Japánban a földrengés nukleáris riadót indított el

 

A Japánt sújtó földrengés és szökőár a több ezer áldozat mellett további következménnyel is járt: az érintett területen jelentős atomerőművi kapacitás található. Ezek az üzemek bizonyos mértékig biztosítva vannak hasonló katasztrófák esetére, azonban a jelek szerint a mostani katasztrófa mértéke meghaladta azt, amire a tervezéskor számítottak. A veszélyt a víz túlhevüléséből és kémiai bomlásából képződő hidrogén robbanása jelenti, tehát nem nukleáris robbanásról van szó. Mivel azonban az erőmű nukleáris fűtőanyagot használ, a megsérült épületekből radioaktívan sugárzó anyagok kerülnek a környezetbe, ahogyan ez a csernobili reaktor baleseténél is történt. Ezek szennyezhetik a termőföldet, mezőgazdasági termékeket, más épületeket, ezért egy adott körzetből a lakosságot ki kell telepíteni és onnan származó élelmiszereket nem szabad fogyasztani. Kérdés az is, hogy a radioaktív szennyezés mekkora területet fog végül érinteni.

 

10-choshi_hokusaiMivel a földrengés és a szökőár eleve rendkívüli körülményeket teremtett, a veszély pontos mértéke, elhárításának ideje még a technológiailag kiemelkedően fejlett Japánban sem prognosztizálható. Ehhez járul a nyitott nyugati tájékoztatáshoz képest az információkat jóval bürokratikusabban kezelő állami és cégapparátustól eredő ellentmondásos tájékoztatás, amely a japánokat valószínűleg kevésbé nyugtalanítja, mint a nyugati normákhoz szokott európai és amerikai polgárokat. Ennek következtében a hazai tájékoztatásnál is ”Csernobil-feelingje” van az embernek, mert – akárcsak akkor – a „véletlenül se essünk pánikba” hangnem dominál. Pánikra – már csak a sokezer kilométeres távolság miatt – itthon valóban nincs is ok.

A későbbiekben azonban, mivel az üzemzavart nem sikerült gyorsan elhárítani, a további robbanások következtében pedig már jelentős radioaktív szennyeződés jutott a levegőbe és a tengervízbe, már a japán lakosság körében is fokozódott a nyugtalanság, tízezrek költöztek távolabbra a „sugárzásgyanús” területekről és az erőművet üzemeltető Tepco vállalat sem bújhatott el a nyilvánosság elől. Az ilyen esetekben megszokott módon egyszerre napvilágra kerültek több évtizedes eldugott dokumentumok, amelyek szerint a fukushimai erőművel azonos technológiát alkalmazó amerikai erőművek tervezési hibáira már 40 éve (!) felhívták az amerikai hatóságok figyelmét, azonban a nukleáris erőműveket építő amerikai vállalatok üzleti érdekeinek védelmében ezeket akkor nem vették figyelembe és eltitkolták. Ezek az erőművek javarészt az Egyesült Államokban találhatók, de a japánok mellett egy az EU tagállamok közül Spanyolországban is működik. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok megtalálhatók: http://lmv.hu/Az_ANTI_jelenti_110326

A földrengés által előidézett japán nukleáris baleset politikai „földrengést” elsősorban az Európai Unióban, ott is főleg Németországban okozott. Az EU egyrészt riadót fújt az atomerőművek biztonságának ellenőrzésére, másrészt rutinszerűen megtiltotta élelmiszerek behozatalát Japánból. Már a Sachsen-Anhalt tartományi választásokon is Fukushima lélektani hatása repítette be a magdeburgi tartományi parlamentbe a zöldeket, de az igazi „nukleáris bomba” Stuttgartban robbant: az évtizedek óta masszív jobboldali irányítás alatt álló, német viszonylatban is gazdag Baden-Württembergben a CDU-FDP koalíció elvesztette többségét, a zöldek megelőzték a szociáldemokratákat és lehetőség nyílik szociáldemokrata-zöld koalíciós tartományi kormány alakítására. Rajna-Pfalzban a mainzi parlamentben maradt ugyan a szociáldemokrata előny, de a zöldek ott is jelentősen előretörtek. A földcsuszamlásszerű változás hátterében a jobboldali német kormány tavalyi döntése áll, amely lehetőséget adott volna a korábban leállított nukleáris erőmű-bővítés folytatására, illetve a bezárásra ítélt atomerőművek további üzemeltetésére. A japán katasztrófa hatására Merkel ugyan az utolsó pillanatban megpróbált visszakozni, de kísérletét a választók többsége hiteltelennek találta. Az a tény, hogy a német zöldek nagy előretörése a japán balesettel esik egybe, természetesen kétségeket is támaszt ennek tartósságát illetően, különösen, ha más tartományi választásokon a most háttérbe szorult gazdasági és társadalmi problémák kerülnek a középpontba.

Az alább megjelent cikk szerzője rendszeresen kommentálja a tudomány és technika legújabb híreit a „Puces des savants” (tudós csipogás) című blogban. A tragikus apropó kapcsán arra hívja fel a közvéleményt, hogy változatlanul tartsa napirenden az atomenergia felhasználásának problémáját, annak gazdaságosságától kezdve a biztonságig. Utóbbi esetében pedig elsősorban annak felmérését sürgeti, hogy az eddig a belső üzemeltetés biztonságára történő koncentrálás után megteremthető-e és milyen áron a nukleáris technológia használatának külső biztonsága is – ezek közé tartozik a természeti csapások elleni védekezés is. A Föld energia-ellátásának gondja a jövő egyik legsúlyosabb kérdése. Megoldást jelent-e erre és milyen mértékben a nukleáris energia használata? Ettől pedig már csak egy gondolati lépés egy sokkal általánosabb kérdés: Milyen áron működtethető globális szinten a „kockázat társadalma” ? Mert ez napjaink igazi alapvető kérdése, melynek a japán katasztrófa „csupán” egyik oldalát hangsúlyozza…

 

Dr. Hrabák András

Japánban a földrengés nukleáris riadót indított el


A földrengés és azt követő szökőár után robbanás történt a fukushimai atomerőműben, melynek a következményei még nem ismertek (a létesítmény Tokiótól 300 km-re van).

Ebben a helyzetben az első gondolatunk a japánoké, akik az 1995-ös kobéi földrengés óta a legerősebb rengést élték át. És közöttük is a tűzoltóké, akik amikor ezeket a sorokat írom repülőgépeken próbálják megközelíteni a reaktort. Ezek a „likvidátorok” az életüket kockáztatják, hogy megvédjék országukat és még inkább, hogy csökkentsék a reaktor robbanásának globális következményeit. Míg a radioaktivitás az erőműben már elérte és minden órában meghaladhatja az éves elfogadható mértéket, minden további baleset a katasztrófaelhárítók kockázatát növeli.

Bátorságra és kipróbált tudásra van szükség, hogy beavatkozzanak a következmények ismeretében. A csernobili katasztrófaelhárítók tapasztalatait nem lehet elfelejteni. És azok számára, akik soha nem hallottak róla, kötelező olvasmány a „La Supplication”, Szvetlána Alekszijevics könyve[i].

Ha vannak emberek, akik megérdemelnek egy kollektív Nobel-békedíjat, akkor azok Csernobil és mostantól Fukushima tűzoltói.

Szemben ezekkel a férfiakkal és nőkkel, akik saját szenvedésük árán is szembeszállnak a katasztrófával, ott vannak azok, akik a nukleáris tűzzel játszanak. Tőlük kell megkérdezni azokat az információkat, amelyek egy valódi választást tennének lehetővé, demokratikust és tudományosan megalapozottat.

Mert a nukleáris technológia egy nagyon sajátos valami: soha nem lezárt, és a kockázatok két fő csoportba oszthatók:

- először is a „balesethez” kapcsolódó kockázat: hiba, robbanás, és külső események következményei – szökőár, a terrorizmus kockázata, erre volt példa 2001. szeptember 11-én a Three Mile Island-i erőmű felrobbantására bevetett repülőgép esete. Azután, a levegőbe kerülő radioaktív anyagok mennyisége, amely rákos és más betegségeket idézhetnek elő, melynek a következményeit egyébként igazán soha nem becsülték fel  pontosan;

- azután a gyenge dózisok kockázata, mert az erőművek, és a nukleáris lánc más szemei, nevezetesen a szállítás, a tárolási helyek, a plutónium kivonásának helye, mint La Hague[ii]*,  rendszeresen szórják szét a radioaktív elemeket, amelyek azután a folyókba, tengerekbe, strandokra, erdőkbe kerülnek…

Az, hogy ez nem elszigetelhető, hogy ezáltal a radioaktív termékek szétszóródása az egész földgolyót érinti, kétféle kockázattal jár. Csernobil konkrét példa arra, hogy a francia vámosok erőfeszítései és ígéretei ellenére milyen nagy kiterjedésű zónákat ért el és fertőzött meg a baleset. De más információk is lehetővé teszik annak megértését, hogy a radioaktív elemekből egyre több és több kering körülöttünk. Például a plutónium, amely 1945 előtt nem létezett a természetben már megtalálható a brit gyermekek tejfogaiban.

Tehát az egész Földet érinti, amikor egyesek úgy döntenek, hogy fejlesztik a nukleáris láncolatot. Márpedig ez a döntés mindig homályos módon, társadalmi vita nélkül történik, anélkül, hogy az emberek megismerhetnék az ellentmondó tudományos információkat.

Különösen hiányosak a lényegi információink a döntéshozatalhoz. Minden technológiának vannak kockázatai. A kérdés soha nem az abszolút biztonság, hanem a kockázat és a várt előnyök közötti viszony. Márpedig számos lényeges pontban nem rendelkezünk valódi tanulmányokkal:

  • Mennyire rentábilis gazdaságilag a nukleáris technológia… az adott erőmű teljes élettartamára vonatkozóan? Tény, hogy egy nukleáris erőmű élettartama jóval hosszabb, mint a működési ideje (gazdaságossági szempontból pedig gyakran csak ez utóbbit veszik figyelembe). A megfelelő számítás az lenne, ha a reális gazdasági árba belefoglalnánk a hulladékok kezelésének költségeit, egészen addig, amíg a kockázat lényegtelenné válik, legyen szó akár évszázadokról is. Másik fontos és rendszeresen alábecsült költség az erőművek „lebontása”… Bretagne-ban a Brennilis esetében tapasztaltuk, hogy a reális árak (és a felmerülő technikai problémák) jóval meghaladják az előre tervezettet[iii]. És végül, a balesetek árának értékelése, amelyet általában a társadalom visel, tehát soha nincsenek benne az erőmű üzemeltetői által készített gazdasági számításokban. Ennek a kérdésnek egy alproblémája lenne, hogy nagy pontossággal megismerjük az erőmű globális energetikai mérlegét. Mekkora részét lehet valóban felhasználni a megtermelt energiának, levonva a veszteséget (az erőművek evidens módon távol vannak a felhasználóktól), az építkezés során felhasznált energiát, azután a hulladékkezelés és végül a lebontás során felhasznált energiát. S akkor még nem is beszéltünk a balesetekkor felhasznált energia számbavételéről;

  • Milyenek a nukleáris technológia egészségügyi hatásai, amelyet részben a kis dózisok[iv], részben a balesetek okoznak? Ebben a vonatkozásban nem korlátozódhatunk a közvetlen halálos áldozatokra (Csernobilban nagyjából harminc): számolni kell a későbbi hatásokkal a közelben élők vagy a katasztrófa-elhárítók áldozataival is. A morbiditás (betegségek, rosszullétek, krónikus problémák) megérdemlik teljes odafigyelésünket. A Csernobillal kapcsolatos tanulmányok még mindig elbagatellizálják ezt a nézőpontot[v]. És amikor Jurij Bandazsevszkij[vi]** fehérorosz orvos kimutatta Csernobil következményeit a baleset után született gyerekeken, a hatalom jobbnak látta bebörtönözni. A következmények Japánban, amelynek kiváló statisztikai apparátusa és nukleáris ügyekben kompetens és különösen jól teljesítő egészségügyi követési rendszere van – ez Hiroshima és Nagaszaki öröksége – joggal tartanak igényt figyelmünkre. Nem mondhatjuk örökké, hogy a betegeink csak a nukleáris paranoia tüneteitől szenvednek!
  • Milyen kihívást jelent a magenergia felhasználása a világ békéjére? A „polgárinak” nevezett létesítményekből kerülnek át és kerülnek katonai felhasználásra a legkülönbözőbb termékek, amelyeket a nukleáris fegyvereknél hasznosítanak (így a bombákba kerülő magas energiájú hasadóanyagok és az „elszegényítettnek” nevezett anyagok a lövedékeknél) de a nem állami ügynökök által forgalomba hozott „piszkos bombák” eredete is a „civil” felhasználás. A nukleáris erőművek erős kísértést jelentenek különböző külső támadóknak is. A japán példa azt mutatja, hogy a baleset nem „belső” okokkal áll kapcsolatban;
  • Milyenek az atomenergia-ipar társadalmi hatásai? Miért váltak általánossá a bizonytalan foglalkoztatási formák egy olyan iparágban, amelyben a munkások életét és munkaerejét arra a célra vásárolják meg, hogy szennyezett övezetekben avatkozzanak közbe? Elisabeth Filhol kiváló regénye, a „La Centrale”(Az erőmű), egy nyomozást ír le a Franciaország nukleáris erőműveiben dolgozó bizonytalan foglalkoztatottak között[vii]… ezek után elképzelhető, milyen a helyzet olyan országokban, ahol a szegénység és az öneladás szükséglete, hogy táplálni tudja a családját, még sürgetőbb mint Franciaországban. Milyen a munkavégzés folyamat a nukleáris erőművekben? Az állandó foglalkoztatottak hogy birkóznak meg a veszéllyel, a kockázattal? A nukleáris ipar munkásai gyakran mesélnek olyan esetekről, amelyek a besugárzástól való félelem és a hősködés keverékéről szólnak, ez a kettősség magyarázza, hogy magas dózisok esetén is inkább a radioaktivitást mérő detektort hibáztatják, de az utolsó utáni pillanatig is letagadják a sugárzás veszélyt.

Érthető az 1930-1950 közötti évek lelkesedése, amikor az uralta gondolatainkat, hogy találtunk egy „kimeríthetetlen” energiaforrást, magas teljesítménnyel, alacsony áron. Arról volt szó, hogy megfékezzük a tüzet, ami az ember legősibb vágya volt mindig is. De gondolkodhatunk-e ugyanígy Csernobil után? Folytathatjuk-e még tovább? Mert az erőművekben megerősített „biztonság” főleg belső problémákra koncentrál, főleg olyan eszközökkel, amelyek az esetleges hibás emberi döntések ellen alakítottak ki. De tudunk-e megfelelő garanciákat adni a nagyenergiájú külső tényezőkkel szemben (földrengés, szökőár, de akár viharok, célzott terrorista támadások…) ? A biztonsági rendszer jól működött. A földrengést jelző riasztás után a japán erőművek leálltak… de ez egy hosszú művelet, ami rosszra is fordulhat, amint azt azóta figyelemmel kísérjük. És létezik-e olyan „biztonság”, ami ilyen súlyos esetek ellen is védelmet nyújt? Egy ilyen súlyos baleset társadalmi és egészségügyi következményei ellen lehet-e előre kidolgozott biztonsági intézkedésekkel védekezni?

Ilyen és effajta kérdésekre kell tudnia válaszolni a tudományos közösségnek, de az érintett állampolgároknak is, hogy eldöntsük, folytatjuk-e az atomenergia felhasználását, vagy fokozatosan megszüntetjük, globális és koherens adatok nem pedig előzetes feltételezések alapján, legyenek azok ideológiaiak (a haladás és az emberi tudás hatásának misztifikálása), vagy még inkább közvetlen gazdasági érdekek. A közhatalomnak mindent meg kell tennie, hogy ezekről a nyitott kérdésekről képesek legyünk elgondolkozni, hogy ennek érdekében minden elemzés és értékelés a rendelkezésünkre álljon, ahelyett a mai gyakorlat helyett, hogy az óriás vállalatok nemzetközi  kereskedelmi ügynökeiként tevékenykednek.

Tegyünk hozzá egy utolsó pontot a nukleáris technológiával kapcsolatos információkhoz. Most egy iskolapéldával van dolgunk. Megbízhatunk-e abban, amit az újságírók mondanak nekünk? Ők honnan kapják az információk? A hírek, cáfolatok, álhírek, megerősítések óránkénti változatai, vagyis a földrengés óta zajló tájékoztatás teljesen a szokásos és megmutatja a planetáris információ korlátait, miközben komoly gazdasági, sőt politikai, katonai és ideológiai tétje is van az eseményeknek.

Biztos, hogy a médiának nem az a feladata, hogy „pánikot keltsen” a lakosság körében, hogy riogasson minket. A pánik gyakran rosszabb helyzetet idézhet elő, mint maga a katasztrófa. De mennyire kell ebben elmenni? Le kell-e mondani egy, a tényeken alapuló tájékoztatásról a „háborús információ” érdekében, amely a közhatalom biztonsági szükségleteit kell, hogy kiszolgálja? Végül, tudatlanságban kell-e tartani az embereket és azt hinni, hogy senki nem veszi észre a felszín alatti szorongást? És ebben az esetben, az átláthatóság hiánya nem sokkal nyugtalanítóbb?

A balesetek nagyon érzékeny pillanatok, melyek során a fogakat összeszorítva kell cselekedni (ott a kockázat, szembe kell vele nézni), és előkészülni a holnapra, levonni a tanulságokat és áttekinteni a következményeket. Sajnos a balesetek után, már hideg fejjel a rutin, a kompromisszumok, a globális reflexió hiánya szokott felül kerekedni és főleg az erőművek üzemeltetői körében egy olyan immunitás, a balesetekre, amelyeket rendszeresen előidéznek (nem csupán a nukleárisakat…) amelynek következtében a fenti kérdéseket messzire elkerülik. Végül is ha mindenek után, még maradtak élő emberek, akik tovább akarnak tájékozódni, az azt jelenti, hogy a kockázatot sikeresen „legyőzték”***[viii]

2011. március 12. szombat, Hervé Le Crosnier – „Puces des savants” „tudós csipogás” blog a Le Monde diplomatique honlapján

 

Fordította: dr. Hrabák András   



[i] Dominique Chouchan, « Les survivants de Tchernobyl », („Csernobil túlélői”) Le Monde diplomatique, 1999 április.


[ii] *Normandiai város (alakra megegyezik Hága francia nevével, de nem azonos !!!), itt található az AREVA NC (korábbi nevén COGEMA, Compagnie générale des matières nucléaires), a világ legnagyobb könnyűvizes erőművekből származó nukleáris hulladékait újrahasznosító üzeme (kb. a világ ilyen jellegű termelésének felét adja: http://en.wikipedia.org/wiki/La_Hague)

[iii] Lásd « Brennilis : 25 ans de centrale. Il est plus facile de construire une centrale nucléaire que de la démanteler », („Brennilis: az erőmű 25 éve. Könnyebb megépíteni egy nukleáris erőművet, mint lebontani”) Le Canard enchaîné, 2010. július 28.; Angélie Baral, « Nucléaire pas cher : la fin du rêve », („Olcsó atomenergia… az álom vége”) Urbiz.fr, 2010. augusztus 25.

[iv] Cf. Jean-François Viel, La Santé publique atomisée. Radioactivité et leucémie, Les leçons de la Hague, (Az atomizált közegészségügy. Radioaktivitás és leukémia, Hágai leckék) La Découverte, 1998.

[v] Pour un bilan actualisé de la catastrophe (A katasztrófa aktuális mérlege), lásd: Alison Katz, « Conséquences de Tchernobyl », Le Monde diplomatique, 2010 december.

[vi] Belorusz orvos, akit kenőpénz elfogadásának vádjával börtönöztek be 8 évre, 2005-ben, az Amnesty International szerint a valódi ok a csernobili katasztrófával kapcsolatos véleményének hangoztatása volt; 2009-ben, négy év után kiengedték.

[vii] Elisabeth Filhol, La Centrale, POL, Paris, 2010.

[viii] Ulrich Beck***, „A kockázat társadalma” c. előrejelző könyvében (amely még Csernobil előtt született és az azt követő héten jelent meg, egy frissiben bővített előszóval) elmagyarázza, hogy ha egyszer a baj bekövetkezett, ahhoz, hogy tovább létezhessenek, a társadalmak fő  rögeszmeként, egész egyszerűen tagadni próbálják azt… a következő alkalomig ? (Ulrich Beck német szociológus, az EU föderalista céljainak támogatója, az ún. „harmadik utas” nézetekhez közelálló álláspontot képvisel (az ún. Spinelli-csoport támogatója pl. Jacques Delors, Daniel Cohn-Bendit, Guy Verhofstadt társaságában…)