hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az ír modell négy élete

A „bezzeg” Írország minden jel szerint megszűnik bezzeg lenni, hiszen a gazdasági válság következtében a munkanélküliség, a fogyasztás, a költségvetési hiány, az eladósodottság és egy sor más mutató súlyos visszaesésről tanúskodik.

JPEG - 488 kio

„Amikor a kolumbiai kereskedelmi, ipari és turisztikai miniszter néhány hete látogatást tett a The Wall Street Journal szerkesztőségében, azt gondoltam, Írország lesz az utolsó téma, amit érinteni fog. Legnagyobb meglepetésemre azonban éppen ezzel a témával kezdte.” 2008. március elején a megdöbbent Mary Anastasia O’Grady újságírónő nem akármilyen felfedezést tett: „Bogotá erősen érdeklődik az ír modell iránt.” „Az ír modellben csupa adu ász van”, ez „valódi sikertörténet”, „üzenet Franciaország számára” – lelkesedett Jean-Pierre Raffarin francia miniszterelnök 2004. május 24-én Dublinban. Egy évvel később a litván kormány egyik hivatalos kiadványa közhírré tette, hogy Vilnius célul tűzi maga elé „az ír gazdasági növekedés forgatókönyvének megismétlését”. (1) Hamarosan a brit konzervatív párt is felkerekedett, hogy „tanulmányozza és megértse, mi történik az Ír-tenger túlsó partján”. Ugyanebben az időben Jamaicában a munkáltatók feltették a kérdést: „Milyen tanulság vonható le Írország fenomenális sikeréből?” Québec-i kollégáik még tovább mentek: semmi kétség, Írország „jelenti számunkra a legmegfelelőbb modellt”. A lett jobboldaltól a hondurasi munkáltatók Nemzeti Tanácsáig, az amerikai Republikánus Párttól az amerikai–uruguayi kereskedelmi kamaráig mindenütt ugyanúgy értékelték: „Az ír modell olyan stratégiát jelent, mely más országokban is működhet, korszaktól és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül.” (2)

Minden a kilencvenes évek végén kezdődött, amikor az ír gazdaság hirtelen nekilendült: 1994 és 2004 között a bruttó hazai termék (GDP) átlagos növekedése elérte a 7 százalékot, ami kétszerese volt az amerikai gazdaság növekedésének, és háromszorosa az eurózóna átlagának.

Minden elemző számára nyilvánvaló volt, hogy a „csoda” a liberális természetű reformok eredményeképp következett be. Kevesebb, mint tíz esztendővel azután, hogy lepocskondiázta ezt a „katasztrofális” országot (1988. január 16.), a The Economist hetilap revideálta ítéletét: „Írország tagadhatatlanul bebizonyította”, hogy „a globalizációhoz való alkalmazkodás a legrövidebb utat jelenti a meggazdagodás felé” (1997. május 15.).

Az, hogy a The New York Timestól a Le Figaróig, a The Wall Street Journaltól a Libérationig mindenkit elbűvölt a smaragdsziget, az általános vélemény szerint annak volt köszönhető, hogy „az ír csoda” megmutatta a liberalizmus erejét. Mi sem természetesebb hát, mint felszólítani a világ többi részét: gondolkozzon el ezen a példán. Így született meg az ír modell.

1995 decemberében szakszervezeti tüntetések voltak Franciaországban. A Capital magazin azt magyarázta a demonstrálóknak, hogy Dublinban „a szociális partnerek elfogadták a játékszabályokat” és „ezzel lélegzetvételhez juttatták a vállalatokat”. 1987 óta Írországban valóban „szociális partnerség” kötötte össze az államot, a munkáltatókat és a szakszervezeteket, amelynek lényege a mértékletes bérfizetés. Az eredmény: „a bérköltségek alacsonyak, a mérsékelt szakszervezetek pedig lehetővé teszik, hogy megszabaduljanak attól a hagyományos képtől, hogy ez egy vidékies, nemtörődöm ország”. (Le Point, 1996. április 6.)

Az ír erőfeszítések más területeken is megnyilvánultak. A Le Point melegen üdvözölte „azt a bátor gazdaságpolitikát, mely képes volt külföldi vállalatokat odacsábítani” (1997. augusztus 23.). Hogyan? Úgy, hogy a társasági adót tíz százalékra csökkentették, ami akkor a legalacsonyabb érték volt Európában. (3) Ezenkívül a köztársaság engedélyezte a tőkekivitelt, és ez a multiknak lehetővé tette, hogy abban az országban vallják be a profitjukat, amelyik a legkedvezőbb pénzügyi konstrukciót kínálja. Ezen a téren pedig Írország verhetetlen volt: a hatóságok úgy döntöttek, „dezaktiválják ellenőrző funkciójukat”. (4)

Az európai országok többségében ez a fajta leleményesség már-már a törvénytelenség határát súrolta volna. A Brussels Journalt mégis elbűvölte. „Az európai konzervatívok” régóta hangoztatják, hogy „az adók és a bürokrácia csökkentése” ösztönzi a legjobban a gazdasági növekedést: „Írország megmutatta, hogy ez nagyon is lehetséges, s hogyan kell ezt végrehajtani.” (2005. november 25.)

Ilyen körülmények között özönlöttek a multik. Írország a világ legkiesebb pénzügyi paradicsomai közé emelkedett a profit repatriálása, a nyereségek külföldre utalása szerint (még a Bermuda-szigeteket is megelőzte), ez elérte a GDP húsz százalékát. Emiatt a közgazdászok az ír gazdasági tevékenységet inkább a bruttó nemzeti termék (GNP), nem pedig a GDP alapján mérték. (5) Jellemző, hogy mérete ellenére (népessége az európai lakosságnak csak egy százalékát teszi ki) Írországba települt az új termelőüzemet létrehozó amerikai befektetések egynegyede.

Néhány francia is odautazott, mint például a France 2 televízió híradója, mely 2005. június 22-én riportot szentelt a témának. Az egyik „pénzcsináló” szülőhazája helyzetéről a következőket nyilatkozta: „Otthon túl sok az adó! Nagyon sok az adó!” Egy újságíró ugyanakkor a szigetről ezt mondta: „Írországban a roppant alacsony adók mellett a szociális jogok is nagyon rugalmasak…”

Mindennek ellenére az ír receptben nincs semmi rendkívüli. Nagy vonalakban – „strukturális korrekciós program” néven – számos más országban is alkalmazták, például Latin-Amerikában. Akkor viszont miért nem eredményezett a „liberális modell” másutt ugyanekkora csodát? Talán mert az ír gazdaság szárnyalásának tulajdonképpen kevés köze volt a vezetői által preferált szabadkereskedelmi elképzelésekhez.

Inkább más tényezők adtak löketet az írországi gyors növekedésnek. Ilyen például a nők fokozatos emancipációja. A fogamzásgátló 1992-es legalizálása a termékenységi ráta jelentős visszaeséséhez vezetett. Az ír nők tömegesen jelentek meg a munkaerőpiacon, erősítve az ország termelőképességét, amely addig Európában a legalacsonyabb volt.

A csoda tehát azzal is magyarázható, hogy az elmaradott gazdaság egyszerűen csak felzárkózott. Vagyis Írország kevesebbet profitált az általa befogadott külföldi tőkéből, mint amennyit a külföldi tőke profitált a roppant kedvező árú, gyorsan növekvő termelőkapacitásnak köszönhetően. Emiatt a szigetország kitette magát a gazdasági lassulás összes lehetséges következményének. Amikor a 2000-es évektől az amerikai gazdaság megtorpant, a „kelta tigris” megmerevedett.

Minden nehézség ellenére azonban nagyszerű kiutat találat: az ír gazdaságnak sikerült második lélegzetvételhez, az ír modellnek pedig második élethez jutnia. Az Egyesült Államokhoz hasonlóan az állam ösztönözte a hiteltevékenység bővülését, a banki „találékonyságot”, legfőképpen pedig az ingatlanspekulációt. Az ingatlanárak háromszor gyorsabban növekedtek, mint Franciaországban, a lakásépítkezések pedig robbanásszerűen nőttek, de ez egyáltalán nem valós keresletnövekedést tükrözött. Rövidesen az állami bevételek 17 százaléka az építőiparhoz kötődő adókból származott. Az IMF nem tiltakozott. 2004-ben ügyvezető igazgatói „gratuláltak az ír gazdaság még mindig látványos teljesítményéhez, amely egészséges gazdaságpolitikán nyugszik, s hasznos példát nyújt más országoknak”. (6) A bérek aránya a hozzáadott értékben gyorsabban csökkent, mint Európában bárhol, miközben az egyenlőtlenségek nőttek. Vajon kinek a kárára? De mindez nem számított. A The New York Times megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezércikkírója, Thomas Friedman így summázta a Franciaország és Németország előtt álló lehetőségeket: „vagy átalakulnak Írországgá, vagy mehetnek a múzeumba”. (2005. július 1.)

A folytatást ismerjük. A világ egyre jobban elmerült a pénzügyi válságban, az ír gazdaság teljesítménye zuhant, a dublini tőzsde pedig összeomlott. 2008-ban a munkanélküliség 85 százalékkal nőtt – a legnagyobb mértékben Nyugat-Európában –, az állam bevételei pedig 13 százalékkal csökkentek. Írország jutott elsőként válságba. Más „modellek” sokkal kevésbé omlottak össze.

S mégis a poraiból újjászülető liberális főnixként, hogy gyógyírt kínáljon a maga teremtette problémákra, az „ír modell” megint túlélte a saját temetését és továbbra is utat mutat. Méghozzá a megszorító politika útját.

Dublin irányítása mellett a szociális brutalitás erénnyé nemesedik. Ez a szigor aztán, ahogy az írektől megszoktuk, „modellként szolgál az eurózóna többi országa számára”. (Financial Times, 2010. július 21.) Húsz százalékkal csökkentették az alkalmazottak fizetését, tíz százalékkal a családi pótlékot, s hasonlóképpen visszavágták az összes szociális jellegű kifizetést. Amikor 2010 februárjában Európa úgy vélekedett, hogy Görögországnak „még messzebb kell mennie” a költségvetési aszketizmus útján, Németország a legnagyobb természetességgel tanácsolta neki, hogy „utánozza Írországot”. (Reuters, 2010. február 16.)

Áprilisban a sziget – már megint – besöpörte az Európai Bizottság gratulációit: a példás megszorítások a „társadalmi kohézió” modelljével párosultak.

És tényleg, hiába erős az írek haragja, Európa alig hallja meg. A politikai pártok (a Fianna Fail és a Fine Gael a két legnagyobb párt) arculata a függetlenség kérdése körül formálódott, ez állította őket szembe egymással, ugyanakkor viszont a liberális konszenzus egyesíti őket. Mint láttuk, a szakszervezetek elsajátították a „társadalmi párbeszéd” erényét. A lakosságot továbbra is megosztja a katolikus–protestáns ellentét, és eközben gyakran elfeledkeznek a szociális ellentétekről. Ráadásul az újabban tömeges emigráció (7) épp a legelégedetlenebbeknek kínálja azt a reményt, hogy máshol jobb megélhetést találnak.

2009 áprilisában Brian Lenihan ír pénzügyminiszter azzal dicsekedett, hogy „európai partnereinkre nagy hatást gyakorol az a képességünk, hogy elviseljük a nehézségeket. Franciaországban – folytatta – már zavargások törtek volna ki, ha ugyanezzel próbálkoznának.” Egy évvel később, azelőtt, hogy bejelentették a saját költségvetési megszorításukat, a brit konzervatívok – akik liberális demokrata szövetségeseikkel most kerültek hatalomra – ismét az Ír-tenger túlpartjára vetik vigyázó szemüket: „A pénzügyminisztérium képviselői sokat telefonálgatnak Dublinnal, hogy megértsék, az ír koalíciós kormány hogyan volt képes úgy leszorítani a kiadásokat, hogy az nem vezetett ahhoz hasonló szociális agitációhoz, mint amilyet Görögországban tapasztaltunk.” (Financial Times, 2010. május 23.)

Eközben végbemegy az „ír modell” újabb metamorfózisa, a negyedik változat, amely azonban már kevesebb csodálatot vált ki.

„Ha Írország nem úgy cselekedett volna, ahogy, valószínűleg ugyanúgy végezte volna, mint Görögország” – bizonygatta 2010. május 10-én a Financial Times. Három hónappal később mégis úgy tűnik, Athén fog nevetni a végén. Maga a The Wall Street Journal is felülvizsgálja korábbi álláspontját: „Eddig azt gondoltuk, Írországnak sikerül rendezni pénzügyi problémáit erőteljes megszorító programjának köszönhetően, mely a legszigorúbb az eurózónában. Csakhogy miközben az ír problémák változatlanul fennállnak, az ország hitele egyre gyengül, a befektetői bizalom összeomlóban van.” (2010. szeptember 9.) A befektetők félnek a görög típusú forgatókönyv megismétlődésétől épp az intenzív megszorító politika szociális hatásai miatt.

Ma már senki sem beszél csodáról, de az ír gyakorlatnak továbbra is számos tanulsága van. Hatékony-e például a megszorító politika?

A befektetések 2008-ban 15 százalékkal, 2009-ben 30 százalékkal estek vissza. A költségvetési vágás, a bércsökkentés és a szociális kiadások lefaragása meglátszott a fogyasztás mértékén: 2009-ben hét százalékkal csökkent az előző évihez képest. Ráadásul a gazdasági teljesítmény sem volt fényes: a GNP 2008-ban 3, 2009-ben 11 százalékkal csökkent. A Standard & Poor’s hitelminősítő intézet szerint a bankmentés feneketlen kútja tovább növelte az adósságot. Az államadósság 2001-ben a GDP 33 százalékát tette ki, 2012-re azonban várhatóan a 110 százalékát is eléri. A költségvetési deficit 2010-ben a GDP húsz százaléka lesz, a GNP-nek pedig a 23 százaléka. Döbbenetes adatok.

A The Scotsman skót napilap igazgatójával, Bill Jamiesonnal egyetértésben a megszorítások hívei nemrég még azt hangoztatták, hogy „az ír tapasztalat ellentmond a keynesi kritikának, mely szerint a költségvetési megszorítás kontraproduktív hatású lehet, hiszen a gazdaságot még mélyebbre taszíthatja a recesszióba”. (2010. július 5.) Vajon elképzelhető-e, hogy az „ír modell” legutóbbi mutációja rákényszeríti őket meggyőződésük árnyalására? Láthatólag az IMF esetében erről szó sincs. 2010 augusztusában erélyesen felszólította Dublint, hogy „hajtson végre további költségvetési vágásokat, hogy megőrizze a piacok bizalmát”. (Financial Times, 2010. augusztus 26.)

Renaud Lambert

Ferwagner Ákos

(1Idézi Finton O’Toole: Ship of fools. PublicAffairs, New York, 2010.

(2A Société des Amériques által 2007 augusztusában szervezett konferencia végkövetkeztetése.

(32003-tól pedig 12,5 százalékra.

(4Az erre vonatkozó kormányzati brosúrát idézi Finton O’Toole: i. m.

(5A GDP egy ország termelésének teljes értékét méri anélkül, hogy figyelembe venné a gazdasági szereplők nemzetiségét. A GNP viszont az ország saját állampolgárai és vállalatai által belföldön vagy külföldön termelt értéket mutatja, vagyis nem veszi figyelembe az országból a multinacionális vállalatok által hazautalt profitot.

(6Jim O’Leary: External surveillance of Irish fiscal policy during the boom. Irish economy, 11. sz. 2010. július.

(72009-ben Írországban volt a legmagasabb nettó kivándorlási ráta az unión belül (százból 9 fő). A második helyen Litvánia állt (100-ból 4,6 fő).

Megosztás