Japán: a veszélyeztetett állam

Kategória: 2011. április
Írta: Harry Harootunian
Találatok: 6087

A hagyományos Japán a természeti jelenségeket, így az aszályt, a járványokat a vulkánkitöréseket vagy a csillaghullást, de még az idegenek érkezését is az országot vezető elit hanyagsága következményének tekinti. A társadalmi rend a természet mintájára épült, azt próbálta lemásolni. Ezért minden felfordulást, változást figyelmeztetésként értelmeztek, mint még súlyosabb katasztrófák előfutárát, sőt az éppen uralkodó rendszer bukásának bejelentését. „Amikor a vezetők rosszak, a természeti katasztrófák be fognak következni” – adja meg a fatalista magyarázatot egy öreg tokiói, amint azt a március 20-i New York Times idézi. Ősi politikai bölcsesség jelenik meg ebben a megjegyzésben.

 

kjapanKan Naoto miniszterelnök hivatalos bejelentésében a március 11-i földrengést és következményeit az országot ért legnagyobb szerencsétlenségnek minősítette Japán 1945-ös kapitulációja óta, és kiemelte: a Japánban történt földrengés okozta szenvedés összemérhető a második világháborúéval. Pedig az újkori japán történelem bővelkedik végzetes eseményekben: az 1923-as földrengés és tűzvész elpusztította Tokiót száznegyvenezer ember halálát okozva, az 1995-ös kobéi földrengésnek hatezer halálos áldozata volt és óriási anyagi károkat okozott. Az ilyen katasztrófák állandóan ott vannak az ország kollektív emlékezetében. A japán filozófusok egyébként a földrengések gyakoriságát tekintik a japán nemzeti identitásban oly fontos szerepet játszó tulajdonságok – a keménység, az erő és a megbízhatóság – egyik okának.[1]

Tokió kormányzója, M. Isihara Sintaro egyik nyilatkozatában a földrengést és a szőkőárt valóban isteni bosszúhoz (tenbacu) hasonlította. Olyan isteni ítélethez, amely megbünteti a „terjedő individualizmust”, a „materializmust”, a „pénz kultuszát”. A pénzét, amelyet mostantól arra kell használni, hogy „kisöpörje” ezt a romboló életmódot és visszavezesse a japán népet a helyes útra.[2] Az ilyen érveket még az 1923-as földrengéskor dolgozták ki, és Hirohito császár 1946-ban újra alkalmazta, amikor felelősségre akarták vonni mint háborús bűnöst[3]. A háborút úgy jellemezte, mint „a nép erkölcsi szétesésének következményét, amelyet elcsábított a materializmus és a fogyasztói szemlélet”. Isihara kormányzó felszólalása is az elfajzott nép ellen éppen arra szolgál, hogy felmentse a politikai elitet a katasztrófa felelőssége alól. A szerencsétlenség következményei, az áldozatok száma, a túlélők ezreinek – akik nehezen elképzelhető körülmények között, a romok között bolyongva, kutatva hozzátartozójuk vagy elveszett életük néhány emléke után – sorsa, ennyi szenvedés mellett a kormányzó nyilatkozata egyszerűen nem helyénvaló.

Az áldozatok egyelőre nem végleges számán, valamint azon a fő problémán túl, hogy mi lesz a négyszázezer, fedél nélkül maradt emberrel, a fukusimai atomerőmű balesetének további következménye nyugtalanítja a közvéleményt. A levegőbe került radioaktív szennyezés miatt mindenki a legrosszabbtól tart. A Tokyo Electric Power Company (Tepco) cég – az ő kezelésében van az erőmű – elnöke az ország szeme láttára könnyekre fakadt a televíziós kamerák előtt. Az áldozatok iránti részvét és a megbánás kifejezése közben, furcsa módon, azt is elmondta, hogy vállalata nem igazán ura a helyzetnek és nem tudják, mit is kellene tenni ilyenkor.

2007-ben a sziget északnyugati részén egy másik, ugyancsak a Tepco által működtetett erőmű már komoly károkat szenvedett egy, a Richter-skála szerinti 6,8-es erősségű földrengéstől (lásd a keretes írást). Szerencséjükre akkor a következmények minimálisak voltak annak ellenére, hogy a biztonsági rendszer nem volt megfelelő az ilyen erősségű földrengés esetére. Most viszont egyre többen emelik fel a szavukat és hibáztatják a vállalat vezetőit, amiért alábecsülték kockázatokat, ezért késve szánták el magukat a tengervizes hűtésre, amely biztosan tönkreteszi a reaktort, és ez természetesen súlyos anyagi veszteséget jelent[4].

Kizárólag a Tepco-csoport jogosult arra, hogy amikor szükségesnek ítéli, az ország egyes területein felfüggessze az áramszolgáltatást. Ez mutatja, mennyire szoros az összefonódás a magán- és a közérdek között: kényelmes partnerség. A fogyasztói szervezetek hosszú ideje kárhoztatják a magánvállalatok különleges hatásköri engedélyeit. Ezek az engedélyek az atomerőművek esetében a lehető legsúlyosabb következményekkel járnak: a kockázatok alulértékelésével vagy a megtörtént kisebb balesetek rendszeres elhallgatásával, a magán és az állami partnerek esetében a veszélyek szinte bűnös tagadásával. Az államba, az adminisztrációba és a vállalatokba vetett lakossági bizalom elvesztése bizonyosan nem új jelenség, de a mostani katasztrófa felgyorsíthatja ezt az eddig is erős elhidegülési folyamatot.

A kormány és a Tepco közös döntése volt, hogy északra telepítenek nukleáris létesítményeket, hogy a még 19. századi fejlődésben megrekedt régió fejlesztését fokozzák, így lassítsák a helyi lakosság elvándorlását a sziget gazdagabb déli vidékei felé. De mivel az északi régió gazdasága romokban hever és a katasztrófa hatása átterjed az egész országra – sőt lassan a világgazdaságra is –, sokan megkérdőjelezik az atomerőmű-láncolat kiépítésének ésszerűségét egy, a szökőárnak kitett, hosszú parti sávban, elsősorban a Szanriku partszakaszon.

Annak ellenére, hogy az érintett zónákból hiányosan érkeznek a hírek, minden arra mutat, hogy az embereket nyugtalanítja a kormány reakcióinak hiánya. A segítség és a segélyszállítmányok helyszínre érkezésének lassúsága emlékeztet a kobéi földrengést követő napokra. Akkor a hatóságok több nap elteltével ismerték fel a katasztrófa súlyosságát, és közel egy hétbe tellett, míg a segítő akciók elindultak. Ez az epizód megelőlegezte a késői és inadekvát választ, amellyel tíz évvel később Washington reagált a Katrina hurrikán által okozott pusztításra az Egyesült Államok déli részén.

A kitelepített lakosság megsegítése egyre sürgetőbb, ráadásul a félelem a radioaktív szennyeződéstől minden japánt megrémít. De a nukleáris veszély megrengetheti azt a politikai osztályt is, amely hatvan éve ül a hatalomban, hiszen akkor is ugyanarról az elitről van szó, ha most először a Japán Demokrata Párt alakíthatott kormányt. Miközben az állam folyamatosan emlékeztette a lakosságot a nukleárisenergia-termelésben rejlő kockázatokra, maga is hozzájárult a veszély növekedéséhez. Az 1950-es évek óta a japán politikai rendszer a munka és a fegyelem erényéről prédikál, dicséri az áldozatkész szellemet, a konformizmust, a stabilitást, a lojalitást és a belenyugvást. Paradox módon ez egy, a kétpárti demokráciával – ahol a parlamenti többség változása nem hozza magával a politika változását – szemben teljesen közömbös társadalomhoz vezetett,. Ez a közömbösség azonban nem jelenti azt, hogy a társadalom ne legyen nagyon kritikus politikai vezetőivel szemben – sőt időnként fel is lázadjon.

Az egyre erősebb tiltakozás rámutat arra a mély általános félelemre, amit a japán lakosság érez a radioaktív szennyezés kockázataival kapcsolatban. A kormány közben megnyugtatóan nyilatkozik, főleg a fukusimai erőmű körüli biztonsági övezeten kívüli környék lakóinak[5]. Aki csak tehette, elhagyta a területet, ki autón, ki repülőgépen, vonaton vagy buszon, akárcsak az ott tartózkodó kínai, francia vagy brit állampolgárok is. A benzinkutaknál várakozó hosszú sorok, a zsúfolt vonatok, utasok ezrei a pályaudvarok és repülőterek indulási csarnokaiban többet mond el a valódi országról, mint a Tepco vezetőinek könnyei vagy akár Akihito császár kivételes megjelenése a televízióban.

A császár arra kérte alattvalóit, maradjanak nyugodtak és bízzanak a nemzeti szolidaritásban. A beszéd apjának, Hirohito császárnak 1945-ös rövid rádióbeszédére emlékeztetett, amikor bejelentette a háború végét és kérte a nemzetet, „támogassa a támogathatatlant, viselje el az elviselhetetlent”. Mindamellett, ellentétben elődjével, a mostani császár nem hivatkozott isteni természetére, ő a nemzetet képviseli. Ez a nyugalomra, türelemre, reménykedésre intő televíziós megjelenés a kormány türelemre és áldozatvállalásra felszólító beszédeiben kapott visszhangot.

Istenek bosszúja

A császár oltalmazó alakja – a katasztrófahelyzetben ezt a régi szerepkörét vették újra elő – rávilágít arra a központi helyzetre, amelyet a császár még ma is elfoglal a japán társadalomban. Ő is megerősítette a tokiói kormányzó által hangoztatott isteni bosszú gondolatát. Ezzel törvényesítette azt a szándékot, hogy a katasztrófa felelősségének súlyát a japán népre s nem vezetőire hárítsák.

Ha a japánok többsége elavultnak is tartja a császári intézményt, erősen kötődik a császár személyéhez és a dinasztia fennmaradásához. Ezzel az ellentmondással egy 21. századi kormány a császár megjelenésével és beszédével próbálja meg kivonni a szelet a lakossági elégedetlenség vitorlájából és megelőzni a közrend esetleges zavarait. A császár olyan helyzetben van, hogy megkövetelheti népétől a létező politikai rend elfogadását. Ez ellentmond az alkotmány betűjének és szellemének, hiszen az alkotmány szerint a nép a szuverén. Tulajdonképpen így próbálják meg az egyén társadalmi és etnikai közössége iránt érzett lojalitásérzelmét a politikai rendszer elfogadtatására felhasználni. A kormányzás politikai formájának elfogadását az a patriarkális alapelv is erősíti, miszerint a császár a nemzet atyja.

A hatalom így próbálja megakadályozni a düh kitörését, levezetni a veszteségek okozta frusztrációkat, ugyanakkor elhárítani a felelősség terhét és megvédeni a rendszert a nyilvánvaló kudarc következményeként megszólaló kritikus hangok ellen. A hatóságok ugyanakkor láthatóan képtelenek a lakosságot tájékoztatni, segíteni és megnyugtatni, ami megkérdőjelezi a népszuverenitás és a politikai elit együttműködésének fél évszázada türelmesen kiépített bizalomra épülő rendszerét.

A hibák hosszú sora, a tehetetlenség a válságokkal szemben, még mélyebben az alkalmazkodás hiánya a modern világhoz nem sok jót ígér a jövőbeli helyreállításhoz. Számításba véve az államgépezet hanyatlását lesz-e esélyük a japán vezetőknek a korábbi történelmi sikerek megismétlésére: Tokió újjáépítése az 1920-as években vagy egy új nemzet felépítése a háború után.

*A Duke University és a Columbia Egyetem Kelet-ázsiai Tanszékének (Department of East Asian Studies) professzora; a Harc a történelem és az emlékezés között: a háború utáni kortársi Japán” című könyv szerzője. Miszu kiadó, Tokió, 2010.

Fordította: dr. Hrabák András    



[1] Jean-Marie Bouissou: L'apocalypse japonaise expliquée aux Occidentaux (A japán apokalipszis nyugati magyarázata), www.monde-diplomatique.fr

[2] New York Times, 2011. március 20.

[3] Lásd: Tecuja Takahasi: Le sanctuaire Yasukuni ou la mémoire sélective du Japon („Jaszukuni szentélye avagy Japán szelektív emlékezete), Le Monde diplomatique, 2007. március.

[4] Ken Belson, Keith Bradsher, Matthew L. Wald,: Officials may have wasted time in reactor crisis, experts say (A hivatalos szervek vesztegették az időt a reaktor baleseténél a szakértők szerint), International Herald Tribune, Paris, 2011. március 21.

[5] Az eleinte húsz kilométeres sugarú kört az elmúlt napok folyamán harminc kilométeresre szélesítették.