„A magánszemélyek szabadságának korlátozása nem tette biztonságosabbá az utcáinkat”– jelentette ki nemrég Nicholas Clegg, Nagy-Britannia új liberális demokrata miniszterelnökhelyettese. Legyen szó a romákról vagy a külvárosok népéről, a francia vezetők nem hisznek neki, sőt épp az ellenkezőjéről vannak meggyőződve. Egyik látványos korlátozó intézkedést hozzák a másik után. Szavazatokat ugyan hozhatnak az erőszakos belbiztonsági lépések, de eredményük kétséges, a kudarc valószínű.
Kínos „déjà vu” érzést keltenek a júliusban Grenoble-ban és Saint-Aignanban lezajlott események. Rendőrök elől menekülő fiatalok haltak meg, majd az érintett helyeken tömeges utcai lázongások törtek ki. A kormány határozott fellépést ígér a csőcselék ellen, és új akciótervet hirdet. A közvélemény-kutatások adatai is egybevágnak a kormány álláspontjával. Válaszul ellenzéki képviselők, értelmiségiek és jogvédő szervezetek tiltakoztak, mert túlzottnak tartották a tervezett intézkedéseket. A helyszínek és a szereplők változtak ugyan az elmúlt harminc évben, de a hatalom attitűdje és a közfelfogás meghökkentően hasonló. Hát nem csináltak semmit az illetékesek? Brice Hortefeux igazságügyminiszter magyarázza a bizonyítványt: „A biztonságért folytatott harcban felborulnak a hagyományos politikai képletek. Az egyik oldalon állnak azok, akik tisztában vannak a valós helyzettel és cselekednek – a másikon pedig azok, akik tagadják a realitásokat és nem változtatnak semmit. Nekünk van bátorságunk felemelni a szavunkat és kitartani az aktív beavatkozási politika mellett. Kötelességünk, hogy eredményt érjünk el” (Le Monde, 2010. augusztus 22–23). Ritka, hogy a voluntarizmus ilyen erőteljesen nyilvánul meg egy-egy társadalmi kérdés kapcsán.
2002 és 2010 között tizenhárom új törvényt fogadtak el, a büntetőeljárás szabályozását több mint negyvenszer, a büntető törvénykönyvet több mint harminc alkalommal módosították. Mi több, a kormány és a kormánypárt (Unió a Népi Mozgalomért – UMP) több tagja szankciókat javasol a visszaeső fiatalkorúak szülei ellen, egyes elkövetőket megfosztana az állampolgárságuktól. E hónap végéig háromszáz illegális roma települést számolnak fel, és büntetni akarják azokat az önkormányzatokat, amelyek „nem tesznek eleget kötelességüknek a belbiztonság megteremtésében”.
Honnan ez a nagy hevület? Egyesek szerint a belbiztonsági vita újbóli fellángolása a gazdasági válság társadalmi hatásairól, a Woerth-botrány (1) változatos fordulatairól vagy a tervezett nyugdíjreform népszerűtlenségéről próbálja elterelni a figyelmet. De ez nem elégséges magyarázat. A kilencvenes évek vége óta nem csak Franciaországban, hanem Nagy-Britanniában és Belgiumban is külön politikai fogalom a közbiztonság hiánya, azonos szinten kezelik a gazdasági és szociális területekkel, amelyeknek korábban csak a részproblémája volt. A kérdés önállósodott, sőt, kiemelt szerephez jutott a mindennapok közbeszédében. Erre rímel Nicolas Sarkozy 2009. március 18-i beszéde, amelyben kijelentette: „A közbiztonság hiánya az egyenlőtlenségek legnagyobbika, az igazságtalanságok legrosszabbika: a legtörékenyebbeket, a legkiszolgáltatottabbakat sújtja, mindazokat, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy a luxusnegyedekbe költözzenek”. Nem kevés pikantériája van egy ilyen kijelentésnek annak a köztársasági elnöknek a szájából, akinek hivatalba lépésekor első dolga volt bevezetni a gazdagok védelmére az adóplafont, megkímélendő őket a társadalmi újraelosztással járó gyötrelmektől.
A kérdés mindenesetre mára részévé vált a politikai közgondolkodásnak – még a baloldalon is. Az a szocialista párt (PS), amely a bűnözést sokáig a társadalmi egyenlőtlenség következményének tekintette, ma már a bűnözés akár erőszakos módszerekkel történő visszaszorítását tekinti közvetlen politikai célnak. „Az emberek nem vitatják, hogy a bűnözés okai mélyen gyökereznek – magyarázza Lionel Jospin volt miniszterelnök –, a bizonytalan lakáshelyzetben, a bizonytalan életkörülményekben, a munkanélküliségben és a kitaszítottságban. (...) De azt is tudják, hogy ezeknek az okoknak a felszámolásához idő kell, és hogy a cselekvés nem tűr halasztást (2)”.
A vita megértéséhez feltétlenül szét kell választani a „közbiztonság hiányát” a társadalmi és a gazdasági kérdésektől. Amennyiben ugyanis határidő nélkül elnapoljuk a bűnözés okainak kiértékelését és meghatározását, akkor nem marad más választásunk, mint hogy az elkövető egyéni felelősségét (esetleg a szülők felelősségét) helyezzük az állami beavatkozás célpontjába. A liberális filozófia szellemében a társadalom szabad és egyenlő, racionálisan, a döntéseket ár-és költség számítás szerint meghozó egyének egymás mellett élése. Egy ilyen liberális társadalom képére utalt az UMP, a kormánypárt biztonsági ügyekkel foglalkozó országos titkára, Eric Ciotti: „a legjobb megelőzés az elrettentés” (Le Figaro, 2010. augusztus 10.). Ez hatja át Julien Dray szocialista képviselő nemzetgyűlésbeli felszólalását is (2002. július 16.): „Az ember nem választhatja meg, hogy hova születik, de azt igen, hogy miként fog élni – és a bűnözővé válás is egy választás.” Márpedig az egyén ilyetén elkülönítése lehetetlenné teszi annak a kapcsolatrendszernek a megismerését, amelyben értelmet nyer valamennyi cselekedete, beleértve a deviánsokat is.
Hortefeux miniszter megígérte, hogy „háborút üzen a feketegazdaságnak és a bandáknak”. De vajon mi a gyökere az illegális gazdasági tevékenységeknek és a külvárosi fiatalok csoportosulásának? Az előbbit a szegénység és a társadalmi sebezhetőség táplálja. Ebben a második gazdaságban területenként és időszakonként más és más formában keveredik a feketemunka, a javakat pénzmozgás nélkül csereberélő, illetve a szolgáltatások és ellenszolgáltatások áradatára építő tranzakciók sora, a kábítószerkereskedés, a lopás és az orgazdaság. Ez az informális szféra, amelybe a jogkövető társadalom tagjai is bekapcsolódnak illegális szerek vagy fogyasztási cikkek vásárlásával (3), természetesen jövedelmet is biztosít az általa foglalkoztatottaknak, egyben kiutat is jelent a legkevésbé képzett osztályokat sújtó létbizonytalanságból, a kirekesztettségből és a szégyenből.
Hasonló jelenség érvényesül a bandákban. Ideiglenes életűek és gyorsan változik az összetételük, ezek a csoportok mégis elfogadható alternatívát jelentenek egyes „örök fiatalok” számára, akiknek nincs tartós munkaviszonyuk, nem tudnak leválni a szüleikről és családot alapítani. Különösen vonzó az efféle csoportkohézió a munka és az iskola világában tapasztalt elutasításhoz képest, sőt, egyfajta tisztelet is szerezhető általa (4).
A gazdasági és a szimbolikus dimenzió együttesen magyarázza a rendőrök fásultságát, amikor ezeknek a jelenségeknek a felszámolási lehetőségéről kérdezzük őket. A letartóztatott elkövetőket azonnal szabadlábra helyező bírók elleni hagyományos kifakadások mellett immár olyan kifejezéseket is hallani tőlük, hogy „feneketlen kút” vagy „sziszifuszi munka”. Ami pedig a bíróságokat illeti, maguk az ítélkezők is elismerik, hogy a korábbinál szigorúbb és egyre fiatalabbakat sújtó büntetési tételek ellenére is hatástalanok az intézkedéseik: egyre több a visszaeső elkövető.
A rendőri beavatkozás „militarizálása”
A tények tehát makacs dolgok, és a személyes felelőséget hangsúlyozó dörgedelmes szónoklatok nem fedhetik el, hogy ez a helyzet a harminc éve tartó szociális és gazdasági válság eredményeképpen az alsóbb néprétegekben kialakult önszerveződési formákból fakad.
Ám itt nem pusztán a korábbi állapotok visszaállítására irányuló rendőri és bírósági megoldások kudarcáról van szó. Minden szereplő minden lépése kihat a többinek a viselkedésére és következő lépéseire. Hiába kiáltja Sarkozy elnök úr 2009. március 18-án elhangzott beszédében, hogy „Az erőszak fellángolását egyesek a rendőri beavatkozásnak tulajdonítják. De hisz ezek a talpáról a tetejére akarják fordítani a problémát!”. A rendőrség stratégiája nagyon is része a külvárosok problémájának, amely ellen a rendőrség harcol.
A közvéleményt aggasztó társadalmi feszültségek és a fiatalkorú bűnözés ellen fellépő rendőrség vezetői pedig egyetértenek abban, hogy eredményt csakis folyamatos és látható rendőri jelenléttel lehet elérni. Olyan rendőrségével, amely azért képes beazonosítani a potenciális bajkeverőket és kiválasztani a megfelelő retorziót a dorgálástól a fenyegetésig, mert a közösség elismeri a legitimitását. Ez az úgynevezett „community policing”, amelyet megfigyelhetünk Chicagóban, Nagy-Britanniában és Hollandiában, és amelyet Franciaországban is meghonosítottak a körzeti rendőrség reformjával (1998 és 2003 között), majd 2008-tól visszafogottabb formában, a területi egységek (UTEQ) bevezetésével – ezeket nevezték át a közelmúltban területi szakbrigádoknak (BST).
Ám ebben a lépésben is az elfojtottnak hitt gazdasági tényező érhető tetten. A rendőrség megszervezése nem független az állam kormányzásának általános irányaitól. Márpedig a közkiadások lefaragása és a tisztviselői kar drasztikus csökkentése mellett nehéz nagy létszámot igénylő cselekvési terveket hirdetni. Bizony, az 1998-as reform leállításának az okai is elsősorban anyagi természetűek voltak, és könnyen lehet, hogy a BST kezdeményezése is ugyanezért fog kisiklani. Még ha a létszám meg is maradna – márpedig 2009 és 2014 között nyolcezer állást készül megszüntetni a költségvetés –, akkor is nehéz lenne a kapitányságok szűkös állományából gyalogos őrjáratra beosztani az ott dolgozókat.
Ezért aztán az irányzékot az olyan intervenciós egységek felé fordították, mint a bűnözésellenes brigádok (BAC), amelyek szélesebb hatókörben tudnak tevékenykedni. Két gépkocsis BAC-egység elegendő az egy rendőrőrshöz tartozó húsz háztömb felügyeletére, míg elvileg tömbönként három gyalogos járőrre lenne szükség. Vagyis adott esetben hatvan helyett hat ember... Miközben egy verekedés feloszlatásánál vagy egy elkövető helyszíni elfogásánál ezeknek az egységeknek a működése igen hatékony tud lenni, a fiatalkorúak fegyelmezetlenségeivel szemben súlyos gondban vannak. Nem ritka, hogy erőszakosan lépnek fel bűncselekmény hiányában is, hogy annak ellenére igazoltatják a fiatalokat, hogy még szabálysértés sem történt – márpedig ezeknek az ellenőrzéseknek a túlzott gyakorisága ellenérzéseket kelt, zaklatásnak tekintik. Ebből következően szaporodik az ellenállások száma: tíz év alatt gyakorlatilag a duplájára emelkedett (5). Az igazoltatásokkor rendszeresen egész csapat veszi körbe az intézkedő rendőröket (nyomásgyakorlásként), sőt kövekkel dobálják a járőrkocsikat – amire aztán a rendőrség ismételten felesleges igazoltatásokkal, megfélemlítéssel, megszégyenítéssel, néha még ütlegeléssel is válaszol.
A rendőrség állandó létszámhiánya miatt úgy tűnik, a durvaság csak fokozódik, és erre utal az újabb technológiai eszközök bevetése is. Ennek a keretében szerelték fel a rohamegységeket gumilövedékekkel és sokkolóval, amelyeknek a használata még inkább növeli a feszültséget. Valóságos eszkalációval állunk szemben, ahol a rendőri beavatkozás „militarizálása” magasabb szintre emeli az erőszakküszöböt, ahogy azt 2007-ben megfigyelhettük Villiers-le-Belben, illetve kisebb mértékben Grenoble-ban is.
Ilyen körülmények között a közbiztonságot hirdető szólamok önmagukban hordozzák saját kudarcukat, hiszen olyan magatartásformák megszüntetésére vállalkoznak, amelyekkel szemben hatástalanok. Az egyetlen megoldási kísérlet továbbra is a retorika és a törvénykezés szigorítása, ám ezáltal a kormányzat kiteszi magát az ellenzék kritikájának, hiszen az könnyedén példálózhat az ígéretek és az eredmények között tátongó szakadékkal. Ennek tudható be, hogy a PS egyes vezetői, köztük Martin Aubry főtitkár is, elérkezettnek érezték a pillanatot, hogy ismét a szabadságjogok védelmében szólaljanak fel (mint például a házi őrizetről szóló vitában), és elhatárolódjanak a párt olyan „biztonságpártibb” hangadóitól, mint Manuel Valls (6).
Át kell gondolni a helyi és az intervenciós rendőri erők megoszlását és egyensúlyát, vissza kell fogni a túlzó és erőszakos beavatkozásokat, de mindettől nem várhatjuk, hogy megoldja a külváros népének valós konfliktusait, feloldja a helyi közösségek feszültségeit és megzabolázza a bandatagokat.
Az ipari társadalom fegyelmi rendszere csak azért volt működőképes, mert szorosan összekapcsolódott az egyén hétköznapjaival a munkahelyén, a lakóközösségben, az iskolában, a templomban, a pártban, a szakszervezetben. Kapcsolatok, hitek és kényszerek tömegéből eredt, és legitimitása azon ellenszolgáltatásokon alapult, amelyeket az emberek a fegyelemért kaptak viszonzásképp (7). Márpedig manapság a fiatalok jelentős része kimarad a munkából, és nem érzékelik ellenszolgáltatásként a kötelező minimális ítéleteket, a rendőri erők demonstratív felvonulását vagy a bandák ellen hozott törvényeket. Éppen ellenkezőleg: ezeket az intézkedéseket puszta keménykedésnek tartják. A zaklatásként, diszkriminációként felfogott lépéseket elutasítják, ahogy ez világosan kiderül a fel-fellángoló tömeges erőszakból (Vaulx-en-Velintől Clichy-sous-Bois-ig, Mantes-la-Jolie-tól Grenoble-ig), illetve a hétköznapokban, a közintézményekhez való viszonyulásból (az iskolában, a rendőrséggel, a közigazgatással vagy a tömegközlekedésben).
Míg a súlyos bűnök kezelése kétségtelenül a rendőrségre és az igazságszolgáltatásra tartozik, talán eljött az ideje, hogy véglegesen szakítsunk azzal a mesterségesen gerjesztett felfogással, amely tagadja a kisebb törvénysértések és a társadalmi körülmények összefüggését. Érdemes azt is felidézni, hogy az egyetlen olyan kormányzási mód, amely tartósan építhetett a biztonság hiányára, a katolikus papságtól származott, amikor a XII. században kitalálta a purgatóriumot (8). A pokol és a mennyország közötti tárgyalási tér bevezetése fontos eszköz volt az egyház világi hatalmának megszilárdításában. Csakhogy akkor kisebb volt annak a kockázata, hogy a tények cáfolják a létezését, mint most, a bűnözés elleni küzdelemben.
Az Egyesült Államokban nem keményen, hanem okosan lépnek fel a bűnözés ellen?
A felnőtt lakosság több mint egy százaléka börtönben ül az USA-ban. Richard Nixon elnöknek az 1971-ben meghirdetett és azóta is szorgalmasan továbbvitt „háborúja a kábítószerek ellen” több millió fiatalt juttatott börtönbe, többségükben feketéket, spanyol ajkúakat és szegényeket. Ennek okán kérdőjelezte meg 2009 júliusában Eric Holder jelenlegi igazságügyminiszter „az egyes amerikaiakat és egyes közösségeket aránytalan mértékben sújtó ítéletek” hatékonyságát. Kijelentette továbbá, hogy a „tough on crime” (keményen a bűn ellen) helyett a „smart on crime” (okosan a bűn ellen) jelszót tekinti érvényesnek, és „a bűnözésről és a társadalmi körülményekről egymás összefüggésében értelmes gondolkodni”. Ezen iparkodik Richard Gil Kerlikowske volt seattle-i rendőrfőnök, az Office of National Drug Control Policy vezetője is: „A kábítószer ellen hirdetett háború egyszerű válasz volt egy összetett problémára. A kábítószerfüggést betegségnek kell tekintenünk, nem pedig morális kudarcnak, és nem elegendő azt mondanunk az embereknek, hogy szokjanak le”. (The Nation, 2010. július 5.). Az egészségügy egyre több államban kap elsőbbséget a büntetéssel szemben. Még Texasban is, ahol 2007-ben elvetették egy börtönbővítés tervét, és helyette a hatékonyabbnak tekintett kábítószerfüggés-ellenes közösségi projekteket támogatták. Az előbbi 600 millió dollárba került volna, az utóbbi 241 millióba.
