Pogány Lengyelország

Az 1960-ban Varsóban született Andrzej Stasiuk a határokat átlépve keresi az európai modernitás rendjét kijátszó csendes zsibvásárt, és megeleveníti mindazokat a tegnapi álmokat, amelyek nem hajlandók feloldódni a homo oeconomicus racionalitásában. Honfitársait a félkegyelműek iránti gyengédségből „Európa együgyűinek” nevezi.

 

lichenMár messziről látszik. Magasztosan, csillogva emelkedik ki a mező kellős közepén. Akár egy délibáb. Tizenöt évvel ezelőtt álmodta meg egy vidéki plébános. És a helyiek segítettek neki megvalósítani az álmát. Licheń Lengyelország legnagyobb vallási épülete, Európában a nyolcadik, a világon a tizenkettedik. Akárhányszor a környéken járok, nem tudom megállni, hogy ne keressem fel. A maga barbár módján igazán szép. A homlokzat 160 méter széles. A hatalmas aranyozott kupola 70 méter magas. Ez a mi szláv Taj Mahalunk. Álomtemplom. Csillog. És fityiszt mutat a modern építészetnek. Pillérek, pilaszterek, párkányzatok, oszlopsorok, szobrok — tiszta babiloni barokk, egyiptomi rokokó. A belsejében elvész a tömeg. És mindenhol az aranyozás. Persze csak galvanizált alumínium az egész. De az ember mégis úszik a fényben, a csillogásban, belemerül, lubickol. Angyalok, sasok és allegóriák. Kandeláberek, kazetták és üvegablakok. Nyoma sincs a modernizmus visszafogottságának, a posztmodernizmus konvencióinak. Gazdag, emelkedett és komoly, valóságos keleti Sagrada Familia. Egy falusi pap megálmodta, a hívek adományai megvalósították. Minden látogatásomkor megállok köztük. Többnyire egyszerű emberek. Pár órára jöttek, esetleg egy éjszakát töltenek itt. Fényképeznek. Leheverednek a park pázsitjára. Piknikeznek, szívják a cigarettájukat. Egy pillanatig a saját művük árnyékában élnek. Sétálgatnak az ösvények labirintusában, a nemzeti történelem alakjainak és mártírjainak szentelt szobrok között. A monumentumok az oroszok és a németek áldozataira emlékeztetnek. A szibériai deportálásokra, a varsói felkelésre, a koncentrációs táborokra. A nevezetes lengyeleknek is szobrot állítottak. Főleg papoknak, püspököknek és természetesen II. János Pálnak.

Mert hogy Licheń – a függetlenség elnyerése óta Lengyelország legnagyobb vallási vállalkozása – valójában nem más, mint a Nemzet Temploma. Az isteni jelenlét csak annyira számít, amennyire Isten érdeklődik a történelmünk iránt. Isten itt lengyel.

Szeretek Licheńbe jönni, mert ilyenkor mintha rég elmúlt időkbe utaznék vissza. Licheń a törzsi létünk történetét meséli el. Amire emlékeztet minket, az a kereszténység előtti korszakunk. A saját történelmünk kultuszának álcájában az őseinket ünnepeljük meg. A múlt hónapban a hatalmas földszinti térben amolyan kiállításfélét láttam. Hatalmas vásznakra festett képek monumentális, naiv stílusban ábrázolták Lengyelország történetét a kezdetektől napjainkig. Kizárólag általunk ismert szentek alakjai keveredtek az ipari teljesítményeink allegóriáival, a nemzet szenvedéseinek az ábrázolásával és a nagy csatáink képeivel, élükön a Teuton Lovagrend felett Grünwaldnál aratott diadalunkéval. Mivel épp vasárnap volt, a galéria megtelelt látogatókkal. Többségük ekkor látott az életében először és utoljára bármilyen kiállítást. Micsoda jelkép: a nemzet történelme szolgál alapul az elmúlt évek legnagyobb vallási munkájához. A festményeken semmi sem utalt a kereszténység univerzális voltára. Ahogy az evangéliumokra sem.

Néhány évvel ezelőtt a neves lengyel esszéista, Maria Janion egyik könyvében[i] fogalmazta meg azt az elméletet, miszerint a lengyeleket „rosszul keresztelték meg”. Érdekes felvetés – de főleg erőszakkal keresztelték meg őket. A pogány kultúrát megsemmisítették. Misszionáriusok és papok ügyeltek arra, hogy nyoma se maradjon. Már akkor ismerték a hatalom gyakorlásának a legfőbb elvét: aki uralja a múltat, az uralja a jelent és a jövőt is. A szláv ősvallásról másod- és harmadkézből származó információmorzsákra épülő hipotézis van csak – vagy éppen azoknak a visszaemlékezéseire kell hagyatkoznunk, akik tűzzel-vassal kiirtották. Kereszténységünk az erőszakra és régi világ pusztulására épült. Régi isteneink a szemünk láttára szégyenültek és haltak meg.

A kereszténység felvétele tisztán politikai döntés volt. Meg kellett hoznunk, ha be akartunk lépni a nyugati civilizáció vonzáskörébe. Ma már ez magától értetődőnek tűnik. Azt is mondják, hogy ellenkező esetben úgy járhattunk volna, mint a boruszok, Poroszország ókori lakói, akiknek csak a neve maradt fent. Ha nem keresztelkedünk meg, lemészároltak volna minket a római kereszténység képviselői, a misszionáriusok, a gyarmatosítók, a germán hódítók. A latinitás választására kényszerülve elindultunk Nyugat felé, viszont eltávolodtunk a Kelettől, identitásunk egyik legfontosabb elemétől. Választottunk Róma és Bizánc között. Anyagi tekintetben minden bizonnyal ez volt az előnyösebb döntés. Ám nem kizárt, hogy állandósult identitási válsággal fizetünk érte. Nem véletlen, hogy az oroszok „a szlávok árulójának” neveznek minket, és a szlávokon csak saját magukat, e népcsoport egyedüli legitim képviselőit értik. Van ebben némi igazság: sajátos kettős tudatban szenvedünk. A mai laikus Európában nagyon vallásos, sőt, ultrakatolikus nemzetként tekintenek ránk. Pedig soha nem buzgott bennük különösebb vallásos küldetéstudat. Szentjeink egytől egyig helyiek, és nem tudunk felmutatni sem jelentős eretnekeket, sem szakadárokat. Persze, volt egy pápánk, aki a nemzeti totemünké vált, büszkék is vagyunk rá... de szinte semmit sem adott hozzá a vallásos gondolkodásunkhoz. Ahelyett, hogy mélyebb gondolkodásra serkentett volna minket a világról és önmagunkról, megerősített bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy különlegesek vagyunk. Hamar besorolt törzsi hőseink közé, akiknek egyetlen céljuk lengyel azonosságtudatunk megszilárdítása. Minél felszínesebb volt a katolicizmusunk, annál hangosabban hirdettük magunkról. Az identitásunk elveszítése miatt lelkesen tettük magunkévá azt, amit ránk kényszerítettek, ezzel csendesítettük le belső meghasonlásunkat.

Kereszténység előtti örökségünket elragadták tőlünk. Részben saját akaratunkból, részben történelmi szükségszerűségből elfordultunk Bizánctól. Bizonyos értelemben elárultuk a Keletet. Furcsa, főleg, ha belegondolunk, hogy valamikor Törökország és a Krími Kánság voltak a szomszédjaink. A döntésünkkel a Nyugat lelkes követőivé váltunk, miközben a Nyugat alig vett tudomást a létezésünkről. Amikor ma a Nyugat kegyeskedik integrálni minket, minden korábbinál erőteljesebben vetjük el „keletiségünket”, a „barbárságot”, „Ázsiát”. Ám ha leszáll az éj és a tábortűz mellett leisszuk magunkat, ki tudja, miért, oroszul vagy ukránul kezdünk énekelni. Legalább is azt hisszük. Nem németül. Nem franciául. Angolul néha, de az érzelem legkisebb szikrája nélkül.

Merthogy a lengyel lélek nem leli meg a békét. Ingázik a Kelet és a Nyugat, a betolakodás és az árulás között. Tudja, hogy megkeresztelték, de valójában sosem hitt a halhatatlanságában. Talán ezért foglalkoztat minket ennyire a múlt, és ezért nem gondolunk szívesen a jövőre, és ha mégis, csak félve. Húsvétkor tömegesen megyünk templomba, de a mi valódi ünnepünk november másodika, Halottak Napja. A katolikus egyház hozta létre az ősök régi kultusza helyett. A lakott településektől távol, sötétben, éjfélkor összegyűltünk, hogy megidézzük őseink szellemét, és áldozatul enni és inni adtunk nekünk. Olyan erős volt ez a kultusz, hogy az egyház meg sem kísérelte megszüntetni – inkább a magáévá tette. Nem hittünk a feltámadásban, azt hittük, hogy a múltunk nem hal meg egészen és évente egyszer, egy novemberi éjjelen szellemek és fantomok alakját öltve újra megjelenik. Ma családtagjaink sírjánál imádkozunk. Van ebben a zarándoklatban valami archaikus és megkapó. Ez az ünnep nem hordoz semmi örömet, semmi ígéretet. Elkerülte a piacosodást. És mégis, emberek ezrei indulnak útnak, hogy mécsest gyújtsanak egy sírnál. A városban külön buszjáratokat indítanak a temetőkhöz. Az egész ország illatozik a viasztól és a krizantémektől. Valami ősi erő sugárzik az éjszaka megvilágított temetőkből. Több millió fény ég a sötétben, a dombokon, a külvárosokban. A halottak szellemei néha még a mezőkön is átvillannak. Fekete füst száll fel az éjszakai égre. A sírköveket megtisztítják, lemossák és felvirágozzák. Csendesen siklanak végig a sírok között. A leszálló éjben árnyéknak tűnhetnek a szellemek. Átlépnek őseik csontjain. Érzik a jelenlétüket. Egy pillanatra megszabadítják a csontvázakat a magánytól. Gondolataikkal és imáikkal megérintik őket. Ez a legősibb vallás.

Előfordul, hogy ez a személyes és diszkrét szertartás államvallási státuszt nyer. Ez történt 2010 áprilisában, a szmolenszki katasztrófa után, amely az elnök, több tucat politikus, miniszter, tábornok és püspök életét követelte. A légi balesetet azonnal a sors jeleként értelmezték, az egész nemzet elé emelt misztikus próbatételként. Hivatalos gyász, totális gyász. Valószínűleg egész Európa történetének a legnagyobb, legfeszültebb, a média által leginkább felkapott gyásza. Ezek a számunkra alapvetően idegen emberek, ezek a csereszabatos funkcionáriusok, ezek a népszerűtlen politikusok, ezek az egy-egy tévés szereplésből ismert nevek egy csapásra mitikus hősökké váltak, bekerültek a nemzeti panteon istenei közé. Polgárok tömegei gyűltek össze olyan jelképes helyeken, mint az elnöki palota. Gyertyát gyújtottak, koszorút helyeztek el. A könnyek elsüketítették és elnémították a teljes médiát. Akár fel is robbanhatott volna a bolygó, Kína hadat üzenhetett volna Amerikának, vagy fordítva, és a lengyel rádió, a lengyel televízió, a lengyel sajtó egy szót sem ejtett volna róla. Lengyelország pokolra szállt, hogy elkísérje halottait. A halál ereje az atomjaira esett társadalmat néhány napra egységes közösséggé formálta, amelyet egyazon sírás rázott meg, egyazon fájdalom sújtott porrá. II. János Pál halálakor már elértük a csúcspontot. Ám az nem volt ilyen erős, hiszen a pápa természetes halállal távozott, és bár lengyel volt, egyben az evangélium legfőbb papja is. Az ő halála a remény eljövetelét is jelképezte, így a mi gyászunk sem lehetett annyira totális, mint szerettük volna. A szmolenszki katasztrófa viszont lehetővé tette, hogy előhívjuk azt, ami a legősibb bennünk. Ismét a sors áldozatainak tekinthettük magunkat, mint már oly sokszor bonyolult, hősies és mártírságot szenvedett múltunkban. A halál legjobbjainkat vette el tőlünk. Nem tehettünk mást, mint hogy összezárjuk sorainkat, szorosabbra vonjuk kötelékeinket, és felsorakozunk jelképes őseink csontjai és sírjai körül. Nincs másunk, csak a múltunk. Ez a mi egyetlen tulajdonunk, csak ennyiből áll az identitásunk. A túléléshez mindig ide kell visszatérnünk, hogy szent tüzeket gyújtsunk sírjánál…

Modern európai országhoz képest eléggé anakronisztikus ez a nézet. A kereszténység visszaszorulóban van. És nem illendő elismerni sem különleges jelentőségét az európai identitásban, vagy akár csak annak kialakulásában. Hát akkor mire építik az identitásukat a modern vagy „posztmodern” nemzetek? A labdarúgásra? Nem lehetetlen. Elvégre manapság szinte csak az Európa-bajnokságon lengetik annyit a zászlójukat a németek, amennyit csak akarják. A technikára? Minden bizonnyal. A Nokia márka lassan Finnország szinonimájává válik. A történelem vagy a legendárium gondosan kiválasztott és becsomagolt elemeire? Feltétlenül. Sokak számára Franciaország elsősorban Asterix hazája.

Nos, akkor kik is azok a lengyelek, a csapnivaló focijukkal, a kevéssé fejlett technológiájukkal és a csak általuk ismert történelmükkel? Szerintem kivételnek számítanak Európában. Nem teljesen tették magukévá a kereszténységet, nem mondtak le az ősök kultuszáról, és mégis túlélték valahogy. Én egészen biztosan nem lennék képes a túlélésre bármely más nemzet tagjaként.

 

Fordította: Bayer Antal



[i] Niesamowita Słowiańszczyzna, Wydawnictwo Literackie, Kraków, 2006.