A június-júliusi labdarúgó-világbajnokság idején a világsajtó cikkek sorában számolt be a nagy afrikai lehetőségről, a piacra éhes nyugati vállalatok új aranybányájáról. Sok afrikai országban nő ugyan a fogyasztás, de mint mindig, ezzel együtt nőnek az egyenlőtlenségek is, ez pedig veszélyezteti a politikai berendezkedést.
Egy évtized alatt gyökeresen megváltozott az a hangnem, ahogyan a gazdasági lapok az afrikaiakról szólnak. Az évezredes afro-pesszimizmus egyenesen lelkes afro-optimizmusba csapott át. A hívogató afrikai piacot először az ezredforduló környékén fedezték fel a gazdasági hírszerzésre szakosodott folyóiratok. Miközben Kína kezdte megszorongatni az egykori gyarmattartó nagyhatalmakat, az Egyesült Államok pedig újabb portyára indult, az angolszász sajtó is felkapta a témát. A francia üzleti körök hagyományos piacait igencsak megbolygatta a válság, ezért 2008-tól médiabérenceikkel együtt élénken érdeklődni kezdtek a Francia-Afrikán túli, a Szaharától délre fekvő országok, Kenya, Ghána, Dél-Afrika, Angola, Nigéria vagy Mozambik iránt.
Márkaérzékeny középosztály
A válság sújtotta Nyugaton a multinacionális nagybankok, telefontársaságok, ingatlanirodák, az autó- és a luxusipar és a marketingtanácsadó cégek mint a növekedés esetleges motorjára tekintettek a fekete-afrikai vevőkörre. A kontinens tőzsdéi szépen mutatják a piaci lehetőségeket. „Ha valaki 2010 elején ezer dollárt fektetett be a nigériai vagy kenyai tőzsdén, mára 150 dollárnyi hozam ütötte a markát. Ha az amerikai S&P 500-ba (1) fektetett volna, vesztett volna rajta” – jegyzi meg Matthew Tostevin, a Reuters afrikai irodájának vezetője (2). „Régebben tartottam attól, hogy az afrikai befektetések túl kockázatosak. Ma már, ahogy egyre jobban érezzük a pénzügyi válság következményeit, azt gondolom, hogy Afrika kevésbé kockázatos, mint a fejlett nyugati országok tőzsdéi” – magyarázta Yaoundéban, május 10-én Dominique Laffont, a Bolloré csoport afrikai részlegének igazgatója (3).
A vállalati és pénzügyi szektornak egyre fontosabb a feltörekvő afrikai piac – harsogta nemrég a Financial Times Afrikának szentelt különkiadása. És Afrika nem pusztán nyereséges: itt a legmagasabb az egységnyi befektetésre jutó hozam, és még további növekedés várható (4). A McKinsey Global Institute júniusi tanulmányának becslése szerint „2020-ig a közvetlen értékesítés, az erőforrások, a mezőgazdaság és az infrastruktúra együtt évente akár 2,6 billió dollárt termelhet, vagyis egybillióval többet, mint ma.” A jelentés végkövetkeztetése: „Afrika sokkal jobb helyzetben van, mint gondolnánk, az üzleti világ pedig ezentúl nem engedheti meg magának, hogy ne vegyen róla tudomást.” (5)
Afrika jobb helyzetben van: az elemzők először is a mélyszegénységből kilépő 300 millió potenciális fogyasztóra gondolnak az egymilliárdnyi összlakosságból. Őket nevezik „Afrika 2”-nek, a napi bevételük 2 és 13 dollár között van. Ez a csoport a kontinens népességének kétharmadát alkotó, napi egy-két dollárnál kevesebből tengődő „Afrika 3” és a csekély létszámú „Afrika 1” között alakult ki az utóbbi években (6). A Világbank előrejelzései alapján a mintegy 13 milliós felső középosztályba 2030-ra 43 millióan fognak tartozni. Ez a csoport „megtakarításainak nagy részét egy afrikai nagyváros melletti külvárosi házba fekteti, és a bizonytalan politikai helyzet, a rossz közbiztonság, a közigazgatás működésképtelensége vagy az infláció következtében mindenét elveszítheti” (7).
A középosztály a városban lakik és többnyire a magánszférában dolgozik, az egykori közegészségügy vagy közoktatás romjai között, amelyet a nyolcvanas évek IMF irányította gazdasági programjai tettek tönkre. „Ezek az emberek rendkívül márkaérzékenyek” – magyarázza Patrick Dupoux, a casablancai Boston Consulting Group társigazgatója. „Az emberekből fogyasztók, piaci tényezők válnak” – lelkendezik Bertrand Thiebault, a CFAO autógyár vezérigazgató-helyettese. Cége akkor jött létre, amikor Fekete-Afrika még francia gyarmat volt. – Mi pedig alkalmazkodunk az új helyzethez: bővítjük a termékskálánkat és finomítjuk a marketingeszközeinket.” (8)
Nicolas Sarkozy 2007. július 26-én, dakari beszédében Afrikát történelmen kívülinek nevezte, de ez az Afrika a nemzetközi pénzintézetek megítélése szerint sikeresen révbe ért. A gazdasági újságírók, akik gyakran tévednek, hiszen azt sem látták előre, hogy már nyakunkon a világválság, most határozottan állítják, hogy az új afrikai fogyasztók száma elérte a kritikus tömeget, s így már társadalmi egyensúlyozó szerepet töltenek be.
Ez az optimizmus azonban csalóka. 2007 végén, 2008 elején Kenyában, a feltörekvő piacok egyik mintaországában, ahová csak úgy tódulnak a nyereségre éhes befektetők, a szépreményű középosztály tehetetlenül nézte végig az elnökválasztási csalássorozatot – a leköszönő Mwai Kibaki és Raila Odinga között zajlott a küzdelem – és a nyomában kirobbant erőszakhullámot. Egyes nairobi vezércikkírók ennek a középosztálynak rótták fel az országban kialakult káoszt, mert állításuk szerint a közjónál jobban érdekelte őket saját egyéni szabadságuk. Tom Mshindi publicista úgy vélte, hogy a cheetah (a helyiek így nevezik a középosztályt) elbukott, és nem sikerült kimenekítenie az országot a válságból. „Bár a középosztály van szociálisan és intellektuálisan a legelőnyösebb helyzetben, hiába jól képzett, hiába van vagyona, hiába vetkőzte le a törzsi szokásokat, képtelen volt megakadályozni a forrongásokat.” (9)
Számos tanulmány hangsúlyozta azóta, hogy a középosztály kivonult a politikából, és szertefoszlóban van az afrikai társadalom hagyományos szövete.
A gazdasági sajtóban egy másik vélekedés is elterjedt: eszerint a lakosság anyagi helyzetének lassú javulása fokozatosan átalakítja az egész fekete kontinenst, a gyarapodásnak minden lakos haszonélvezője lesz, a változás pedig visszafordíthatatlan.
Pedig mint azt a Business Daily is kiemeli, ugyancsak Kenyában, a Target Group Index (TGI) egy közvéleménykutatása nemrég kimutatta, hogy „a lakosság 80 százaléka szegény vagy az alsó középosztályba tartozik. Öt évvel ezelőtt ez az arány még csak 73 százalék volt, így tehát a közepes jövedelemből élők ma mindössze a társadalom 18 százalékát alkotják, holott 2005-ben még 27 százalék volt az arányuk”. Mélyült tehát a szegények és a gazdagok közötti szakadék. (10) Kenya helyzete nem egyedi: a kontinens legegyenlőtlenebb országaiban, Dél-Afrikától Kenyáig kialakult egy fizetőképes és fogyasztani szerető, a globalizációba jól beágyazódott, városlakó kisebbség, de közben mellettük egyre szegényebb lett a többség. Ez a jelenség eleinte csak a kontinens angol nyelvű térségeit érintette, most már Afrika szinte összes városára jellemző.
John Samuel, az Action Aid nemzetközi igazgatója találóan fogalmazza meg, milyen veszélyekkel járhat, hogy az afrikai városlakók egy része ennyire belevetette magát a fogyasztásba: „A gazdasági növekedés és a technológia fejlődése elérhetővé teszi a kényelmes életmódot. Ám a gazdasági növekedés hatására az ember könnyen „gazdasági állattá” válhat, amelyet egyre jobban hajszol a gazdasági kényszer. A fejlődés eredménye az individualizmus, a társadalmi széthullás, a fogyasztási mánia, s ezért alig marad idő a költészetre, a politikára, az érzelmekre, a barátságra, a közösségi életre. A nagyzolás, az érzelmi biztonság hiánya, a közösség megtartó erejének elvesztése viszont igényt teremt egyfajta újabb lelkiségre. Teret hódítanak új vallási gyakorlatok, és ezeknek természetesen ugyanúgy piacuk lesz. Újabb guruk tűnnek fel és hajtanak hasznot a társadalmi bizonytalanságból. A piac új szereplői haszonélvezői és egyben áldozatai is ennek a változásnak.” (11)
Elképesztő tárgyak temetője
Két dél-afrikai antropológus, Jean és John Comaroff szerint kritikus kétkedéssel kell fogadnunk az Afrikáról szóló megnyugtató híreket. Zombies et frontières à l’ère néolibérale (Zombik és határok a neoliberalizmus korában) című könyvükben hangsúlyozzák: „Amint a hidegháború és az apartheid véget ért, mindenki úgy gondolta, eljött a Kánaán. Ám a neoliberalizmus diktálta változásoknak kellemetlen hatásai lettek: a zűrzavaros helyzetben újra felütötte fejét az erőszak, a bűnözés. Demokratikus törekvések, törvénytisztelet, jómód és egymás tisztelete: a helyzet mégis könnyen torkollhat konfliktusba és elégedetlenségbe, akár politikai káoszhoz is vezethet, miközben folyton elhangzik, hogy ’az ember nem szavazócédulákból lakik jól, és nem él meg egy jó alkotmányból’. (…) Számos polgár úgy érzi, nincs jövője az állam kormányos nélküli lélekvesztőjén, és próbál felkapaszkodni a magánszféra hajójára. Ám eközben kénytelen-kelletlen találkoznak az új világrend örvénylő sodrásával, amely átrendezi a tengeri útvonalakat és lehetetlenné teszi a megszokott manővereket.” (12)
Ezzel szemben a madagaszkári La Tribune egyik újságírója szerint „a demokráciát kivégző középosztály” fellendülése akár osztályharcot is előidézhet Afrikában. „A középosztály olyan csapást mért a demokráciára, melynek következtében más társadalmi rétegek is gátlástalanná és erkölcstelenné válnak. (…) A Fülöp-szigeteken például a hátrányos helyzetűek alkotják a feldühödött tömeg legnagyobb részét. Ők Joseph Estrada visszatérését követelik, és ennek csak a Legfelsőbb Bíróság szab gátat. Dél-Amerikában ugyanúgy osztályharcos érvekkel küzdenek az Evo Moralest vagy a Hugo Chávezt támogatók és ellenzők is.” (13)
„Az imperializmus gyenge láncszeme” – hogy a lenini kifejezést idézzük – Dél-Afrika, ahol a szemünk előtt zajlik a neoliberális kísérlet előidézte erőszakhullám. Mégis, talán az első afrikai nemzet lesz, amely új utat mutat. A növekvő társadalmi elégedetlenség ugyanis az öntudatra ébredés jele.
Jean és John Comarrof egy másik, nemrég megjelent kötetükben (14) levonnak egy legvégső, mindenkire érvényes tanulságot. Az afrikai kontinensen zajló változásokon keresztül – mint amilyen a politikától eltávolodott középosztály, a fokozódó egyenlőtlenség, a túlfogyasztás, az elidegenedés – mintegy laboratóriumi körülmények között figyelhetjük meg, hogyan megy végbe az a változás, amelynek eredményeképpen egy térség az euroatlanti országokhoz hasonlóvá válik.
* A szerző, Jean-Christophe Servant újságíró. Anne-Cécile Robert-rel az Afriques, Années Zéro. Du bruit à la parole (L’Atalante, Nantes, 2008) című kiadvány szerzője.
1) Ötszáz, amerikai tőzsdéken jegyzett vállalat részvényeinek árfolyamalakulását mutató tőzsdeindex, amelyet a Standard & Poor’s (S&P), az egyik legnagyobb nemzetközi hitelminősítő intézet kezel.
2) New Africa about much more than football, Africa News Blog, Reuters.com, 2010. június 11.
3) Pourquoi l’Afrique résiste à la crise, Challenges, Párizs, 2010. május 19.
4) William Wallis, Africa’s Frontier Market Ready To Score, Emerging Africa különkiadás, Financial Times, London, 2010. június 1.
5) Lions on the move: the progress and potential of African Economies, www.mckinsey.com, 2010. június.
6) Vijay Mahajan, Africa Rising. How 900 millions consumers offer more than you think, Wharton School Publishing, Philadelphia, 2009.
7) L’Afrique riche de ses nouveaux consommateurs, www.lexpansion.com, 2010. június 3.
8) Uo.
9) Tom Mshindi, The Middle-Class Has Failed To Steer Kenya Out Of Crisis, Daily Nation, Nairobi, 2008. február 2.
10) Mwaura Kimani, Stalled wages, inflation leave Kenya’s middle class poorer, Business Daily, Nairobi, 2010. április 6.
11) John Samuel, Unhappy Highways: Economic growth, technology and alienation, www.pambazuka.org, 2008. március 19.
12) Jean és John Comaroff, Zombies et frontières à l’ère néolibérale, Les Prairies ordinaires, Párizs, 2010.
13) Ces classes moyennes qui tuent la démocratie, La Tribune de Madagascar, 2010. március 31.
14) Jean és John Comaroff, Theory From the South. Or, How Euro-America is evolving toward Africa, Paradigm Publishers, Boulder, 2010.
