De morbo democratico – a 19. század forradalmárai orvosi szemmel

Vajon a politika-e „az elmezavar leggyakoribb oka”, vagy azért bolondulunk meg, „mert nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy elviseljük a politikai izgatottság következményeit”? Ezt a kérdést teszik fel az Orvospszichológiai Társaság tagjai a „politikai és társadalmi megrázkódtatások elmebetegségek kialakulásában játszott szerepéről” tartott megbeszélésükön 1848. március 6-án, néhány nappal Lajos-Fülöp király lemondása és a második köztársaság kikiáltása után.

 

kdemokraciaszinesNéhány hónappal később a francia elmegyógyász, Alexandre Brierre de Boismont orvosi szempontból összegzi az 1848-as politikai fordulat eredményeit: „A konzervatív párthoz tartozóknak csaknem mindig komor monomániáik voltak, míg az újító hajlamúaknak derűs mániái, illetve monomániái voltak. ” Másutt nyugtalanságának ad hangot: „Sokakat, akik vakon belevetették magukat a mostani utópiákba, amelyek hűséges reprodukciói az ókori és középkori őrületnek, nem őrülteknek, hanem inkább merész újítóknak tartanak. Márpedig én mint orvos képtelen vagyok elfelejteni azon személyeknek alakját, gesztusait, szavait, akiket megfigyeltem a különböző körökben, és akik semmiben sem különböztek mostani intézményeink lakóitól, de még ha volt is némi különbség, az is inkább a mi betegeink javára válna, akiknél a dühkitörés végtelenül ritka”.[1]

Két évvel később Carl Theodor Groddeck Berlinben megjelent tanulmánya folytatja a vitát, mely franciául A demokratikus Betegség, avagy az őrület új fajtája címmel jelent meg 1850-ben Párizsban. Brierre de Boismont a tanulmányhoz fűzött jegyzeteiben egy orvos barátját idézi, aki a forradalmárokat öt kategóriába sorolja: „demagógok, mániákusok, rögeszmések, tébolyultak, gyengeelméjűek”.[2]

1863-ban Louis Bergeret bemutatja kollégáinak az őrület tíz esetét összegyűjtő tanulmányát, „amelyek kiváltói az 1848 februárjában történt politikai, társadalmi zavargások voltak”.[3] Bergeret a „rossz újságokat és a szószátyár politikusokat”, „a szocializmus, a kommunizmus, a fourierizmus hívei által világra hozott abszurditásokat” okolja, mert ezek az eretnekségek elhitették, „hogy a tökéletes boldogság álma megvalósítható ebben a világban.” A tíz esetből nyolc a nő. Az arány tükrözi az orvosok álláspontját, akik a nőket fizikai és idegi alkatuk alapján a férfiaknál kevésbé ellenállónak tartják. Éppen ezért szerintük a nők előbb adják át magukat az őrületnek, ha szellemi-lelki egyensúlyuk megbomlik, különösen akkor, ha szerelemről van szó.

Például Victorine U., aki „nagy gondossággal látta el házastársi és anyai feladatait a végzetes események bekövetkezte előtt, amelyek zavart keltettek egyszerű és naiv lelkében” – olyannyira, hogy a „Köztársaság anyjának” kiáltja ki magát és Párizsba akar menni, hogy kiszabadítsa a politikai foglyokat: Barbès-t, Blanquit, Louis Blanc-t, Raspail-t, Ledru-Rollint. Kijelenti, hogy kész „feláldozni gyermekeit” a despotizmus eltörlése érdekében. Louise N. pedig, aki korábban „jó anya és ügyes kezű munkás” volt, a „legszenvedélyesebb politikai lapok” olvasásának adja át magát, ennek következtében „teljességgel megfeledkezik a munkájáról, valamint a háztartás ellátásáról.” Mozdulatai „eszelősek, dühödten szitkozódik, vad kiáltozásokkal háborgatja a szomszédságot” – a házból efféle átkok hallatszanak ki: „legyen vége a nyomornak, az ember ember általi kizsákmányolásának, le a gazdagokkal, le a csendőrséggel. Az embernek saját magát kell kormányoznia”. Idézhetnénk még az „ideges természetű, ingerlékeny, mogorva, vad, lobbanékony” Gabrielle esetét vagy Augustine-ét, akit „több hónapon át tartó erotománia” gyötört, miután elolvasta Lamartine egyik versét.

Bergeret szerint ezeket a nőket ugyanaz a politikai szenvedély vezérli, és ez a felelős egzaltációjukért és elmezavarukért. Az orvos rámutat, hogy nyomasztóan hat rájuk, férfiakra a másik nem fellépése a politika színpadára. Bár a francia kultúrában a Nemzet, a Köztársaság és a Szabadság is allegorikus nőalak, a hús-vér nőkre mégis úgy tekintenek, mint akik mindig kiskorúak maradnak. Néhány férfi ugyan Condorcet mintájára belátja, hogy állítólagos alacsonyabbrendűségük csak az oktatás hiányának következménye, az uralkodó vélemény szerint a Nő szerepe az anyasággal beteljesedő anatómiai rendeltetésre korlátozódik. A férfiaké a közszféra, a nőké a magánszféra, és a nőnek tanácsos a családon belül maradnia. Minden nőt, aki kilép a számára kijelölt szerepből, nemcsak romlottnak tartanak, hanem veszélyesnek is, mivel fenyegeti a társadalomban fennálló, nemek közötti egyensúlyt. Ezért nyugtalanítja Bergeret-t, amikor azt látja, hogy Victorine „olyan jól elsajátította Fourier gondolatait, hogy eszét vesztette” – olyannyira, hogy „ férfiruhában járt”.

Théroigne de Méricourt egy másik jelképpé nőtt forradalmárnő, másrészt hasonló orvosi eset. Színésznőnek készült, s 1789-ben Persan márki szeretőjeként került be a párizsi társasági életbe. Szenvedélyesen vetette bele magát a forradalmi mozgalmakba. A legendák szerint 1789 októberében ágyún lovagolva vonult a párizsi asszonyok élén Versailles-ba, ezért az osztrákok le is tartóztatták. Az 1792. augusztus 10-ei felkelésben viszont valóban részt vett. A nők felfegyverzését és jogaik biztosítását követelte. 1793. május 15-én a Republikánus Forradalmárnők Társaságának tagjai nyilvánosan megvesszőzték. A megaláztatásba beleőrült, s huszonnégy éven át párizsi elmegyógyintézetekben tengődött, ahol mindenkinek a szabadságról, a boldogságról és a forradalomról mesélt. Az 1897. október 15-i Orvosi Krónikában jelent meg az a cikk, amely felidézi őrületének első megnyilvánulásait: a nyilvános vesszőzés engedetlen gyermekké alacsonyította közéleti szereplésének első felvonásában: ettől vált „félig őrültté, mígnem egészen az nem lett. Testileg-lelkileg őrült, ahogy apáink mondták…”

Nem meglepő a következtetés a petróleummal gyújtogató nőkkel kapcsolatban: azokat a nőket, akik nem állnak ellenőrzés alatt, féktelen szexualitásuk irányítja, emiatt a harcokban való fizikai részvételükkel mentális értelemben elveszítik önmagukat, vagyis megőrülnek. Legyen bár „kiállhatatlan forradalmár fúria vagy királypárti hárpia, minden nő egyforma, ha a politikába üti az orrát” – jelenti ki 1906-ban két orvos, Augustin Cabanès és Lucien Nass.[4]

1871-ben a Kommün ad alkalmat az Orvospszichológiai Társaságnak a forradalmak következményeit elemző, 1848-ban megindított vita folytatására. Jean-Baptiste Laborde doktor szerint a forradalmi őrületért örökletes hajlam a felelős, amelynek a körülmények adnak egyedi mintázatot.[5] Brierre de Boismont 1871-ben a test megfékezését szolgáló kényszerítő eszközök használatát javasolja, előnyben részesítve a „mechanikus kényszert” a „kifejezetten veszélyes demagóg őrölteknél”. Ilyenek a kommünárok, „akik megpróbálják lerombolni a társadalmat”, és akiknek „családról, magántulajdonról, egyéniségről, szabadságról, értelemről, társadalmunk felépítéséről természetellenes elképzeléseik vannak, amelyeket egyedül az őrülettel lehet magyarázni”.[6]

Számos író és orvos írásában, akárcsak a hivatalos jelentésekben – például Félix Appert tábornok 1875-ös beszámolójában – kirajzolódnak a kommünárok fogyatékos testű, megszállottakéhoz hasonlatosan eltorzult arcú alakjai; féktelen, csapongó állatiassággal megbélyegzett, kifeszített torkú nők.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a francia orvosokat ingerelték angol és német szaktársaik cikkei, akik határokon is átterjedő népfertőzéstől féltek, és akik a francia nép sajátosságát abban látták, hogy előszeretettel lobbant lángra forradalmakat. Angliában széles körben elterjedtek James Gillray és George Cruiksand karikatúrái a kiéhezett, fanatikus és vérengző sans-culotte-okról. A Kommün másnapján a londoni sajtóban olyan rajzok jelentek meg, amelyek a „hirtelen haragú” ír nacionalistákhoz hasonlították a kommünárokat. Ugyanebben a korszakban Carl Starck német orvos tanulmányt közöl A francia nép degenerálódásáról, patológiai jellegéről, tüneteiről és okairól címmel, amelyben a „francia nép veleszületett büszkeségét és elbizakodottságát”, „a franciák kisebb súlyú és speciális módon szervezett agyát” szedi ízekre.[7]

Ezek az idejétmúlt képzetek a „lázas felkelőkről”, a „toleráns polgár” színre lépése előttről, meglepő módon újra megjelennek a kortárs diskurzusban, amely ma is minden társadalmi megmozdulás idején hevesen ostorozza a „lázongó”, „ skizofrén”, sőt „autista” „beteg Franciaországot.”

A szerző Véronique Fau-Vincenti, történész, a montreuil-i Musée de l’Histoire vivante (Az Élő Történelem Múzeuma) tudományos munkatársa.

Fordította: Barna Anett  



[1] Alexandre Brierre de Boismont: Influence des derniers évènements sur le développement de la folie (A közelmúlt eseményeinek szerepe az őrület kialakulásában), L’Union médicale, Párizs, 1848. július 20.

[2] Annales médico-psychologiques (Orvospszichológiai Évkönyv), Párizs, 1850, No.2.

[3] Annales d'hygiène publique et de médecine légale (Közegészségügyi és törvényszéki orvostani Évkönyv), Párizs, 1863, 2. sorozat, No.20.

[4] La névrose révolutionnaire (A forradalmi neurózis), Société française d'imprimerie et de librairie, Párizs, 1906.

[5] Les hommes et les actes de l’Insurrection de Paris devant la psychologie morbide (A párizsi felkelés alakjai és tettei pszichológiai szempontból, Germer-Ballière, Párizs, 1872.

[6] Annales médico-psychologiques (Orvospszichológiai Évkönyv), Párizs, 1871, No.5-6.

[7] Uo.