„Legyünk realisták: követeljük a lehetetlent”

Kategória: 2011. július - augusztus
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 6640

Az adósságválság, mely több európai országot söpör el, meglepő fordulatot vett. Állami döntés született: a bankok nem mehetnek csődbe, mentőövet dobnak nekik, a segítséghez pedig kölcsönt vettek fel a pénzpiacokon. Mindennek az lett a következménye, hogy az államok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Az adósságcsapda miatt függnek az Európai Bizottságtól, az Európai Központi Banktól és a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), pedig egyik sem demokratikusan választott testület. A görög, a portugál, az izlandi nép sorsa e három szervezet irodáiban dől el. Az elszegényedés elleni tiltakozó mozgalmakkal mit sem törődve az Európai Unió és az IMF is elvárja, hogy alkotmányba foglalják a költségvetési egyensúlyt, a megszorításokat, a szociális háló felbomlását – az adósságot viszont törleszteni kell minden áron. Talán addig, amíg a tiltakozó mozgalmak összeurópai szinten nem egyesülnek.

 

cd19e724a1688510A gazdaság, egyszersmind a demokrácia európai válsága négy fő kérdést vet fel. Miért kellett négy országban (Írországban, Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban) példátlan határozottsággal keresztülvinni azt a politikát, amelynek a csődje borítékolható volt? A döntéshozók talán olyan vajákosok, akik gyógymódként olyasmivel rukkolnak elő, ami biztos bukás, ez pedig arra készteti őket, hogy megtízszerezzék az adagot? És miért van az, hogy bár demokratikus rendszereinkben az ilyen kormánydöntéseknek az egész lakosság áldozatul esik, mégsincs más választásunk, mint hogy leváltsuk a kormányt egy ideológiailag rokon másikra, amelyik ugyanazt a sokkterápiát fogja ránk erőltetni? S végül: van-e más választásunk?

Az első két kérdésre azonnal adódik a válasz, mihelyt szakítunk az „általános érdekről”, a „közös európai értékekről”, az „együttélésről” szóló hangzatos, ám üres szólamokkal. E politikák nem őrültek, hanem nagyon is racionálisak. Ráadásul többnyire el is érik a céljukat. Csakhogy ez a cél nem a kiút a gazdasági és pénzügyi válságból, hanem e krízis érett gyümölcsének a leszakítása. Ez a válság lehetővé teszi több százezer tisztviselői állás megszüntetését: Görögországban tízből kilenc nyugdíjba vonuló állását nem töltik be. Csökkentik a fizetésüket és fizetett szabadságuk időtartamát, a magántőke kezébe játsszák a gazdaság komplett szektorait, megkérdőjelezik a munkához való jogot, emelik a legigazságtalanabb fajta adókat, az ÁFÁ-t, növelik a közszolgáltatási díjakat, megkurtítják a táppénzellátást – röviden: megteremtik a tisztán piaci alapon működő társadalmat. Ez a válság elhozta a liberális gondviselést. Normális körülmények között ezek közül az intézkedések közül a legkisebb is elkeseredett és talán eredményes ellenállásba ütközne; most minden egyszerre zúdul ránk. De politikusaink nem is akarnak kikecmeregni az alagútból, amely számukra az ígéret földjére vezető autósztráda.

Június 15-én az Irish Business and Employers Confederation (IBEC), az ír munkaadók szervezete Brüsszelbe utazott, hogy találkozzon az Európai Bizottság képviselőivel. Azt kérte az Európai Uniótól, hogy gyakoroljon nyomást Dublinra, hogy az ír munkaügyi szabályozás egy részét azonnal helyezze hatályon kívül. A találkozó után Brendan McGinty, az IBEC ipari kapcsolatokért és humán erőforrásért felelős igazgatója kijelentette: „A külföldi megfigyelők jól látják, hogy a mi munkaügyi törvényeink, bérszabályaink akadályozzák a munkahelyteremtést, a növekedést és a talpra állást. Ugyanakkor viszont a nagyszabású reform annak a programnak a magja, mely elnyerte az unió és az IMF kezességét. Most nem olyan időket élünk, amikor a kormány meghátrálhat a nehéz döntések elől.”[1] A döntések azonban nem lesznek mindenki számára nehezek, hiszen a dereguláción átesett ágazatokban egyszer már megfigyelt tendenciát fognak általánosítani: „A pályakezdők bérszintje az utóbbi években körülbelül 25 százalékkal csökkent. Ez azt mutatja, hogy a munkaerőpiac reagál a gazdasági válságra és a munkanélküliségre.”[2] A szuverén államadósság mérete az unió és a Nemzetközi Valutaalap kezébe adja azokat az eszközöket, amelyekkel Dublinban megteremthetik az ír munkaadók által megálmodott rendet.

Úgy látszik, a dolog máshol is működik, ugyanis pár nappal korábban, június 11-én a The Economist egyik vezércikkírója így fogalmazott: „A reformok miatt aggódó görögök a válságot alkalomnak tekintik, hogy hazájuk helyes pályára állhasson. Titokban dicsérik a külföldieket, akik megszorongatták a képviselőket.”[3] A liberális hetilap ugyanazon számában található egy elemzés arról a megszorító tervről, amelyet az unió és az IMF kényszerít rá Portugáliára. „Az üzletemberek kategorikusan állítják, hogy nem lehet kibújni a dolog alól. Pedro Ferraz da Costa, az egyik munkaadói agytröszt vezetője azt állítja, hogy az elmúlt harminc évben egyetlen portugál párt sem javasolt ilyen radikális reformokat. Hozzáteszi, Portugáliának nem szabad veszni hagyni egy ilyen lehetőséget.”[4] Vagyis éljen a válság!

A pénzügyi „analfabéták” fizetnek azt képzelve talán, hogy a végzetnek járó sarcról van szó

Harminc év: ez nagyjából a portugál demokrácia életkora. Annak idején a nép szegfűkkel halmozta el a fiatal katonatiszteket, mert megdöntötték a végtelenül hosszú diktatúrát, véget vetettek az afrikai gyarmati háborúknak, agrárreformot ígértek, kampányokat az írástudatlanság felszámolására, az üzemekben pedig munkáshatalmat. Ehhez képest most a víz- és telefonszolgáltatás privatizációja után, a nyugdíj- és egészségügyi rendszer, az oktatás liberális „reformjai”, a végkielégítések csökkentése és a nagy áremelkedések előtt a munkaadók számára a nyár kellős közepén eljött a karácsony. És a karácsonyfa tovább fog görnyedni az ajándékok súlya alatt, hiszen az új miniszterelnök, Passos Coelho bejelentette, hogy még tovább fognak menni, mint amit az Európai Unió és az IMF előírt számukra. Meg akarja lepni a befektetőket.

„Akár tudatában vannak, akár nem – állítja Paul Krugman amerikai közgazdász –, a politikai vezetők szinte kizárólag a részvényesek érdekeit szolgálják, azokét, akik hatalmas jövedelmet húznak a vagyonukból, akik a múltban nagy hiteleket nyújtottak meggondolatlanul, s akiket most megkímélnek a veszteségtől, azt a többiekre hárítva.” Krugman szerint e tőketulajdonosok kívánságai azért is teljesülnek gördülékenyen, mert „jelentős összegeket fektetnek a választási kampányokba és bejárásuk van a politikai döntéshozókhoz, akik általában az óriás pénzintézeteknél heverik ki fáradalmaikat két politikai pozíció között.”[5] A Görögország pénzügyi szanálásáról szóló európai vita során Mark Fekter osztrák pénzügyminiszter azt találta mondani: „nem engedhetik meg a bankoknak, hogy profithoz jussanak, miközben az adófizetők veszítenek”.[6] Döbbenetes naivitás: 48 órás habozás után Európa hagyta, hogy a részvényesek érdekei egyszer s mindenkorra diadalmaskodjanak.

Az államadósság-válság látszólag összetett mechanizmusok eredménye, amelyek megértéséhez jól kell ismernünk a pénzügyi szféra állandó újításait: a származtatott termékeket, a hitelkockázati ügyleteket (a hírhedt CDS-eket [credit deafult swaps = piaci hitelbiztosítási ügyletek]) stb. Ez a technikai kifinomultság félrevezeti az elemzőket, de főleg leszűkíti az elemzők körét azokra a bennfentesekre, akik ugyanakkor a közvetlen haszonélvezői ennek a rafináltságnak. Csak ők ismerik részleteiben a különböző „termékeket”, míg a pénzügyi analfabéták fizetnek, miközben azt képzelik, hogy a végzetnek járó sarcról van szó. De az is lehet, hogy ezt a sarcot a hétköznapi emberek feje fölött kialakított modern rendszer szedi, ami ugyanaz. Próbálkozzunk talán egyszerűbben, vagyis a politikán keresztül!

Korábban az európai uralkodók a velencei dózsétól, a firenzei kereskedőktől, a genovai bankároktól vettek kölcsön. Senki sem kényszeríthette őket törlesztésre: időnként megtagadták a visszafizetést, ami meg is oldotta az államadósság problémáját. Jóval később az új szovjethatalom közölte, hogy nem fizeti ki a cárok által felvett és elherdált hiteleket: francia hitelezők nemzedékei őrizgették a padláson az értéktelen „orosz kötvényeket”.

Más, finomabb eszközök is lehetővé tették az adósság gúzsának lazítását.[7] A brit államadósság például 1945 és 1955 között a bruttó hazai termék (GDP) 216 százalékáról 138 százalékra, az Egyesült Államoké 116 százalékról 66 százalékra mérséklődött, minden megszorító csomag nélkül, éppen ellenkezőleg! Természetesen a világháború utáni szilaj gazdasági növekedés automatikusan csökkentette a nemzeti vagyonhoz viszonyított adósság mértékét. De nem csak erről van szó. Az államok ugyanis akkoriban fix törlesztőrészleteket fizettek, amelyek az inflációval fokozatosan veszítették az értéküket. Ha a hitelszerződést fix öt százalékos éves kamattal kötötték meg, a kölcsönt pedig olyan pénznemben törlesztették, melynek az értéke évente tíz százalékot romlott, akkor a reálkamat negatív lett, s ilyenkor az adós járt jól. 1945 és 1980 között a reálkamat szinte minden évben negatív volt a legtöbb nyugati országban. Az eredmény: „a hitelezők a pénzüket a bankbetétben tartották, és a bankok az államnak az inflációnál alacsonyabb kamat mellett nyújtottak hitelt.”[8] Az államadósság így minden különösebb erőfeszítés nélkül csökkent. Az Egyesült Államokban a negatív reálkamat az amerikai kincstárnak a GDP 6,3 százalékával megegyező összeget hozott az 1945–1955 közötti évtizedben.[9]

De miért egyeztek bele a „hitelezők”, vagyis a bankbetétesek a kifosztásukba? Nemigen volt más választásuk. A tőkeáramlást szigorúan korlátozták, a bankok jellemzően állami tulajdonban voltak, így nem maradt más lehetősége se a bankoknak, se a tőkéseknek, mint hogy kölcsönöztek az államnak, mely így finanszírozta magát.[10] Akkoriban a tehetős magánszemélyek nem tehették a pénzüket spekulatív brazil befektetésekbe, amelyeket a következő három év szójaárainak ingadozásához igazítottak. Megoldásként a tőkemenekítés maradt, az aranyrudakkal teli bőröndök Franciaországból Svájcba vándoroltak a leértékelés hírére vagy az esetleges baloldali választási győzelem előestéjén. A csalók azonban azt kockáztatták, hogy börtönben végzik.

A nyolcvanas évekre változott a helyzet. Az inflációkövető bér megvédte a legtöbb munkavállalót a pénzromlás következményeitől, miközben a tőkemozgás szabadságának hiánya arra kényszerítette a befektetőket, hogy elfogadják a tartósan negatív reálkamatokat. Az ezredforduló után azonban ennek épp az ellenkezője következett be.

Sosem lehetsz annyira szegény, hogy a rendszer megszánjon

Az inflációt követő reálbér gyakorlatilag mindenhol eltűnt. Franciaországban Alain Cotta közgazdász ezt az 1982-ben meghozott jelentős döntést nevezte a munkaadóknak nyújtott „Delors-adománynak”. 1981 és 2007 között ráadásul az infláció hidráját eltiporták, a reálkamatok szinte minden évben pozitívak lettek. A tőkemozgások liberalizációjából profitálva a „befektetők”, a nagy megtakarítással gazdálkodók – természetesen nem a postai takarékbetétes lisszaboni nyugdíjasról vagy a szaloniki alkalmazottról van szó – az állam versenytársává váltak és, François Mitterrand emlékezetes kifejezésével élve „alvás közben is pénzt kerestek”. Kamatjövedelem, vagyis kockázati jövedelem kockázatvállalás nélkül! Mondanunk sem kell, hogy az inflációhoz igazított bér és a negatív reálkamatok korszaka után a vásárlóerő gyors csökkenése és az égbe szökő tőkejövedelmek teljesen felborították a társadalmi viszonyokat is.

De láthatólag mindez nem elég. A munka kárára már eddig is a tőkét előnyben részesítő mechanizmusokhoz a hármasfogat (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF) hozzácsapta a kényszert, a zsarolást, az ultimátumot. Az államokat teljesen kifosztotta a bankoknak nyújtott túlságosan nagylelkű segítség, így most hitelért könyörögnek, hogy befoltozzák a hó végi hiányt, és rájuk parancsolnak, hogy válasszanak a liberális hashajtó és a csőd között. Európa jelentős része, mely tegnap megszabadult Salazar, Franco és a görög ezredesek diktatúrájától, azt veszi észre, hogy most Brüsszelből, Frankfurtból és Washingtonból irányított protektorátussá vált. A legfőbb feladat: kifizetni a bankokat.

Ezeknek az államoknak a kormányai a helyükön maradnak, de csak azért, hogy felügyeljék a parancsok helyes végrehajtását és eltűrjék, hogy a nép szembe köpi őket. Ez a nép megértette, hogy sohasem lehet elég szegény ahhoz, hogy a rezsim megszánja. „A görögök többsége – írja a Le Figaro – a nemzetközi pénzügyi gyámságot új diktatúraként éli meg, hasonlóan ahhoz, amit 1967 és 1974 között az ezredesek juntája idején már megtapasztalt.”[11] Hogyan gondolhatjuk, hogy az európai eszme megerősödve kerül ki ebből a helyzetből, ha egyszer társítják a kényszerzubbonnyal, a bírósági végrehajtóval, aki elveszi az ország szigeteit, tengerpartjait, hogy aztán magánkézre juttassa őket? Az 1919-i versailles-i békeszerződés óta jól tudjuk, hogy az ilyen össznépi megaláztatás milyen destruktív nacionalizmushoz vezethet.

Már csak azért is, mert a provokációk sokasodnak. Az Európai Központi Bank (EKB) új elnöke, Mario Draghi, aki elődjéhez hasonlóan a pénzügyi fegyelemre intette Athént, a Goldman Sachs igazgatóhelyettese volt akkor, amikor ez a pénzintézet a görög jobboldallal együtt meghamisította a költségvetési adatokat.[12] Az IMF, amely a francia alkotmányról is véleményt formál, felkérte Párizst, hogy vegye bele „az állami pénzügyek egyensúlyának szabályát”. Nicolas Sarkozy pedig mindent elkövet, hogy belemesterkedje az alkotmányba az IMF kérését.

Franciaország, mint azt közölte, szeretné, ha a portugálok mintájára a görög pártok is „szövetséget alkotva egyesülnének”; François Fillon miniszterelnök és José Barroso, az Európai Bizottság elnöke is próbálta meggyőzni a görög jobboldal vezetőjét, Antonisz Szamaraszt, hogy lépjenek koalícióra a szocialista kormánnyal a megszorítások végrehajtása érdekében. Jean-Claude Trichet, az EKB elnöke pedig abban bízik, hogy „az európai hatóságok vétójogot kapnak bizonyos nemzetgazdasági politikai döntések felett”.

Honduras szabadzónákat hozott létre, ahol a nemzeti szuverenitás nem érvényesül.[13] Európa most a szabad szférák intézményét vezeti be, és itt felesleges a pártok közötti vita, hiszen ezekben a kérdésekben a szuverenitás korlátozott vagy nem is létezik. A pártok diskurzusa ezért „a társadalmi témákra” koncentrál: burka, a kábítószer legalizálása, sebességmérők az autópályákon, egy-egy politikus szerencsétlen elszólása vagy félreérthető mozdulata, vagy egy iszákos művész viselt dolgai. Ez az általános hanyatlás láthatóvá teszi a két évtizede megjelent tendenciát: a tényleges politikai hatalom áttevődött a demokrácián kívüli körök kezébe. Ez pedig addig tarthat, amíg a felháborodás ki nem robban. Most itt tartunk.

Követeljük a „lehetetlent[14]”, miközben a liberálisok kihúzzák a lábunk alól a talajt

Csakhogy a felháborodás hatástalan, ha nem értjük, hogy mi váltotta ki, mi és miért történik körülöttünk. A megoldások ismertek: meg kell akadályozni a pénzügyek túlburjánzását, a monetarista és deflációs politikát, mely súlyosbítja a „válságot”, el kell törölni az adósság egy részét, államosítani kell a bankokat, megfékezni a pénzügyi köröket, visszafordítani a globalizációt, visszavenni azt a sok százmilliárd eurót, amit az állam az igazságtalan adócsökkentés következtében elveszített (hetvenmilliárd csak Franciaországban az elmúlt tíz évben). Olyan szakemberek, akiknek nincs okuk rá, hogy Trichet felkészültségét irigyeljék, csak épp más érdekeket szolgálnak, mindezt már részletesen kifejtették.[15]

Tehát egyáltalán nem technikai és pénzügyi vitáról, sokkal inkább politikai és szociális harcról van szó. Persze a liberálisok gúnyosan mosolyogni fognak, hogy egyesek lehetetlent követelnek. De hiszen közben ők bevégzik az elviselhetetlent. Talán újra emlékezetünkbe kell idéznünk Jean-Paul Sartre Paul Nizannak szóló bátorítását: „Ne szégyenkezzék, amiért a Holdat akarja: szükségünk van rá.”[16]

Fordította: Ferwagner Ákos   



[1] IBEC in Brussels on concerns about reform of wage rules. IBEC, 2011. június 15.

[2] Uo.

[3] Charlemagne: It’s all Greek to them. The Economist, London, 2011. június 11.

[4] A grim inheritance. Uo.

[5] Paul Krugman: Rule by rentiers. The New York Times, 2011. június 10.

[6] International Herald Tribune, Neuilly-sur-Seine, 2011. június 15.

[7] Laurent Cordonnier: Un pays peut-il faire faillite? Le Monde diplomatique, 2010. március.

[8] The Great Repression. The Economist, London, 2011. június 18. A cikk részletesen ismerteti ezt a mechanizmust.

[9] Uo.

[10] Pierre Rimbert: Nous avons eu le pouvoir, maintenant il nous faut l’argent. Le Monde diplomatique, 2009. április.

[11] Le Figaro, 2011. június 16.

[12] Vö. Serge Halimi: Bien mal acquis profite toujours (à Goldman Sachs). Le Monde diplomatique, 2010. március.

[13] Maurice Lemoine: Villes privées dans la jungle. Le Monde diplomatique, 2011. június.

[14] Utalás az egyik 1968-as jelszóra : „Soyons realistes, demandons l’impossible” (Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent.)

[15] Ezekről a témákról a Le Monde diplomatique az elmúlt két évben számos javaslatot tett közzé. Lásd: Manifeste des économistes atterrés, http://atterres.org/?q=node/1

[16] Jean-Paul Sartre előszava az Aden Arabie című könyvhöz (Maspero, Paris, 1971).