsök, amelyek minden átkelőhelyet szemmel tartanak. – A határ most sokkal zártabb, mint a szovjet időkben.  A deltát új vasfüggöny vágja ketté.

 

 

A szerzők, Jean-Arnault Dérens és Laurent Geslin, - egyikük a Courrier des Balkans főszerkesztője, a másikuk újságíró. Nemrég jelent meg Voyage au pays des Gorani. Balkans, début du XXIe siècle (Utazás a goránik földjén, a XXI. sz. elején) c. közös könyvük, (Cartouche Kiadó, Párizs, 2010)

 

Fordította: Peer Klára és Makádi Balázs



[1] Lásd: a Duna-régió és a Fekete-tenger: http://europa.eu. 2005. június.

[2] Ez a kifejezés a Fekete-tenger görög nevéből, a Pontosz Euxeinoszból származik. Ma is jelentős pontusi közösségeket találni Oroszországban és a Krími-félszigeten.

[3] Hrant Dink az Agos című kétnyelvű folyóirat alapítója, a törökországi örmény közösség egyik legbefolyásosabb értelmiségije volt.

[4] A török államot megalapító Musztafa Kemal Atatürktől (1881-1938) származó ideológiai hullám, melynek fő jellemzője a világiság és a nacionalizmus.

[5] A témában l.: Vicken Cheterian, „Cinq jours qui ont fait trembler la Caucase”, Le Monde diplomatique, 2009. február.

[6] A témában l.: Leon Colm, Improbable Abkhazie. Récits d'un Etat-fiction, Autrement, Párizs, 2009, valamint Jean Radvanyi és Nicolas Beroutchachvili, Atlas géopolitique du Caucase, Autrement, Párizs, 2010.

[7] L.: Jean Radvanyi, „Transports et géostratégie au sud de la Russie”, Le Monde diplomatique, 2008. június.